…sőt egyenesen adja magát a stilizált előadásmód – gondolok itt a fizikai színház formanyelvére és az atmoszférateremtő zenei aláfestésre –, amely leginkább abban segítene, hogy a kétes tartalmak elemelkedjenek a rögvalóságtól. Csakhogy ez Hegymegi Máté rendezésében kissé szájbarágósra sikerül.

Jól megválasztott kedvcsináló idézet a szórólapon, hatásos első kép: a lemenő/felkelő Nap vöröses sugaraiban sejtelmes alak gubbaszt a stilizált gémeskút tövében, és mesél. Végről és kezdetről. Reményteljes indítás. Fényestül, zenéstül, dikcióstul, mindenestül. Viszonylag hamar gyökeret is ver – és végig kitart – bennem az érzés, hogy a k2 eddig talán legkomolyabb munkáját nézem, legalábbis olyan értelemben, hogy ez alkalommal a még mindig fiatal társulat nem poénra játszik (én már ezért hálás vagyok), nem éri be a helyzet- és jellemkomikum fel-felfuttatásával, hanem valóban felépít a széles magyar puszta nagyjából üres terébe egy történetet, amely ugyan nem olyan véres és szürreális, mint Cserna-Szabó eredetije, de van benne lendület és drámai erő. Az adaptálás nem feltűnő (dramaturg: Bereczki Csilla és Gábor Sára), és ez így van jól: a szöveg nemcsak ízes, de igen szellemes is, csak ügyesen fel kell fűzni az egymásba kapaszkodó epizódokat, hogy gesztusokkal, minimális párbeszéddel és váltott narrátorral összerakható legyen a hírhedt betyár élete.

Fotók: Toldy Miklós

Cserna-Szabó András kisrománjában a főszerep kétfelé oszlik, nem egyedül a szigorú értelemben vett hős áll a középpontban, hanem az ő Sancho Panzája, a magát mindentudó elbeszélőnek beállító Veszelka Imre is – ez a színpadon szintén szépen egyensúlyban van: végig nem tudni, ki viszi a prímet, és ki a kontrát. A csavar ott van, hogy azt sem tudni, mennyi a sztori(k) igazságtartalma, hiszen mindaz, amit Veszelka nem a saját szemével látott, kevéssé megbízható forrásokból ered: a megszállott Rózsa Sándor, illetve mások sokszor túlzó és színes elbeszéléseiből. Ha nem is jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy Rózsa Sándor elméje megbomlott, az akkor is hétszentség, hogy Sándor előszeretettel konfabulál, mert hát ki emlékezne például a saját születésére (ezt még cimborája és hű társa, Veszelka is szóvá teszi). És ezt tekintetbe véve jogos, sőt egyenesen adja magát a stilizált előadásmód – gondolok itt a fizikai színház formanyelvére és az atmoszférateremtő zenei aláfestésre –, amely leginkább abban segítene, hogy a kétes tartalmak elemelkedjenek a rögvalóságtól. Csakhogy ez Hegymegi Máté rendezésében kissé szájbarágósra sikerül.

Hegymegi a valós és a színpadi idő előrehaladtával mintha elengedné a gyeplőt, kicsúszik a kezéből az irányítás mind a hangzás, mind a látvány, mind a mozg(at)ás terén, az eleinte jelzésszerű hatások egyre jelentésesebbé válnak. Ami az elején szép és nyitott, az a végére elgiccsesül és leszűkül. Ami az elején tiszta, a végére elmaszatolódik. Főleg konkrét értelemben. Például? Tökéletes, ahogy a basszusgitár először megszólal, majd kiegészül a másik szólammal (ismerkedés > barátság), ahogy időnként észrevétlenül beúszik egy-egy hangeffekt, ahogy később dorombegyüttesként összeáll a banda, de amikor felzeng (nem is rosszul) a Doorstól a Riders on the Storm, a néző vagy az emlékeinek, vagy akár hiányos angoltudásának köszönhetően úgy érzi, a fejébe akarják verni a mondanivalót.

Tetszetős a betyárjelmez, a hovatartozást cseppet sem direkt módon sugalló kockák és pöttyök a többnyire szürke ingeken, ennek harmóniáját, visszafogott egységességét azonban először az ördög, másodszor a gyermeki ártatlanság (csecsemő, „Sziszi”) megjelenítése töri meg. Mindkettő nyilvánvalóan értelmezésbeli döntésből fakad. Előbbiben a felül fényes, fekete, testen száradó festékbe „öltöztetett” Piti Emőke végigbúgja a szerepet, démoni nőként jelenik meg, ami azt is indokolhatja, hogy a jóképű betyár miért oly kevéssé fogékony az őt minduntalan segítő női nem iránt. (Emellett bő gatya van rajta, ami – ha akarom – arra is utal, hogy figurája tulajdonképpen az, amit Rózsa Sándor az inge alatt visel, egyfajta belső hang.) Hősünk foglalt szívébe egyedül a tízéves Sziszinek sikerül beférkőznie: Erdélyi Adrienn nemcsak fehér alapon fekete pöttyös (azaz szintén nem makulátlan) ruhájával, de szőkeségével és némaságával is kontrasztot teremt a színpadon. Túl szembeötlő kontrasztot, és ez az utolsó jelenetben teljesedik ki, amikor is a két nő (mert fontos, hogy nők) felmászik a gémeskútra, amely a szimbolika kedvéért mérleggé lényegül át: egyik serpenyőjében a rossz, a másikban a jó, a rúd pedig egyenesben van, jelezvén (sulykolván), hogy semmi sem fekete-fehér. A mérleg-motívum a mozgásban egyébként remekül működik, és ha a zárókép nem lenne ennyire didaktikus, visszamenőleg sem jutna senki eszébe, hogy ezt a finom billegést az elmúlt másfél-két órában már többször látta.

A mozgás és az abban megtartott arányérzék egyébiránt az előadás erőssége. A társulat tagjai a bemutató előtt sok helyütt azt nyilatkozták, a fizikai színház nekik új műfaj, és szeretnének minél több dolgot kipróbálni. Ezen a téren gyakorlatilag hibátlanul szerepelnek. Azok is, akik előtérbe kerültek az előadásban: a két főszereplő, Domokos Zsolt és Horváth Szabolcs, valamint Boros Anna nemcsak testileg, de prózai színészileg is mindent belead, eredménnyel – játékukban humor és drámaiság egyaránt kijön, egyszerűen jól csinálják, amit csinálnak; és azok is, akiktől idegenebb ez a kifejezési forma: Borsányi Dániel, Mészáros Martin és Viktor Balázs olyan színészi alázatról tesznek tanúbizonyságot, amely előtt megemelem a kalapomat. Piti Emőke szándékosan maradt ki ebből a felsorolásból, mert az ő színpadi jelenlétét az ördög figurájának értelmezése, illetve annak egy az idegesítésig fokozott mozzanata sajnos alaposan felülírja. Ahogy a legenda szájról szájra terjed, úgy terjed ebben a felfogásban az erőszak és társai szájból szájba – mint a csókbetegség. Az ördög eleinte csak Rózsa Sándort „veszi a szájára”, aztán a banda bővülésével mindenkit végigcsókol, majd a betyárok egymás között is csókolóznak. Ehhez jön még az is, hogy amíg a böcsületes nevén nem szólítható Kegyelmes Parasztnak inkább csak a szája jár, szó szerint fröcsög: beleiszik a meghatározhatatlan, de vörösre utaló színű folyadékkal teli palackba, majd szétköpködi; amikor pedig kezd szaporodni a gyilok, egyre jobban bemocskolja a kezét: ujjait belemártja a tálkába, és keni magára és másokra a fekete festéket. Mindez a rendező számláját terheli. Hegymegi Máté ugyan következetesen végigvisz egy értelmezést, de a kezdeti ígéretes stilizálásból lassan belecsúszik az illusztrálás csapdájába, amit a k2 tagjainak derekas teljesítménye csak részben tud enyhíteni.

Hol? Jurányi
Mi? Cserna-Szabó András: Sömmi
Kik? K2. Játsszák: Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Erdélyi Adrienn, Horváth Szabolcs, Mészáros Martin, Piti Emőke, Viktor Balázs.
Dramaturg: Bereczki Csilla, Gábor Sára. Jelmez: Kálmán Eszter. Díszlet: Fekete Anna. Zene: Rozs Tamás és a társulat. Fény: Kehi Richárd. Produkciós vezető: Erdélyi Adrienn. Rendező: Hegymegi Máté
Külön köszönet Kákonyi Árpádnak.

Facebook Comments