Érezhető az alkotói szándék: nagyon rafinált kontrasztnak kellene megszületnie, olyan ellenpontozásnak, amitől nehéz lesz a lélek, de ami elzár a feloldást adó meghatódástól.

Hogy a közönség átlagéletkorát ezen az estén jócskán felfelé húzom, az már a kezdésre várva világos. Vedlett betonépület udvarán gyülekezünk Kolozsváron, távol Tompa Gábor patinás sétatéri színházától, éppen félúton az Ecsetgyár kortárs művészeti központ felé. A bejárattal szemben a belügy kolozsvári épülete – „Ja, vis-à-vis a szekuval!”, azonosítja be a címet a taxis, aki egyébként kissé bolondnak néz, amikor azt mondom, színházba megyek oda. Mégis sokan jönnek, fiatalok, vélhetően egyetemisták, magabiztosan fordulnak be az utcáról a sötét kapualjba, látszik, nem először járnak itt, a ZUGban, a Váróterem Projekt Független Színházi Társulat székhelyén. Ők már tudják, csípem el a beszélgetésekből, hogy cúg van a ZUGban, hát erre vonatkozott a meghívóban a figyelmeztetés, hogy öltözzünk rétegesen. A fekete körtakarással stúdiósított csarnok végében elektromos melegítő, a reflektorokat tartó vasazatra helyenként nagy tálakat csúsztattak: ázik a plafon. Ez a függetlenség ára a mai romániai színházban. 2014-ben húzta meg magát itt a Váróterem, és 2017 elején, ott jártamkor már tudják, hogy menniük kell márciusban, de legkésőbb évad végén. Hogy hová, azt még nem, innen üzenik: szóljon, aki hosszútávra bérelhető, stúdióelőadások játszására alkalmas termet ismer Kolozsváron, raktérrel és beazonosítható főbérlővel. A rendszerváltás utáni visszaszolgáltatások óta Romániában rengeteg a felújításra rég nem, már csak összeomlásra váró, gazdátlan betoncsontváz, fantomtulajdonban rohadó épület, amely után láthatatlan bukaresti ingatlancégek szednek bérleti díjat. A mostani ZUG is ilyen zóna, lehetne akár a csernobili reaktor lábánál.

Fotó: Bethlendi Tamás https://www.facebook.com/bitsphoto

Persze az előadás címe nem ezért Reacting Chernobyl. A Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima és Wladimir Tchertkoff The Crime of Chernobyl: The Nuclear Gulag szövegei nyomán készült produkció a harminc évvel ezelőtti atomkatasztrófa következményeivel foglalkozik. A sugárterhelés egészségügyi következményeivel is, hiszen anélkül nehezen lehet beszélni a balesetről. Mégis, miközben feldagadó szövetekről és örökre lecsukódó szemű újszülöttekről beszél a szöveg, a ZUGban megszólaló előadás főként a pszichológiai és társadalmi hatásokat firtatja. Az alkotókat is beleértve a teremben alig néhányunknak lehetnek saját emlékei a kommunizmusról, a nyolcvanas évekről, a jódtablettáról és a tejivási tilalomról, az akkori hírzárlatról és a hatóságok által fenntartott bizonytalanságról. Ez az életérzés, a tények nem ismerete és az ebből fakadó bizonytalanság és bizalmatlanság azonban közös, összehozza az alig felnőttet a középkorúval, elmosva az eltelt harminc évet. Aki ma a világhálón rákeres Csernobilra, egyszerre találkozik az armageddon és a hoax kifejezéssel. Mutánsokról írnak egyik oldalon, a természet maradéktalan regenerálódásáról máshol. Raluca Sas-Marinescu szövegkönyvében megszólalnak a tagadók: „Amit megettél, azt evakuálod. Minden, amit ma megettél, holnapra eltűnik, még a nuklidok is. Minden más hülyeség.” oktat ki pökhendin Hatházi András mint Samuil P. Yarmonenko radiológus; és azok is, akik elborzadtak a mért értékeket látva – újra meg újra megszólal Imecs-Magdó Levente mint kétségbeesett Valery Legasov, a kutató, aki a robbanás második évfordulóján öngyilkosságot követett el. Azok is, akik visszaszöktek sugárzásfertőzött otthonaikba, és azok is, akik sohasem temethették el családtagjuk holttestét, a szovjet birodalom hősi halottját, a cinkkoporsóba zárt rádióaktív szemetet. Nem a tényeken van a hangsúly, hanem az emberi történeteken, nem a dokumentarizmuson, hanem az érzékenyítésen.

Azt azonban nem adja könnyen a Reacting Chernobyl. Két párhuzamos szinten fut az előadás. A szövegben sok-sok szereplő jelenik meg, a reaktor dolgozói, környékbeli civilek, likvidátorok, politikusok, bejárunk a haldokló sugárfertőzöttek kórtermeitől a nemzetközi konferenciákig sok-sok vonatkozó teret. A ZUG közepén végigfuttatott papírtekercsen fellépő hat színész viszont nem a szövegbeli szituációkat adja elő, hanem olyan játékokat játszik, amelyek színészek, színisek vagy drámás csoportok bemelegítő és csoportépítő tevékenységeinek tűnnek. Egymással szemben áll a három pár, a tekintetek hosszan és mélyen kapcsolódnak egymásba, míg egyszer csak megérik rá a pillanat: egymáshoz lépnek és összeölelkeznek; levetett cipőiket húzzák fel mindig megdermedve, ha a játékvezető megszakítja a mondott szövegét; vak fogó kergeti az őt cukkoló többieket stb… Csupa olyan gyakorlat, amely részvevőként nagy élmény, kívülről nézve viszont legfeljebb a benne megmozduló energiák nyűgözhetik le azt, aki képes ott tartani a figyelmét. Mindössze halk egybecsengést vélek hallani egy követhetetlen szabályrendszerű játékban, amelyben „varázsgaluskák” és „halott galuskák” csatároznak jókedvűen: halálzónákról és nyertes túlélőkről beszél mind a szöveg, mind a színészek futkározása. Mintha Cosmin Matei rendezése szándékosan lehetetlenítené el a nézői beleélést. Néhány jelenet direkt komikus, például a zónából érkező sógorokat fogadó házaspár kínos párbeszéde arról, hogy megöleljék vagy sem a „sugárzó” vendégeket. A felzaklató történetek pedig mint információ hangzanak el: a színészi játék nem tud hozzákapcsolódni, mert előadójának közben arra kell figyelnie, hogy le ne lépjék a lábát a játékban. Érezhető az alkotói szándék: nagyon rafinált kontrasztnak kellene megszületnie, olyan ellenpontozásnak, amitől nehéz lesz a lélek, de ami elzár a feloldást adó meghatódástól.

Az elérzékenyülés ellen küzdő előadás egy ponton engedi megélni a tragédiát. Pedig viccesen indul ez is: mialatt a többiek gumizni készülnek, Csepei Zsolt és Imecs-Magdó Levente, mint valami szuperhőst játszó gyerekek, háztartási alufóliából fabrikál magának védőkosztümöt. Ők lesznek a mérnökök, akik alámerülve leengedték a reaktor alatti kamrában felgyűlt vizet, megmentették Európát az újabb, fatális erejű robbanástól, majd alig két hét múlva meghaltak az őket ért dózistól. A combközépre állított gumik négyzetet formálnak, ugrál a két színész bele s ki, bele s ki, bele s ki, míg leszakad róluk a védőruha – vékony fólia vagy vastag búvárruha, ilyen sugárzás ellen mindegy -, míg már csak zihálnak, míg már csak reszketni bír a két fiatal, életerős test.

Hősök vagy balekok? Tudták, mit tesznek, vagy az előrehozott nyugdíj ígérete csalta meg őket? A színészek az előadás korábbi jeleneteiben is beszéltek már a szemünkbe nézve, engem mégis váratlanul ér, amikor Hatházi András nekünk szegezi a kérdést. Szerencsére nincs noszogatás, nincs erőltetés, azonnal fesztelen beszélgetés alakul ki. Egy színész letelepszik a román nézők mellé tolmácsolni (az előadás többi részét feliratozzák). A közönség magától értetődően válaszol, fűzik tovább egymás gondolatait a hős fogalmáról, annak kortársi, számukra érvényes értelmezéséről. „A ZUG nyitva áll. De előtte el kell kérni a kulcsot. A kulcs abban van, amit hozol” – áll a szórólapon. Nemcsak a falak mállanak itt, hanem annak a bizonyos negyedik falnak is annyi, ami Erdély-szerte egyre több nézőt űz el a színházból. Barátságos, jó kis ZUG ez.

HOL? Váróterem Projekt, Kolozsvár
MI? Reacting Chernobyl
KIK? Rendező: Cosmin Matei. Dramaturg: Raluca Sas-Marinescu. Játsszák: Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt, Hatházi András, Sipos Júlia.