„Miért jár mindig feketében?” – kérdezhettük volna tőle Csehovval, de a válasz semmiképpen sem lehetett az, hogy „Gyászolom az életem”, hiszen ez az élet sikeres volt, gazdag és végtelenül adakozó.

Fotó: Kiss Zoltán

Nyilván nem gondoltuk, hogy halhatatlan volna Gedeon Jóska, de halála döbbenetes, felfoghatatlan, szinte a shakespeare-i tragédiákba csúszó, orvosolhatatlan dramaturgiai hiba. Mert bár hatvanévesen már lehet készülni a halálra, de az ő hatvan éve tele volt előidejűséggel, tervekkel, létrejövő és fejlődésnek induló kezdeményezésekkel, amelyeket ezután elgondolni sem lehet nélküle, ezek árvasága éppoly egyetemes, mint végleges.

„Miért jár mindig feketében?” – kérdezhettük volna tőle Csehovval, de a válasz semmiképpen sem lehetett az, hogy „Gyászolom az életem”, hiszen ez az élet sikeres volt, gazdag és végtelenül adakozó. Amikor 1984-ben Sík Ferenc bemutatott a daliás és tehetséges korábbi statisztának, aligha hittem volna, hogy egy bő évtized múlva már nemcsak ő vezeti a Várszínházat, de egyenesen újrateremti azt, hogy végre létrehozza azt a Gyulát, imádott és minden ízében ismert mezővárosát, amelyben élni akart. Előbb a jazzfesztivállal, amely jóval több volt, mint zenei ízlés kérdése: kreativitás, szabadság, rögtönzés és harmónia intézményesült benne; a nyári játékokon pedig jelentős saját előadások, rangos vendégjátékok, humorfesztivál, adaptációk, Körös-völgyi sokadalom és ezernyi egyéb produkció töltötte meg az évről évre vastagabb és vonzóbb műsorfüzetet, miként a széksorokat, a tereket, a várost. Amikor pedig a Várszínház alapításának ötvenedik évfordulója következett, nemcsak pazar kötettel ünnepelte az általa új értelmet nyerő hagyományt, benne a színháztörténetté vált félévszázadot, de drámapályázattal próbálta történelmi emlékezetünket is korrigálni: hogy Eger és Szigetvár mellett Gyula is bekerüljön harmadik végvárként a közös, hősi narratívába, hiszen Kerecsényi László nem volt áruló, csak kétségbeesett realista.

Bölcsész volt és menedzser, intézményvezető és szövetségek létrehozója, könyvíró és gourmand, aki éppoly könnyeden beszélgetett a Shakespeare-kutatás élő klasszikusával, a kedvéért Gyulára utazó Stanley Wellsszel, mint amilyen gördülékenyen szervezte a tizenhárom méteres kamion útját Varsóból Budapestre a Koršunovas-féle Szeget szeggel díszleteivel, amikor a lengyel fővárosban már „ostromállapot” volt a NATO-csúcstalálkozó miatt. Mert feltehetően egyik legkedvesebb alkotása a Shakespeare Fesztivál volt, amelynek első kuratóriumi ülése 2004-ben, még a Színházi Intézet igazgatói irodájában, aligha tűnt többnek vágy vezérelte ábrándozásnál – ám amely az elmúlt 12 évben Európa egyik fontos eseménye lett, olyan remekművekkel, amelyek csak Gyulán voltak láthatók, nemzetközi jelentőségű ősbemutatókkal, no meg kiállítással, konferenciával, műhelymunkával, koncertekkel és a „bárd” ínyére való vacsorákkal.

Hogy olykor sebeket osztott vagy érzékenységeket sértett, aligha vitatható, mert aligha elkerülhető akkor, amikor valaki szinte a semmiből teremt, és mögötte voltaképpen csak az elszántsága áll, a hite, és ezeknek alárendelt pragmatizmusa; ne menjen fejjel a falnak, figyelmeztették egykor Mahlert, aki legyintett: „Legfeljebb lukat ütök a falon.” És ezt az erőt és hitet az a hibátlan minőségérzék igazolta, amelyből adódóan nem kívánt semmiféle kompromisszumot kötni, amellyel azt is érzékelte, ha valamelyik előadás elmaradt az ígérettől és a várakozástól, és amely az egyedüli legitimációja lehet egy efféle vállalkozásnak – mert mindezzel új lapot nyitott a magyar színház történetében, egy bájos mezőváros téglavárában.

Amikor az elmúlt július estéin hallgatta, miként tapsol a közönség, vagy a konferencia előadásait vezette be, délutánonként pedig a diákok közé ült a kertben, hogy Nádasdy Ádámmal elemezzük az előadásokat, ő már feltehetően tudta, mekkora a baj, amit mi még nem sejtettünk. Mert ekkor is minden ugyanúgy működött, mint mindig: dinamikusan, profin, kedélyesen és nívósan. Csak már felállni nehezen tudott. És olykor mozogni sem nagyon. Járókeretével, majd elektromos székével volt jelen, minden alkalommal ugyanott és ugyanúgy, míg a fájdalmak erősödhettek, vele pedig a búcsúzás elhatalmasodó érzése: Gyulától, a Várszínpadtól, a féltve felnevelt „kiskamasz” fesztiváltól, a közönségtől és a kollégáktól, ettől az élettől. Ugyanolyan csendben, szerényen és méltósággal, ahogy létrehozta ezt az élni érdemes életet.

Azután elment. Odaát nagyobb szükség volt rá. Mi itt maradtunk, nélküle, az örökül hagyott, felfoghatatlan fájdalomban. Barátom volt. Nagyon hiányzik.

Nagy András

Facebook Comments