Nem elsősorban és főleg nem kizárólag az előadások színvonala jelenti a különbséget; azt gondolom, hogy egy fesztivál szellemi műhely is, ilyen értelemben értékét az mutatja meg, milyen minőségű diskurzus alakul ki alatta és körülötte.

Jelenetek a Herr R c. előadásból. Fotók: Ctibor Bachratý

A kritikus vándor. Vagy inkább kalandor. Színházról színházra, előadásról előadásra jár, és mindegyre csak a csodára vár. Hogy elcsípje a pillanatot, amikor történik valami. Valami igazi, valami felforgató. Új. Esetleg meglepő. Olyasmi, ami nem fér el, és így nem is marad a színpadon. Amihez nem elég a díszlet és a színészek, amihez a néző is kell. A jelenléte, a tekintete, a gondolatai és a reakciói. Ami kapcsolatba lép vele, de nem csak zavarba ejti, helyette feltárja, kiforgatja, újraalkotja. Olyan élményre vágyik, amitől nem lehet szabadulni, de ami mégis felszabadító. Ez nagyon ritka, de olykor-olykor megtörténik, és mámorító érzés. Gyorsabban dobog tőle a szív; szédültséget okoz.

Én utoljára nyáron éreztem magam így, Zsolnán. A kisvárosban fiatal művészek szerveznek meg évről évre egy pici fesztivált, a KioSKot, és az idei program utolsó előadása váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Az egyszerre groteszk, humoros, szürreális, izgalmas, precíz és gyönyörű előadást a szlovák Anton Lachky koreografálta, de magyar vonatkozása is van: a nemzetközi produkció egyik táncosa Varga Csaba.

Az előadás egy paranoiás elmében játszódik, minden, amit a színpadon látunk, képzelődés. Patricia Rotondaro testesíti meg az idősödő nőt, akinek megismerhetjük kényszerképzeteit; saját kis fiktív világában uralma alá hajt két férfit, akik vágyainak megfelelően cselekszenek. Amikor azonban megjelenik a fiatalabb nő, féltékenységre lobban. Az egyik pillanatban úgy tűnik, ebben a világban ő az irányító, ő a sztár, az imádott hős, a mindenkori győztes, majd a következőben elveszti önbizalmát, és összeomlik. Egyszerre szórakoztatóak és rémisztőek a hirtelen hangulatváltások, a kiszámíthatatlan viselkedés, és ahogy ezt Rotondaro színre viszi, az lenyűgöző. Úgy tűnik, a testének tényleg minden porcikáját tökéletesen ismeri, de nemcsak táncosként, a hangjával is precíz koreográfiát jár be. Hol a mikrofonba búg vagy suttog, hol felnevet vagy felordít, máskor rekedt, elhaló hangon szólal meg – mindezzel hátborzongató hatást ér el.

Kétségtelen, hogy ez a mű megkoronázta a rendezvényt, amelynek programja amúgy változó minőségű volt. A KioSK alternatív színházi fesztivál, a szlovákok „új színházinak” mondják, ők és a csehek is így nevezik azokat a társulatokat, illetve művészi törekvéseket, amelyek a mainstreamen kívül esnek. Ezek között rengeteg a táncelőadás, és megfigyelésem szerint jellemző hozzáállás, hogy a szférába tartozó alkotók nem szeretik a szövegszínházat, magasabb rendűnek tekintik a fizikai kifejezésmódot. Számtalan olyan beszélgetésbe bonyolódtam, amelyekből ez derült ki, és több kerekasztal-beszélgetést, illetve vitát is végighallgattam az elmúlt egy évben, amelyek szintén ezt támasztották alá. Néha olyan érzésem volt, mintha ötven évvel ezelőtt lennénk, amikor még relevánsnak tűnhetett a mozgás versus szöveg vita. Ennek megfelelően a zsolnai „új színházi” fesztiválon is jellemzően tánc-, illetve mozgásszínházi előadások voltak műsoron.

Mivel ez szlovák alkotók találkozója, megmutatkozott az a nem túl szerencsés helyzet, hogy az országban nagyon nagyfokú az agyelszívás. Rengeteg szlovák művész dolgozik cseh társulatokban, mert Prágában vagy Brnóban sokkal több lehetőség kínálkozik számukra, mint Pozsonyban, és még nyelvet sem kell tanulniuk. Ugyanakkor a táncosok közül sokan származnak el nyugat-európai országokba is, mert ha kimennek tanulni, nem igazán van mire hazajönniük. Ebből két dolog következik: az egyik, hogy sok az olyan koprodukció, amelyben külföldön élő szlovák művész dolgozik külföldiekkel, a másik pedig, hogy a hazai független szféra nem túl erős, hiszen kevesen maradnak itt kísérletezni, ha ugyanezt színvonalasabb és változatosabb szakmai közegben is tehetik, elfogadhatóbb fizetésért. Azok a szlovák „új színházi” alkotások, amelyek hazai közegben és csak hazai résztvevőkkel készülnek, többnyire alacsony színvonalúak. Erre példa a Med a Prach (Méz és por) nevű formáció, amely nagyon népszerű vendége a szlovák fesztiváloknak; a helyi közönség többnyire állva tapsol nekik (ez így volt Zsolnán is), pedig előadásaik patetikusak, és formailag sem mutatnak semmi különlegeset vagy újat. A szlovák színházi szakmában mégis sokan szeretik őket, és a kritikusok sem írnak róluk rosszat, akkor sem, ha egyébként látják az előadások hibáit. Akárkinél kérdeztem rá, miért van ez így, mindenki azt felelte, örülnek neki, hogy amit ez a társulat csinál, más, mint amit a kőszínházakban általában látni lehet.

A zsolnaihoz képest a nyitrai Divadelná Nitra nagyobb léptékű és más kaliberű fesztivál; egy megyeszékhely kőszínháza a központja, a profilja pedig nemzetközi. Nekem nagyon tetszik, hogy a szervezők mindig kijelölnek egy témát, amelyre felfűzik a fesztivál programját, ehhez rendelik az előadásokat, és egyéb kapcsolódó fogalmakat is megneveznek (a katalógusban, plakátokon stb.), amelyek a szakmai beszélgetések és közönségtalálkozók szervező elemeiként is működnek. Az idei főtéma az Örömóda volt. A fesztivál kezdete pont hétvégére esett, és ezekben a napokban tényleg úgy tűnt, az egész város ünnepel. Olyan hangulat uralkodott, mintha az ország éppen akkor csatlakozott volna az Európai Unióhoz. Mindenhol családokat lehetett látni, és diákcsoportokat, amelyek élőszobrokat alkottak például az európai zászlóról vagy a békéről, közben pedig a szabadtéri színpadokon időről időre felcsendült az Örömóda. És bármennyire furcsa érzés is egy nap többször meghallgatni ezt a szerzeményt, nem vitás, hogy a téma nagyon is aktuális.

Fontosnak tartom, hogy a visegrádi országok értelmisége minden lehetséges eszközt megragadjon az országok közötti politikai együttműködés módjának megkérdőjelezésére, és úgy éreztem, a fesztivál szervezői ezzel a témaválasztással éppen ezt teszik. Szellemes, okos és könyörtelenül számon kérő gesztus, hogy a szervezők a figyelem középpontjába emelték a közös európai himnuszt. Mert például egy kávézó teraszán ücsörögve félórán belül háromszor hallani az Örömódát kétségtelenül groteszk élmény; nevetséges az újra és újra felcsendülő vidám dallam és a békéről és szeretetről szóló szöveg, ám rögtön ijesztővé válik, amint belegondolunk, hogy ezzel egy időben emberek ezrei szenvednek és halnak meg a háború és a gyűlölködés miatt. „Testvér lészen minden ember” – szól a költemény, miközben azokat, akik a humánum és a testvériesség nevében dolgoznak, nemzeti szinten egyre inkább hazaárulónak, tágabb kontextusban pedig Európa megrontójának nevezik. Mintha mégsem mindenki férne bele a „minden ember” kategóriájába.

Ez a probléma felvetődhet Vlad Troitsky ukrán rendező és a Dakh Daughters Band nevű formáció közös alkotása, a Rózsák című koncertszínházi előadás kapcsán is. Az ukrán művészek 2013-ban Kijevben, a Majdan téri tüntetések során léptek fel egy rögtönzött színpadon, ebből fejlődött ki a mai formájában létező produkció. Igazi forradalmár koncert szelídített mása tehát, amely az erős aktualitáson, a politikai beágyazottságon túl az előadók miatt is nagyon hatásos. Erős, karakteres, lázadó, jellegzetesen szláv nőket látunk (a Pussy Riot tagjaihoz lehetne hasonlítani őket) – az igazság harcosait. Emellett mind az öten több különböző hangszeren játszanak, énekelnek, rappelnek és táncolnak. Nincsen köztük frontember, vezéregyéniség, öt egyenrangú nő áll a színpadon, akik csapatban dolgoznak; a rendszerük demokratikus. A repertoár széles: Shakespeare-szonettektől népdalokon át saját szerzeményekig terjed, és – a szerelemtől a szabadságig – mindenkit érintő témákról szól. Mindebből igazi show-műsort alkotott a formáció, amelynek zenei világa ötvözi a punkot, a rockot, a rapet és a népzenét, és amely vizuálisan is nagyon erős. Az előadás egy nemzetnyi közösség fájdalmának kihangosítása: hazaszeretet, szabadságvágy, összetartozás és rengeteg fájdalom megfogalmazódik benne.

Ha valahogyan kapcsolódik az Örömódához az idei első programpont, Susanne Kennedy 2013-as Miért lett R. úr ámokfutó? című előadása, akkor az összekötő tényező az irónia lehet. A német rendező darabja Michael Fengler és Rainer Werner Fassbinder azonos című filmjén alapul, egy tisztességes családapa története, aki egyszer csak fogja magát, és lemészárolja az egész családját. Igazán érdekessé a színészi játék teszi az előadást. A szereplők úgy mozognak, mintha lassított felvételt néznénk. Az arcukat maszk fedi, amely bőrszínű ugyan, de tökéletlenül követi az arc vonásait, ezért rögtön észrevehető. A főszereplő házaspárt három színészpáros játssza egymást váltva, más és más jön be a különböző jelenetekben. Beszédük valójában tátogás, a hang felvételről szól, amelyet amatőrökkel készítettek, ezért a hangsúlyok és a kiejtés nem emlékeztet a színpadi beszédre. Olyanok ezek a szereplők, mintha a Sims nevű számítógépes játék életre kelt és színpadra állított figurái lennének, virtuális bábok, akiket külső erők mozgatnak, és akik felcserélhetők. Talán bárki mással is megtörténhetne az, ami velük vagy R. úrral; bárkivel előfordulhat, hogy egyik pillanatról a másikra megőrül, és olyat tesz, amire senki nem számít.

Bár az idei programban ezen a két előadáson kívül nem szerepelt más, ami tényleg érdekes lett volna, meggyőződésem, hogy Magyarországon nem létezik olyan magas színvonalú fesztivál, mint a nyitrai. Nálunk ugyanezt a funkciót a MITEM tölthetné be, de nem teszi. Nem elsősorban és főleg nem kizárólag az előadások színvonala jelenti a különbséget; azt gondolom, hogy egy fesztivál szellemi műhely is, ilyen értelemben értékét az mutatja meg, milyen minőségű diskurzus alakul ki alatta és körülötte. Valódi ereje és értéke nem lehet valami olyasminek, ahol a szakma jelentős részét eleve nem látják szívesen. És fontos az arculat is, amelyet a kiadványoktól kezdve a grafikai minőségen át a felvetett témákig és a megvalósult kommunikáció korszerűségéig és aktualitásáig sok minden meghatároz. Azon kívül, hogy mindez jól működik a szlovák városban, azt is megfigyeltem, hogy a Divadelná Nitrának rengeteg támogatója van. A fesztiválfüzetben több mint 70 partnert tüntetnek fel, ebből 20 médiapartner, a többiek gyárak, áruházak, helyi kiskereskedők, akik mind hozzájárulnak valamivel ahhoz, hogy évről évre megvalósulhasson a városka számára értékes fórum. Ehhez még hozzájönnek a szponzorok, akik között a Visegrádi Alapon kívül a négy visegrádi ország három tagjának kulturális intézetei is szerepelnek. A hiányzó láncszem a magyar Balassi Intézet, ami sajnos annyira nem meglepő, hogy fel kellene vennünk a hungarikumok listájára. Magyarországon nincs pénz a kultúrára, nincs pénz a kulturális intézetekre, nincs pénz a kulturális együttműködésre és értékcserére.

Facebook Comments