Meg Stuart, a posztmodern tánctörténet ikonikus alakja New Orleansban született, de több évtizede Brüsszelben dolgozik társulatával, a Damaged Goodsszal; újabban a berlini Akademie der Künste vendégtanára. Csupán pár napot töltött Budapesten, mialatt a Trafóban bemutatta VIOLET című darabját, a Műhely Alapítvány szervezésében pedig workshopot tartott, amelyre még Csehországból és Dániából is érkeztek résztvevők.

 – A VIOLET az első előadása, amelyet elhozott Magyarországra. A nézőtéren ülve hogy érezte, milyen volt a fogadtatása?

Szerintem kicsit sokkolta, vagy legalábbis meglepte a nézőket. Első este szélsőségesebbek voltak a reakciók: volt, aki gyűlölte, volt, aki imádta, még fújolást is hallottam. Magam is meghökkentem, mert néha elfelejtem, mennyire megosztó a munkám, hiszen általában ugyanabban a közegben, hasonló közönség előtt lépünk fel. De még ha az előadásom picit felkavarta is a kedélyeket, a workshopon különösen jó élményeim voltak a táncosokkal. Egyszerűen csodálatosak voltak! Energikusak, kreatívak, nyitottak, izgalmas órákat töltöttünk együtt. Örültem, hogy mindkét este találkoztam néhányukkal a Trafóban is, biztatásként éltem meg, hogy eljöttek. Másoknak pedig talán csak nem volt még hasonló tapasztalatuk a kortárstánc-előadások terén.

Fotó: Schiller Kata

Valóban új még a magyar közönségnek az az absztrakt irányzat, melynek egyik úttörője és elismert alkotó személyisége – a szakmai közönség ezért is várta olyan nagyon az előadást. Másfelől a nemzetközi sajtóban többször használták a munkáival kapcsolatban az „irritáló” jelzőt. Ez lehet az ön számára akár dicséret is?

Az irritáló azért elég negatív kifejezés, de valóban szeretem felrázni, kibillenteni a nézőket. A VIOLET több szempontból is „sok”. Hangos az élő zene, nagyon intenzív a mozgás, és az előadás meglehetősen absztrakt nyelvet használ, amelyet nem egyszerű olvasni. Egy ideig olyan, mintha a dübörgés soha nem akarna véget érni, aztán az egész hirtelen nagyon csendesre vált. Egyszerre tánc, művészet, előadás – és kutatás, hogy mire képes a test, mennyi mindent lehet vele kifejezni. Én nagyon szeretem.

A nézők „saját bőrükön” is megérezhették, hogy az előadást egyrészről Francis Alÿs belga performansz- és videoművész egy híres alkotása ihlette, ahogy kamerával a kezében belerohant egy tornádóba, másrészről a 2011-es japán cunami és az arab tavasz. A viharosság és a vakmerőség, ami az előadás intenzitásában is megjelenik, a táncosokat is saját határaik átlépésére sarkallja. Ezzel a közönséget is inspirálni szeretné?

Ettől az előadástól mindenki teljesen mást kaphat, azt, amire épp szüksége van: feltöltődést, feloldódást, szépséget… Fontos számomra a jelen-lét. Szeretem, ha a táncosok élőben alkotnak, valós időben hoznak döntéseket, és ebből építenek struktúrákat, nem betanult mintákat ismételnek. Érezniük kell az adott pillanatot, amelyhez persze a közönség is hozzátartozik. Különleges ebben az előadásban, hogy mindenki a saját útját keresi benne. Öt szimultán utazás történik, melyek során a táncosok különböző energetikai megoldásokkal kísérleteznek, amihez a természetből, az alkímiából, a kémiából keresnek mintákat, miközben átadják magukat a mozgásnak, és eggyé válnak vele. Ebben is van erőbefektetés, de nem azért, hogy kifelé megmutassanak valamit. Ez felszabadítja őket a performatív kényszer alól: a színpadon nem bravúrokat kell bemutatniuk, nem egy show-t kell elővezetniük.

Ezáltal változik meg a befogadás is, és válik (szinte) valós fizikai tapasztalássá?

Ahogy Francis Bacon mondta a festményeiről, ez az alkotás is „közvetlenül az idegrendszerre hat”. Nem csak a hangokat és a zene vibrációját érezhetik át a nézők. Mikor a táncosok előrejönnek, izzadtan, üresen, és látjuk rajtuk a kimerültséget, az fontos pillanat. Lehet, hogy csak később, az előadás után kezd hatni, amikor elgondolkodunk azon, hogy milyen sokat adtak, és talán nekünk, nézőknek is adnunk kellene valamit, valahogyan magunkból.

Önre is hatással tud még lenni az előadás?

Igen. Minden este másképp. Néha problematikus, mintha nem jutnának el sehová; máskor egyszerűen feszültségoldó, reményt ad, hogy igenis meg tudjuk csinálni, meg tudjuk változtatni a világot. Megint máskor hiábavalóságot érzek, azt érzem, hogy minden elpusztult, és azon gondolkodom, hogyan lehet egyáltalán olyasmi ellen harcolni, amivel szemben tehetetlenek vagyunk.

Bár külön utakon járnak, mégis hatással vannak egymásra a táncosok. De valahányszor kezdett kialakulni valamiféle összhang vagy struktúra, mintha szándékosan lebontotta volna azokat. Jól éreztem?

Voltak kapcsolódási pontok, de nem akartam, hogy túlságosan uniszónóba vagy kánonba menjen át a mozgás. Próbáltam kitolni a forma határait, amennyire csak lehet. Amikor kezdett olybá tűnni, hogy ez teljesen szabad improvizáció, akkor viszont felállítottam a táncosokat egy sorba, hogy megmutassam, végül is nem az.

Mikor kezdett a formákkal és a saját testével kísérletezni? Mi volt az a pont az életében, amikor rátalált a saját alkotói útjára, módszerére?

Nem volt ez egyenes útvonal, egyszerre indultam több irányba. A tánc kreatív műfaj, mindig szívesen kísérleteztem azzal, mit tudok az egyes testrészeimmel, például csak a kezemmel elmondani, és hogyan tudom a hétköznapi életet, mindazt, amit a test tapasztal, félelmet, fájdalmat, álmokat, projekciókat előhozni a színpadon. Mikor táncolni kezdtem, a mozgás számomra még főleg a feloldódásról és az elengedésről szólt, aztán meg akartam ezt törni, és a belső világot kifelé megmutatni. Akkor kezdtem különféle testi torzulásokat tanulmányozni, ezekből született az első szólóm, a Disfigure Study, amelyet 1991-ben mutattam be. Ez az egyetlen előadás-felvétel, amely teljes hosszában megnézhető az oldalamon (damagedgoods.be), de a jövőben talán többet is felteszek.

Mit jelent önnek a test?

Nagyon sok mindent. Ez a tér, amelyen keresztül a világot érzékeljük; eszköz, amellyel kommunikálunk, aminek segítségével megosztjuk a lényünket, érzéseinket, gondolatainkat. Nem nagyon tudunk szabadulni tőle – hiába is próbáltam többször a testem nélkül táncolni! Érdekel, hogyan öregszik, ahogy egyszerre él és haldoklik. Szeretem figyelni az emberek mozgását, hogyan árulja el vagy épp leplezi az érzéseiket. Lenyűgöz a „szociális test”, és az, hogyan hatnak a különböző terek a testre.

Hányféle testet érzékel?

Mondják, hogy legalább tízféle test van. Hiszem, hogy nemcsak a bőrünk határain táncolunk. Kíváncsi vagyok, hol húzódik az a tér, amely ezen túl van, ahol találkozhatunk. Érdekel az érintés, annak különböző jelentései, minőségei.

Philipp Gehmacherrel is ezt kutatta Maybe Forever című 2007-es előadásukban. Az absztrakció segít ezeknek a mélyére, az esszenciákig hatolni?

Szerintem absztrakt és konkrét nem két külön dolog, nagyon is összefügg. De ahhoz, hogy lássuk, kik vagyunk, vagy hogy az egész emberiséget nézzük, kicsit el kell távolodnunk, ki kell lépnünk belőle. A kiindulási pont a való élet, azt aztán szépen lekapargatjuk, míg egyetlen vonallá nem válik. Az absztrakció segítségével láthatóvá válnak az összefüggések, az anyagi világ és a természet, az energia, a fény között… Mikor ráébredünk, hogy mindezek összefüggnek, rájövünk arra is, hogy minden élő, mindennek van jelenléte.

Mit gondol arról, ha konceptuális művésznek nevezik? Xavier Le Roy szinte kikérte magának ezt: „Nem tartom magam konceptuális művésznek, és egyetlen koreográfusról sem tudok, aki koncepció nélkül foglalkozna tánccal.”

Nem is tudom, ezt még nem mondták nekem. Talán ez is koncepció, hogy csak nekem nem szólnak!? Nagyon különböző előadásokat készítek, a színháztól a táncba ágyazott vizuális művészetig. Mindig az alkotás folyamatára támaszkodom, nincs előttem pontos terv, hogy mit akarok elérni. Apró ötleteim, impulzusaim vannak, aztán elkezdek velük dolgozni. A munkáim a táncosokkal együtt töltött idő, a véletlenek, a befektetett energia, az egymásra találások eredményei. Van bennem igény, belső szükséglet, hogy alkossak, de ezt nem mondanám koncepciónak, már abban az értelemben, hogy előre tudnám, mit akarok létrehozni. Ez nem olyan, mint a főzés. Inkább olyan vagyok, mint egy szobrász, akinek van anyaga, amelyet megformálhat. A tudatosság, az éber figyelem azért végig ott van a munkafolyamatban.

Ezt tanítja a berlini egyetemistáknak is? Milyen tanárnak látja magát?

Kaotikusnak! A hallgatóim sosem tudják, mi lesz a következő órán. Nagy felelősséget bízok rájuk, saját munkákat kell készíteniük, amihez Valeska Gert1 munkássága a kiindulópont. Nincs túl nagy biztonságuk, komoly kihívásokat kapnak. A tanítás számomra is kísérletezés, ismeretlen terepen, helyzetekben mozgok.

A kísérletezés a lételeme, ezen belül a sámánizmus technikáival is ismerkedett. Mi érdekli ebben?

Az izgat, hogy a sámánok hogyan tudnak kapcsolatot létesíteni különféle világok között, és megint csak az, hogy hol kezdődik és meddig tart a test. Egy kis távolságtartással figyelem ezt is, de mindenben ilyen vagyok. Szeretem figyelni, hogyan működnek a dolgok, még akkor is, ha részt veszek bennük.

Hogyan érez a halállal kapcsolatban?

Szerintem folyamatosan azt gyakoroljuk, az elengedést, és azt, hogy a dolgok végesek. Több milliárd végpont van, mikor felkelünk, mikor lefekszünk… Az igazi potenciál az átmenetekben lakozik, amikor egyfajta űrbe kerülünk, és valami újat kell alkotni, vagy meg kell újulni, ami egyszerre rémisztő és felszabadító. Gondolkodom a halálon, érdekelnek a test változásai, a megöregedett testek, de jobb szeretem a fiatal, erősen fizikális táncosokat, noha még én magam is táncolok.

Van egy 14 éves fia. Az anyaság befolyásolta az alkotói munkájában?

Sokkal türelmesebb lettem, elfogadóbb. Jobban látom az emberek képességeit, jobban tudom biztatni, támogatni őket, ezt egy anya a gyermekével megtanulja. De egyedülálló anyaként nagy kihívás művészként is alkotni, turnézni.

Milyen élményeket őriz a szülésről?

Olyan volt, mintha egy előadáson lennék. Mintha már régóta ezt gyakoroltam volna. Ha nincs mögöttem ennyi test-kutatás és táncos tapasztalat, biztosan megrázó élmény lett volna, de így nagyon élveztem; kár, hogy olyan hamar, alig három óra alatt lezajlott.

Vannak kedvenc érzetei?

Nem vonzódom a fájdalomhoz, de tudom, hogy felébreszti az összes érzékünket. Nem hiszem, hogy jó, ha folyton védelmezzük magunkat tőle. Az érzéketlenséget, az empátia hiányát nem állhatom. Ha valaki belül halott, az a legerőszakosabb, legkártékonyabb magatartás, egész közösségeket, családokat tönkre tud tenni. A közösségi média is hatalmas csapda, túl sok energia folyik el ide, és hiába érezzük tőle magunkat mindenütt jelenlévőnek, teljesen eltávolodunk a valóságtól. Megtévesztő, ha mindenki a saját kis önmegerősítő buborékjában ücsörög, és nem találkozik az övétől eltérő véleményekkel, életekkel.

Mit szólt az amerikai választások eredményéhez?

Teljesen sokkolt. Aznapra egy interjút beszéltem meg, azt is le kellett mondanom. Egyáltalán nem számítottam erre, ezért nem is akartam előzetesen nagyon belemélyedni, de most már elkezdtem kutatni és megérteni az okokat. Az is aggasztó, mit mond el ez az eredmény az egész rendszerről, a világról. Ez egy történelmi pillanat, hangos ébresztő, de iszonyúan ijesztő is. Ébernek és tevékenynek kell lennünk, nem szabad semmit sem készpénznek vennünk.

Ez a történelmi pillanat – nem csak Amerikában – a művészek számára is nagy lehetőség?

Amennyiben a művészetük nem kizárólag róluk szól, hanem másokat is megérint, más emberek gondolkodására, életére is hatással lehet, akkor igen.

Az interjút készítette: Bálint Orsolya

1 XX. századi német táncosnő, kabaréművész, a hetvenes évek punkmozgalmának is ikonja.

Facebook Comments