Amíg meg nem áll a szívünk – a világhírű koreográfus müncheni produkciója már a cím által magasra teszi a lécet. Fizikai határfeszegetésre, féktelen energiabedobásra és teljes elszállásra számítok.

Meg Stuart ezúttal sem cáfol rá önmagára: optimista, bátor kísérletezése majdnem végig szuggesztív erővel odacövekel a jelen idő közepébe. Az egymásba átmosódó, laza szövésű etűdök az emberek közti kapcsolódások lehetőségeit boncolgatják, először a fizikai színház, majd a nézőkkel zajló interaktív akciók eszközeivel. Az előadás kezdőpontján szinte kontúr nélküli, lassú mozgással keresi ki-ki a helyét az óriási, letisztult térben. Oldalt egy háromfős zenekar pöntyög és penget langyos tempóban, míg a hat táncos-performer színes pulóverekben kószál. A három nő és három férfi párhuzamos magánya ólmosan ível át diverz párosodási jelenetekbe. Mintha egymást épp felfedező-kurkászó majmok vagy méla óriáscsecsemők lennének, egy szabály és norma nélküli, fiktív univerzumban. Minden társas tapasztalatot nélkülöző, a kapcsolódás módjait itt és most feltérképező, naiv, esetlen lények. Személyiségük kialakulatlan és irreleváns – a résztvevők egy alakváltó massza főbb sejtjei, amelyek újabb és újabb módokon keresik a társulás fizikai lehetőségeit. Összetalálkozás-egyesülés-szétesés-újrarendeződés – pulzál az etűdök belső sorrendje.

A sokszor szexuális találkozásokban kicsúcsosodó jeleneteket humor, agresszió, megkapó intimitás és fizikai határfeszegetés fűszerezi. Ez a hat ember minden lehetséges dolgot ki szeretne próbálni egymással és egymáson, s ez a fentebb említett feltételezett tapasztalatmentesség hiteles ábrázolása révén válik lehetségessé. A társadalom által generált nemi szerepek eldobása tiszta, gyermeki állapotot idéz elő: mindenkinek szabad mindent – szerelmesnek lenni, elhagyni és elhagyatottá válni, cirógatni, egyesülni, versenyezni, bántani. A különféle csoportosulásokban verekedő, enyelgő, egymást felfedező, olykor meztelen résztvevők tabutémákat, társadalmi kontextusban sokszor szégyellni való kérdésköröket idéznek fel asszociatív módon a szemlélőben; miközben ők maguk a legártatlanabb, játszó gyerekek. Szülő nélkül, aki rájuk szólna, és megítélné, mi helyes.

A hosszan burjánzó jelenetsorokat bármeddig lehetne nézni, Stuart remek arányérzékkel vegyíti a fix pontokat az improvizációnak hagyott tág térrel. A színlap elolvasása nélkül is egyértelmű, hogy a produkció csapatmunka eredménye, szigorú koreográfiai elemek csak elvétve akadnak benne. A luxemburgi dzsesszdobosból, svájci zongoristából és német basszusgitárosból álló trió a színpadi eseményekkel egyenértékű jelenléttel bír – zenéjük együtt pulzál a táncosokkal, egyikük pedig olykor a konferanszié szerepét ölti magára, kilépve a szavak nélküli dallamtérből. Stuart eleinte igazi big bandet szeretett volna kíséretként, ám ez nem valósult meg, így a kisebb létszámú zenekar törekszik a sűrű és nagyszabású zenei hatás elérésére a színpadon.

Struktúráját tekintve az UNTIL OUR HEARTS STOP erős jelzőbástyákon átívelő, három részre tagolható káosz-egyveleg. Az imént taglalt első harmad két nő játékában csúcsosodik ki, akik meztelenül foglalnak helyet a színpad közepén. A bő negyedórás jelenet során a találkozás szinte összes lehetősége megjelenítésre kerül; formailag a korábbi, csoportos etűdök mintájára, ám konkrétabban, kifulladásig játszva, s nem feloldódva az újraegyesülést megelőző anarchiában. A nők először kedvesen fedezik fel egymás testét, majd tudatosan szexuális, agresszív, mondhatni ketrecharcig fajuló cselekvéssorba kezdenek. Olykor pajkosan és szenvedéllyel dörzsölik össze mellüket, máskor szadomazo párosként csépelik egymást. A berlini publikumot nehéz pusztán a színpadi meztelenséggel kirángatni a komfortzónájából. Ezt azért fontos leszögeznem, mert amikor ott nézek előadást (pl. Ivo Dimchev provokatív, Magyarországon még nem bemutatott produkcióit: P project, Fest), gyakran szánkázom fejben a hazai és a német nézőterek között: ami itthon kiverné a biztosítékot, arra az ottani nézők szempillája sem rebben. De a két nő jelenete még a német közönségnek is határfeszegető: cselekvéseik elnyújtottsága, a pőre testek rendkívül intim megmutatása, majd kegyetlen kiaknázása ritka színházi esemény. A cselekvések dramaturgiája finom szövésű – amint egyértelművé, definiálhatóvá válhatna a köztük lévő viszony, szinte észrevétlenül fordul a kocka. Egyszerre kisgyerekek, legjobb barátnők, szerelmespár, szexuális partnerek, egymásra féltékeny nők, anya és lánya, és így tovább. Ne feledkezzünk meg az egész estén átzakatoló humorról sem: egy adott pillanatban egymással szemben ülve, versengve gyúrják a mellüket, aztán a hátsó falhoz rohannak, kézen állnak és lábat tárva-zárva gimnasztikáznak, majd ebben a pózban csiklandozzák lábujjaikkal a másik vagináját. Rég nevettem ennyit, miközben azt terveztem, hogy inkább rosszul fogom érezni magam. Többek közt ezért is zavarba ejtő a jelenet: amint átadná magát a néző a szexuális kizsákmányolás okozta sokknak, kifejezetten szórakoztató lesz a nők bohóctréfája. A test mint szexuális hordozó ezen a ponton szinte elértéktelenedik: saját nemi szerveik színpadi kellékké válnak.

A testcentrikus találkozások szakaszát váratlanul szakítja félbe, amikor az egyik szereplő önmagát kommentálva átszalad a „negyedik falon”, remek színészi kvalitásokkal aláhúzva meglepettségét, hogy ezek szerint itt van, a nézők között. Kezdődhet az újabb határátlépés: a színházban sokszor kínos interakció az első pillanattól kezdve örvénylő aktivitásban nyer magának pozitív előjelet, a performerek elözönlik a nézőteret, levegővételnyi időt sem hagyva a kellemetlen gondolatoknak. Egyikük felinvitálja a pódiumra azokat, akik mindig is akartak a színházban dohányozni, és elszív velük egy cigarettát. Egy lány a mögöttem lévő sorban tarot-kártyát vet egy férfinak, és intim párbeszédbe bonyolódik annak életéről. Van, aki sütit és almát osztogat, más egy whiskyt ad körbe, akad, aki énekel. Egyikük azt kéri, valaki jöjjön vele haza, mert egyrészt elromlott a vécé, és nincs, aki megszerelje, másrészt nagyon magányos, és szeretné, ha valaki vele aludna. A forgatag magával ragadó, olyan valódi közösségélményt teremt, amilyen ritkán adatik meg. A nézőkkel való kapcsolatteremtés és a tértágítás logikusan illeszkedik a korábbi párosodások rendszerébe, a szereplők friss, naiv és természetes jelenléte módfelett szeretnivaló. A lakáskulcsát kínálgató lány mondatai autentikusak, pedig az efféle kikiáltás könnyen lehetne fals; tényleg elhiszem neki, hogy egy kis szeretetért kuncsorog.

Az utolsó harmad eseményei sajnálatos módon megtörik az első órában létrehozott kapcsolatot: a szereplők tarka estélyiket és frakkokat öltenek magukra, s kevéssé értelmezhető-átérezhető tevékenységekbe kezdenek a színpadon. Jóga, bűvésztrükkök, bemelegítő gyakorlatok, glitterek és flitterek, hatásvadász songok – mindez társas magányban. Még egy élő nyúl is a balettszőnyegre kerül valahogy, aztán kiválasztanak egy nézőt, akit furmányosan szétfűrészelnek, majd eltüntetnek egy mágikus tükörszekrényben. A konferanszié szerepébe bújt zenész a következőképp kommentálja az eseményt: „Ebből a színházból sok minden eltűnik épp. Csak nem ilyen elegánsan.” Mondata arra reflektál, hogy az UNTIL OUR HEARTS STOP volt az utolsó produkció, amely a Münchner Kammerspiele legutóbbi intendánsa, Johan Simons érája alatt valósult meg; a tavalyi évadtól kezdve ugyanis Matthias Lilienthal, a berlini Hebbel am Ufer színház korábbi vezetője vette át a színház irányítását.

Visszatérve a bűvészkáoszra: Stuart talán a színházi, hamis varázslat kiforgatásával próbálkozott. Ez a Forced Entertainment egyik legutóbbi előadásában, a Real Magicben is kudarcba fulladt, hiszen nézőgyilkos gondolat egy egész estét a vállaltan hamis illúziókeltésnek áldozni, amelyből nincs menekvés. A színház szerepét és feladatát tekintve határozottan fontos kérdés ez, ám egy olyan alkotó esetében, aki egyértelműen képes valódi mélységet és jelen időt teremteni, talán nem ilyen formában a legrelevánsabb. Ha legalább tényleg az utolsó szívdobbanásig, mindent elsöprően szerettek volna szórakoztatni, másképp gondolnám. Kár a végéért, de az előadás így is kétharmados többséggel nyert, ami nem manipulált, demokratikus közegben elég jó eredmény manapság.

Facebook Comments