Vannak vidéki és határon túli előadások, sorozatok, fesztiválok, a stúdiókba befogad a színház alternatív előadásokat, tantermekbe szánt produkciók bemutatóit. Arculatát azonban alapvetően a nagyszínpadi szórakoztatóipar szabja meg. Nyilván ez tartja el a többi, nemesebb, de korántsem annyira kifizetődő funkciót.

Ha létezne genius loci, a Nagymező utca 22–24. számú épületben vagy nagyon nagy lenne a szellemek nyüzsgése, vagy egy sokszoros tudathasadásban szenvedő lélek kísértene benne. Volt ez mozi és mulató, ifjúsági színház, átépítés, tatarozás alatt álló színházak (Víg, Nemzeti, Operett) menedéke… és néhány, egymástól erősen különböző próbálkozás, kísérlet színhelye. Itt próbált musicalszínházat teremteni Szinetár Miklós és Petrovits Emil, Kazimir Károly két évtizeden át itt kísérletezett új formákkal, mígnem beledermedt a hivatásos-hivatalos újító kétes szerepébe. Ide szerette volna Mikó István beoltani-betelepíteni a Rock Színházat – és az Arizona Színház névvel megidézni az egykori mulatót –, majd Törőcsik Mari igazgatása alatt Schwajda György itt kísérelte meg, hogy a fővárosba honosítsa Szolnokon bevált színházfinanszírozási praktikáit. A Nemzeti Színház éléről kipenderített és elhivatottságában, tehetségében is megrendült Csiszár Imre is itt próbálkozott utoljára saját színház, saját társulat létrehozásával, saját stílus érvényesítésével. Nem részletezem, a történet olvasható a Thália Színház honlapján.

A színház mai arculata nagy vonalakban már az ezredforduló éveiben kialakult. Megszilárdult a befogadó vagy éppen fesztiválszínház jelleg, megjelentek a vidéki és a határon túli színházak fesztiválnak tekinthető sorozatok vagy csak műsorblokkok keretében: minden esztendőben szeptember elején megrendezték a vidéki színházak találkozóját az előző évi, figyelmet keltő előadásokból, az Égtájak Iroda szervezésében pedig határon túli társulatok érkeztek a Nagymező utcába. De alternatív társulatokat, előadásokat is befogadott a Thália, egy időben a Régi Stúdió (a tulajdonképpeni egykori Arizona) Schilling Árpád Krétakörének állandó játszóhelye volt, és a Maladype is itt mutatta be két produkcióját 2008-ban.

Gellérthegyi álmok. Fotó: CSatáry-Nagy Krisztina

Ezek közül az előzmények közül csaknem mindenből megtalálható valami a mostani Thália programjában is. Vannak vidéki és határon túli előadások, sorozatok, fesztiválok, a stúdiókba befogad a színház alternatív előadásokat, tantermekbe szánt produkciók bemutatóit. Arculatát azonban alapvetően a nagyszínpadi szórakoztatóipar szabja meg. Nyilván ez tartja el a többi, nemesebb, de korántsem annyira kifizetődő funkciót.

A minőségi igények azonban a szolgálatnak, a kulturális küldetésnek tetsző ügyek esetében is kiszámíthatatlanok. Ha a szolnoki Hello, Dollyval kezdődik a vidékiek sorozata, az sok jót nem ígér. És nem a darab, hanem az előadás minősége miatt. Hajlamosak vagyunk Balázs Péter színházáról látatlanban érdektelen profizmust, tisztes szórakoztató színvonalat feltételezni. Ez a Hello, Dolly azonban Szente Vajk rendezésében a legigénytelenebb röhögtetés mellett az elképesztő ripacskodással tűnik ki, amiben élenjár a két főszereplő, Kertész Marcella és Szolnoki Tibor. Az érdektelen profizmust ebben az évadban Méhes László pécsi Amadeus-rendezése hozta, Salieri szerepében az enerváltan fakó Rátóti Zoltánnal, és Lukáts Andor is meglepett a Miskolcon megrendezett Pillantás a hídról gondolatszegénységével. A békéscsabai Bánk bán viszont Szabó K. István rendezésében, a címszerepben Demeter Andrással legalábbis figyelmet érdemelt, még ha nem is volt mindig igazán világos, mi miért történik a renoválás alatt álló királyi palotában. Mindenképpen öröm volt viszont, hogy bekerült a szűkös válogatásba a kaposvári Szerelem, bár Guelmino Sándor rendezésében nem akadt sok izgalom, viszont nagyszerű színészi alakításokat láthattunk Takács Katitól, Kovács Zsolttól, Kelemen Józseftől, Mészáros Sárától, Nyári Szilviától, Érsek-Obádovics Mercédesztől, Szvetnyik Katától. A tatabányai remek Tartuffe-előadás Szikszai Rémusz rendezésében ugyancsak rászolgált a fesztiválszereplésre. A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház pedig Pinter Hazatérésének korrekt színrevitelével – rendező: Gyuriska János – létjogosultságát igazolta. Csehov klasszikusa meg remek mulatság Réthly Attila Ványa bá című, kaján színpadi változatában kiforgatva-kifigurázva. Sárközi-Nagy Ilona a debreceni Csokonai Színház képviseletében Virginia Woolf Orlandójának címszereplőjeként szerzett kissé túlzottan is kifinomult, de emlékezetünkbe vésődő művészi élményt Anca Bradu érzékeny rendezésében.

Nem olyan gazdag mostanában a vidéki színjátszás, hogy hiánylistával állhatnék elő, el kell hát fogadnom, hogy ez van. Még ha több produkciót sem éreztem méltónak arra, hogy dicsekedjenek vele. Az pedig végképp kideríthetetlen, hogy a színház fesztiválfelelősének van-e valamilyen koncepciója a válogatás során.

A határon túli színházak szemléje esetében még nehezebb megítélni, hogyan viszonyul a merítés a teljes kínálathoz. Olyan gagyi azonban nem akadt a válogatásban, amilyen a szolnoki Hello, Dolly volt határon innenről. Más kérdés, hogy Sardar Tagirovsky kétségkívül eredeti művészkedése változatlanul nagyon távol maradt tőlem, még a kitűnő sepsiszentgyörgyi társulattól sem bírtam végig, amit az Úrhatnám polgárral műveltek. Sose hittem volna, hogy egyszer még Pálffy Tibor játékát nem tudom elviselni. Most ez megesett. Ellenkező értelemben írta fölül eddigi vélekedésemet Matei Vişniec művészetéről a Nyina, avagy a kitömött sirályok törékenységéről című Csehov-parafrázis vagy -kiegészítés a marosvásárhelyi Spectrum Színház előadásában, Török Viola rendezése. Különösen szíven talált Márton Katinka kiégettségével megrendítő címszereplője. Sebestyén Aba túlbuzgalmát talán tudtam volna díjazni Székely János Dózsa-monológjának előadásában, ha nem lett volna végig az az érzésem, hogy mindössze a szöveg szikár unalmát szerette volna elűzni. Holott Székely János szövegei általában – meg ezúttal is – szikár filozofikusságukkal erősek. Még plasztikusságuk is erejét veszti a forszírozott átéléstől, a felturbózás igyekezetétől. Mezei Kinga Piaf-műsoráról nehéz többet mondani, mint hogy méltó volt az eredetihez, hangutánzásnál több, beleélés, azonosulás, amin azonban átsüt a saját erős egyéniség.

Sebestyén Aba ezúttal rendezőként szerzett igazi örömet. A szabadkai magyar társulattal nagyszerű előadásban hozták Lev Birinszki Bolondok hajója című keserű bohózatát. Több van benne, mint amit az ajánló szöveg ígér, mármint „korrupció, sikkasztás, csalás és ámítás mellett egy furcsa szerelmi háromszög”. Álforradalom van benne, amelyet a vidéki város polgármestere maga szervez maga ellen, hogy elfedje sötét ügyeit. Ugyanis revizor érkezik. Nem az első és nem is az utolsó látlelet ez Európa keleti végeinek társadalmáról. A szabadkai színészek pedig pompásan eljátsszák, élükön Mezei Zoltánnal, G. Erdélyi Herminával, Vicei Natáliával, Pálfi Ervinnel, Csernik Árpáddal. De felsorolhatnám az egész színlapot.

Tartok tőle, hogy kevesebb mondandóm lesz a Thália saját produkcióiról. Nem mintha lebecsülném a tisztes, meg néha a nem is annyira tisztes szórakoztatóipart. Mégsem volna igazságos megvetni azt, amin röstelkedve ugyan, de mégiscsak jókat röhögök. Egyébként ezek sem képeznek homogén egységet. Több rétegük van, sőt, mondhatni, ahány produkció, annyiféle. Még olyanok is akadnak köztük, amelyeken egyáltalán nem lehet röhögni. A Gellérthegyi álmok Karinthy Ferenc elbeszélése nyomán például érzelmes táncjáték videóval feldúsítva. Schell Judit és Finta Gábor nem eljátssza, hanem eltáncolja azokat az érzelmi impulzusokat, amelyeket a két ember háborúvégi találkozását megelevenítő szöveg sugall. Színvonalas érzelgés és szépelgés. Biztos siker. Ezt egyébként az alább említendőkről kivétel nélkül elmondhatnám. Hogy ezt belássuk, talán a témákat is elég fölsorolni. Munkanélküliek férfisztriptízzel próbálják kiegészíteni a segélyt, esetleg házastársuk elől is elleplezni a csődöt (Alul semmi). Hajsza nagy ábrándok után, amelyeket történetesen egy ötcentes reprezentál (Amerikai bölény). Menekülés egy csapdából, amelyet egy esküvő képvisel (Rövid a póráz). Menekülés három bomba nő elől (Boeing, Boeing – leszállás Párizsban). Hajsza egy alkalmas énekes után (A hőstenor). Hajsza egymás jelleme után (Ketten egyedül).

Olykor igényesebb darabok is keverednek a direkt mulattatók közé. Ilyen Petr Zelenka Hétköznapi őrületek című groteszkje. Cseh eredetije egykor a Merlinben merészen szellemes, éles karikatúrának hatott. Gothár Péter rendezésében a Kamrában már inkább csak a gorombasága élt. Szegeden Balikó Tamás rendezésében mélységei betemetődtek, a Tháliában Béres Attila pedig ugyancsak a szókimondás mulattató oldalára helyezte a hangsúlyt. A közelmúltban Martin MacDonagh A nagy kézrablása bírta borzongó kaccanásokra a Thália közönségét. Radnai Márk rendezésében Szervét Tibor igyekszik fekete humorral nevettetni. Ez sikerül is. Fegyelmezett, koncentrált, szinte átszellemült őrülettel hozza a levágott kezét kajtató főszereplőt. Mellette jól érvényesül Tamási Zoltán recepciósának fanyar cinizmusa. Bán Bálint viszont feketére festve sem néger.

A két stúdió és a Mikroszínpad névvel bekebelezett egykori Mikroszkóp műsora vegyesebb. Ezekben jelenik meg a befogadott produkciók nagy része is. Például a tantermi előadások bemutatói, köztük a remek Ady/Petőfi-összeállítás a Nézőművészti Kft.-től, és ugyancsak tőlük pompás oktatóműsor A kézmosás fontosságáról. De itt játsszák az elnyűhetetlen Mulatságot, itt újította fel Tamási Zoltán a korábban is nagy sikerű Moszkva–Petuskit. Játszanak Ulickaját (Rövid) és Bergmant (Őszi szonáta), Szabó Borbálától a Telefondoktort, Quiltertől a Mr. és Mrs.-t, és nem maradhat említetlen Bíró Kriszta nagyszerű versösszeállítása, a Nőnyugat sem, amely már több mint öt éve van műsoron.

A Thália sokarcú színház. Ady írta Molnár Ferencről: „Majdnem páratlan munka: a kettősséggel mindenkinek kedvébe járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának.” Ez utóbbi emberfajta talán ritkábban leli örömét a Tháliában. A többiek gyakrabban. A Thália nemigen kockáztat. Inkább biztosra megy.