Beszélgetések és kérdés-felelet formában folytatott levelezések összesítéseként próbálom meg körüljárni, hogy mi mindent fednek ezek a jelzők. Legyen ez egyfajta látlelet.

2016 novemberében a MU Színházban (a SÍN Kulturális Központtal együttműködésben) másodszor került megrendezésre az OPEN Közösségi Színházi Fesztivál, amelynek előadásai alkotói vagy befogadói oldalról valamiféle részvételt is kínáltak eredendően nem színházi szakmában dolgozó civilek számára. Vagyis közösségi voltuk mellett részvételivé is váltak a szó hétköznapi értelmében. Ennek apropóján elgondolkodtam azon, mit is jelent pontosan ez a két műfaji megjelölés a mai magyar színházi életben. Milyen szakmai definíciót adnak (önmaguk számára is) a vállaltan ezekben a műfajokban alkotó színházi szakemberek? Egyáltalán mi tesz valójában egy színházat és egy színházi előadást közösségivé és részvételivé? A vállalkozás nem lehetetlen, bár nem is egyszerű, mármint megválaszolni a fenti kérdéseket, hiszen ahány alkotó, annyi munkamódszer. Beszélgetések és kérdés-felelet formában folytatott levelezések összesítéseként próbálom meg körüljárni, hogy mi mindent fednek ezek a jelzők. Legyen ez egyfajta látlelet.

We are still watching. Ivana Müller előadása. Fotó: Ian Douglas

A „minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár” elvét követve először azt lenne érdemes tisztázni, hogy mi a két kifejezés, illetve a két műfaj viszonya egymáshoz. Bár ebben sincs teljes egyetértés, az mindenképpen leszögezhető, hogy a közösségi és részvételi szavak nem szinonimái egymásnak.

A. Ha nem szinonimák, akkor tekinthetők két különálló halmaznak, amelyek egymás mellett léteznek ugyan, de van metszetük, vagyis közös halmazuk. Némi átfedés, vagyis módszertani hasonlóság elképzelhető a két műfaj között.

B. Van azonban egy másik meghatározás – és nemzetközi viszonylatban ezt támasztja alá a gyakorlat –, amely azt mondja, hogy a részvételi színház (participatory theatre) a nagyobb halmaz, amelyben alműfajként megtalálható többek közt a közösségi színház (community theatre) is.

A két megközelítés természetesen a két szó értelmezésének különbségéből is adódik, ahhoz tehát, hogy eldönthessük, melyik állítás a logikusabb és mifelénk helytállóbb, tudnunk kell, hogy pontosan mit sorolhatunk a közösségi, illetve a részvételi kategóriájába. Nézzük tehát, hogy a kortárs magyar színházi palettán milyen kontextusban kerülnek elő ezek a kifejezések.

Mitől közösségi?

I. Egyes nézetek szerint tulajdonképpen minden színházi előadás tekinthető közösséginek, hiszen az ugyanarra a napra, éppen ugyanarra az előadásra jegyet váltó, és így véletlenszerűen az előadás pár óráját együtt töltő közönségből közösség lesz. Felmerül persze a kérdés, hogy ez az embercsoport valóban közösséggé válik-e csupán attól, hogy egyazon térben hasonlóképpen tölti az idejét. Tudományosabb aspektusból vizsgálva a dolgot, Ferdinand Tönnies szociológus definíciója szerint biztosan nem. A társadalommal szemben a közösségre alkalmazott elmélete szerint közösség az, ami szerves, organikus / amiben az ember a teljes személyiségével részt vesz / amiben az embernek kevés számú, de mély kapcsolata van / ami bizalmas, spontán együttlétet és együtt cselekvést eredményez / ahol konszenzuson alapul a szolidaritás.

Esetünkben, egy színházi előadás közönségére vetítve ezt a definíciót, azt mondhatjuk tehát, hogy szociológiai értelemben nem beszélhetünk közösségről. Vagyis nem feltétlenül igaz az az állítás, miszerint minden színházi előadás közösségi színház.

II. A fenti gondolatmenetet folytatva, kvázi szociológus szemmel is vizsgálva a kérdést, közösséginek tekinthető minden olyan előadás, amelynek közönsége egy – már az előadás megtekintése előtt – létező közösség. Vagyis ha egy osztályközösség/baráti közösség/munkaközösség néz meg egy előadást, akkor az máris közösségivé válik? Eme konkrét nézőcsoport számára maga az esemény mindenképp közösségi (és nem egyéni) élmény lesz, függetlenül attól, hogy az előadás létrehozásakor mi volt az alkotói szándék.

III. A továbblépéshez és szűkítéshez tehát be kell vennünk a képletbe az alkotókat, vagyis az ő vágyukat arra, hogy közösségi színházat hozzanak létre. De alkotói szempontból mi is az a közösségi színház? Mi a célja? Egy közösséghez szólni vagy közösséget teremteni? Információgyűjtésem során a következő megközelítésekkel találkoztam:

1. Elképzelhető, hogy az előadás egy már létező közösségnek készül, vagyis az alkotók már a témaválasztás, a problémafelvetés során majdani közönségükben, a közösségben gondolkodnak.

(a) Ennek a kritériumnak például egy diákoknak készülő osztálytermi/tantermi színházi előadás vagy komplex színházi nevelési előadás (TIE) tökéletesen megfelel. Az előadáson egy osztályközösség vesz részt, és az alkotók számára a tervezés és a létrehozás során a korosztály és a nézőszám (bizonyos esetekben akár a társadalmi hovatartozás) ugyan megkötést jelent, de az előadás ugyanúgy működik X iskola, mint Y iskola tanulói számára.

(b) Létezik azonban egy még szűkebben vett alkotói megközelítés, amely főleg német nyelvterületen terjedt el. Eszerint a kiválasztott közösség, amelynek az előadás készül, társadalmilag, és ezáltal a bevonzott tematika szempontjából jól körülhatárolható csoport. Például a városi focicsapat ultra szurkolói. Vagy bevándorló gyerekek. A közösségi jelleget itt az „együvé tartozás” is erősíti. Ezek a közösségi előadások, amelyeket főleg kőszínházak erre a tevékenységre szakosodott tagozatai hoznak létre, kifejezetten az ilyen, szorosan meghatározott csoportok problémáira fókuszálnak, nemritkán szakembereket és az érintetteket is bevonva az alkotófolyamatba. Erre később még visszatérünk.

2. Az is elképzelhető, hogy a közösség nem eleve adott, hanem a folyamat során válik közösséggé.

(a) Például úgy, hogy az alkotók az előadás során közösségként kezelik az aznapra összesorsolódott nézőcsoportot. Olyan feladatok elé állítják őket, amelyeket csak úgy tudnak megoldani, ha együtt gondolkoznak, együtt játszanak. És ekkor már részvételről is beszélünk.

(b) Vagy a történetvezetés olyan, mintha a nézők is részesei lennének egy adott közösségnek. Együtt mozognak a történetben a színészekkel, csak épp a színészek a közösség azon bátrabb tagjai, akik meg is szólalnak. (Kérdés persze, hogy ilyen tág keretek között mi történik akkor, ha egy néző komolyan veszi közösségi pozícióját, és beavatkozik a cselekménybe.)

(c) Vagy az alkotók a konkrét előadás létrehozása előtt hosszabb időt töltenek azzal, hogy közösséget hozzanak létre a projektben részt vevő emberekből, akik a foglalkozások alkalmával egyre jobban megismerik egymást, és a közös időtöltés, az ugyanarra a hívószóra adott egyéni válaszok és a többiekkel megosztott személyes történetek kovácsolják őket közösséggé.

Ezen a ponton érkezünk el a közösségi színház másik szűken vett definíciójához, amely szerint a következő kritériumok szerint írható le ez a műfaj:

  • a projektre jelentkező vagy valamilyen szempont szerint kiválasztott emberek hosszabb, akár többhónapos folyamat során válnak közösséggé;

  • olyan témákat, kérdéseket járnak körbe, amelyek relevánsak az adott embercsoport, majd közösség számára;

  • profi színházi alkotók és civilek dolgoznak együtt;

  • az alkotófolyamat része az ismerkedés és a csoporttudat-kialakítás, az anyaggyűjtés, majd a téma szűkítése, a saját történetek megosztása, ezután következik a tulajdonképpeni próbafolyamat, amely során a civil emberek részvételével születik színházi előadás (adott esetben színészekkel kiegészülve);

  • az egyik változat szerint az elkészült előadás érdekes és érvényes lehet bármilyen néző számára, a hitelességet ugyanis nem a színészi teljesítmény, hanem a személyesség adja. A másik változatában azonban az előadás csak a létrehozó közösség tágabb környezetében működik, témája és problémafelvetése olyannyira hely- és/vagy csoportspecifikus.

Mentőcsónak – Stereo Akt: Cím nélkül. Fotó: Bartha Máté

A közösségi színház – ebben a megközelítésben – tehát legalább annyira szól arról a folyamatról, ahogyan az adott csoport a színházi előadásig eljut, mint magáról az előadásról. A program középpontja nem a tehetséggondozás, nem a színészképzés, hanem a közösségfejlesztés. Lényege nem a művészi teljesítményben, hanem a civilségben, a hétköznapiságban áll. Abban, hogy behozza, „lehozza” a színházat a hétköznapok szintjére. Ez esetben a közösségi színház egyben társadalmi beavatkozásként is értelmezhető.

Mitől részvételi?

A közösségi színház definícióit vizsgálva elkerülhetetlen a részvételi színházról is szót ejtenünk, hiszen több esetben is azt láthattuk, hogy az egyes előadástípusok valamiféle részvételt is kínálnak a napi közönségnek vagy a projektre jelentkezőknek.

Talán azt a szintet érdemes egyből átugranunk, hogy minden színházi előadás részvételi is egyben, hiszen a színpadi történésekre együtt reagálva a nézők végül is részt vesznek az előadásban. „A rituális összelélegzés”, ahogy Nádas Péter mondja, jó esetben valóban megtörténik egy színházi előadáson, de azt részvételivé szakmai szempontból még nem teszi.

Az összegyűjtött szakmai hozzáállásokra hivatkozva a következő állítás tehető: a mai magyar színházi életben részvételinek nevezhető, vagy részvételinek nevezi magát az az előadás, amelynek létrehozása során az alkotók valamilyen módon apellálnak a nézők aktív részvételére, akik nélkül az előadás nem tud megvalósulni. Azért, mert

(1) a nézőknek fizikailag tenniük kell valamit ahhoz, hogy lássák az előadást, például vándorolni egyik helyszínről a másikra;

(2) az előadás egy társasjáték is egyben, vagyis szükség van játszókra, akik magát a játékot működtetik, a színházi jelenetek csak illusztrációi az elképzelt játékmezőknek;

(3) a színészek az előadás során interakcióba kerülnek a nézőkkel, ami lehet zárt végű, vagyis nem befolyásolja a történet kimenetelét, és lehet nyílt végű, vagyis a kívülről érkező gondolatok, cselekvések beépülnek a történetbe vagy az előadás egészébe.

A teljes élményhez minden esetben és mindenesetre szükség van a nézők hozzászólásaira, véleményére is.

Létezik ennek a műfajnak is egy szűkebben vett definíciója, amely szerint a részvételi színház a komplex színházi nevelési előadás (TIE) azon változata, ahol

  • nem válik el élesen egymástól a színházi és az interaktív rész, hanem ezek dramaturgiai egységet alkotnak;

  • a színész(-drámatanár) szinte az előadás teljes ideje alatt szerepben van, az interakciók során lehetőség szerint a fikcióban maradva, szerepből szólítja meg a résztvevőket;

  • előfordulhat, hogy a résztvevők is szerepben vagy kvázi szerepben vannak (ugyanakkor ez nem feltétel);

  • a résztvevő folyamatos döntéshelyzetben van: nézőként vagy játszóként vesz részt a programban.

(Fontos megjegyezni, hogy ez utóbbi definíció nem keverendő össze a résztvevő színházi előadás kifejezéssel, amely tulajdonképpen egy brand, amelyet a Káva Kulturális Műhely használ saját – hasonló módszertannal készülő és hasonló szakmai elveket követő – előadásaira.)

Összegezve tehát láthatjuk, hogy színházi téren mind a közösségi, mind a részvételi jelző széles értelmezési spektrumon mozog, nincs egy általánosan elfogadott definíció, hanem külföldi mintákat is átvéve egyéni adaptációk születnek, amelyek konkrét műfaji megjelölés helyett gyűjtőfogalommá teszik ezeket a kifejezéseket. Nyilván kérdés, hogy ez a jelentéstágulás mennyire tesz jót, nem vezet-e valamiféle „felhíguláshoz”. Vajon színházszakmai szempontból és stratégiailag nem lenne-e hasznosabb a szűken vett jelentéseket használni, vagy ez a sokféle értelmezés épp színesíti a színházi palettát? Az mindenesetre biztos, hogy továbbra is számos alkotó kísérletezik azzal, hogy miként lehet még inkább lebontani azt a bizonyos negyedik falat, hogyan lehet még közelebb férkőzni a nézőkhöz. Vagyis hogyan lehet át- és újraértelmezni a színházat.

Facebook Comments