Ez a szomorú, egyben töprengő fintorokra késztető, lefojtottan poénos középnemzedéki látlelet, kudarc-tragikomédia sikerre van ítélve.

A Látókép Ensemble színészeivel immár vidéki játszóhelyeket is kereső és találó, előadásaik „lakcímét” a fővárosban szintén váltogató író-rendező úgy nyilatkozott: „Meguntuk az Ernella-lakást” (az Ernelláék Farkaséknál című sikeres előadás és játékfilm belső teréül szolgáló mikrokörnyezetet). Kitalált tehát helyette egy erősen hasonlót, és művésztársaival létrehozta újabb, az előzővel rokon minimalista produkcióját.

Fotók: Láng Péter | Pont Magazin

A Kálmán nap igen jó, aligha lesz az országban bárhol olyan stúdiószínház vagy a darabot befogadó lakás, amelynek maroknyi közönsége ki tudná vonni magát hatása alól. Ez a szomorú, egyben töprengő fintorokra késztető, lefojtottan poénos középnemzedéki látlelet, kudarc-tragikomédia sikerre van ítélve. Kínunkban mást nem tehetünk – életkortól függetlenül –, mint hogy a végén hosszasan tapsolunk keserveink csöndes, veséző feltárásának. De szögezzük le: a mű nem egészen arról szól, amit lényegeként hirdet. Felrémlik, párbeszédbe tolul ugyan a negyvenes évek táján oly sokaknál bekövetkező boldogtalan életszakasz, mely után, úgy fest, szinte minden csak ismétlődés, csekély a kilátás bármi kedvezőre. Ám a jövő, az ami lesz árnyainál sokkal hangsúlyosabb, ami volt és ami épp zajlik (egy névnapi este keretében a Kálmánékat meglátogató Leventéék, valamint a két házaspár diskurzusába magát beékelő, friss özvegy házi mindenes révén). Mindig van valami. A háztáji ezermester eszkábálta belső lépcső négy centit eltart a faltól, Vilmoskát körzetileg át kell jelentkeztetni, hogy elfogadható iskolába járhasson, holnap állítólag méteres hó hullik, egy titkolt szeretőcske teherbe esett (nem könnyű ez, pláne, hogy a lány még nem töltötte be a tizennyolcat), az asszony a minap halt meg, há igen, talán jobb is neki, a gyerek már mióta kint fekszik a sírban.

A csak félig-meddig komolyan vett, a formaságokat majdnem mellékesen kezelő hétköznapi helyzetből (baráti vendéglátás) kibontott, tőlünk, nézőktől kinyújtott lábnyira zajló eseménysor a cselekményben és a nyelvezetben is mutatkozó irdatlan közhelyei: szocio-erények, stilisztikai „belső tízesek”. Gond akkor érződik, amikor a szereplők túl sokat dumálnak: elmondják, ami a játékból egyébként természetszerűleg kiárad. Ezek a részek betokozódó zárványok (a féloldalas maratoni telefonálás az elején, a háziak indulatos, tehetetlen, feleselő búslakodása kátyúba jutásuk miatt). A minimalista szövegkönyvből lehetne húzni, az időtelések, a síkváltások „vágása” sem mindig szerencsés. E másodpercek billegnek, ahogy a végén a hintázásba lökött, vallatólámpának beillő felső fényforrás. A futó álomjelenet különösen suta (bár értelmezhető: a háziasszony később elmeséli, mennyire nem ezt álmodta).

A parányi retró térben – ezúttal a Bartók 32 Galéria nagytermének csücskébe függönyözött szegletben – a színészi alakítások az írói szöveg időnkénti labilitásától függetlenül szilárdak. A lomtalanításnál összehalászott, épp ezért menő (az ezerkilencszázhatvanas évek világát kedélytelen kopottsággal átörökítő) bútorok, a sivár kisasztal köré telepített székek csak hangsúly-kijelölő tört mozgásokat, kényszeredett átüléseket, evickéléseket, szótlan távozásokat és tétova visszatéréseket engednek. Hajdu nyolcvan centis vagy hat méteres vonalakból, járásokból pontosan térképezte az otthontalanság beszorított kisvilágát. A korántsem szegényes, csak igénytelen öltözékű figurák akkor is korlátozottan mozognak, ha kifelé, például folyópartra tartanak. A két házaspár nem rossz egzisztencia, a szerelő – aki mindkét duóban lehetne, szívesen lenne is „a harmadik” (az egyikben ugyebár „negyedik”) – szintén nem könyöradományért szokott bekopogtatni. Ő jellemzően szélre húzódik (kivéve, ha egyedül marad, mert akkor övé az asztal, és suttyomban mindjárt két stampedlivel tölt magának. A valamennyi torok által bőségesen fogyasztott birspálinka inkább gyógyszer, mint bódítószer a fejeknek, gyomroknak. Jellemzően annyi a funkciója, hogy vitatkozzanak róla: tényleg birsből készült-e, vagy sose látott birset).

Mindegyik színész sokszor néz maga elé, lefelé. Fénytelen tekintettel, „a semmibe”. Ha az asztalka körül állnak-ülnek, ha falhoz szorulnak, ha az átjáró üres négyszögébe kerülnek: periférián keringenek. Általában oly halkak, hogy feszülten figyelnünk kell a veszekedő kiabálásba rég belefáradt, nemegyszer elharapott megjegyzéseiket részben maguknak mondó hőseinkre. Hierarchiájuk a két nőt fölébe emeli a három férfinak – miközben az erőviszonyok csúsznak, színeződnek.

Török-Illyés Orsolya (Olga), a gondjai elől a szexuális passzivitásban menedéket kereső feleség és anya talán még migrént is a lelki elnyűttségtől kap. A megviseltségében is szép asszony fullánkosan adagolt pletykái és sejtetései a saját balsorsot átszúrnák a többiekbe. Vajon szabad-e kölcsön venni a fizikai színház kifejezést arra a realista játékmódra, amely ez esetben (és a másik négy közreműködő egyszer-egyszer ugyancsak topogássá, iránytalan-céltalan vonszolódássá lassuló megoldásaiban) hatásosan munkál? Hajdu Szabolcs (Kálmán) nem papucs a neje mellett, bár kifakadásaival semmire sem megy, és meghunyászkodásra, hiábavaló tépelődésre termett. Jelleme cingár. Amit Olga csak elkotyog, azt ő szarkeverőként adja tovább. A két személy oly szélsőségesen, egymás szavát nem értően különbözik, hogy ezzel már össze is illenek. Most, amikor válnának.

Török-Illyés és Hajdu szuggesztív, iróniát a mélyrétegekből előhívó párját tükörképként ellentétezi a másik házaspár. Földeáki Nóra (Liza) kevesebb év, kevesebb gyerek és mulyább (jóllehet sunyibb) élettárs terhét viseli, így hangsúlyozott fiatalossága egyelőre valamivel több energiát élvez Olgáénál. Ami nem mentesíti az ijesztő kiborulásoktól. (Liza…? A nevek a darabban kevéssé karakteresek, de csak elkezdenek beszélő nevekké válni. A dramaturgia okán joggal említhető Csehov feleségét is Olgának hívták. Kálmán nap pedig ősszel bukkan fel a naptárban. Október 13. A Kálmán nap nem vénasszonyok nyara. Ősz. Közelítő tél? Holnapra sosem látott havat ígér a meteorológia.) Nem véletlen: a vendég asszony az, aki – ugyan leszokott róla – menne cigarettázni. Földeáki Nóra társaihoz hasonlóan kiválóan érti az egymás mellett elbeszélés nyelvét, az „azt mondtad – nem azt mondtam – igenis, azt mondtad – hagyjuk” ismerős kódjait.

Ahogy az egymást szemsarokból, barátnőileg méregető, rivalizáló nők, úgy a férjek játéka is dialogikus (hogy hibátlan lehessen az egy muzsikussal kiegészített kvartett). Szabó Domokos (Levente) haját nem a kefe nyalta le, hanem mintha a szorongások okozta izzadás tapasztaná fejére. Ez a férfi, ellentétben a háziakkal és saját feleségével, nem akar fölébe kerekedni semmivel senkinek. Önmagát győzködi kérdezve, hazudozva, dadogva. (Szabó magánszáma, az ajándékba hozott izé „végre bizonyítok” felszerelése: bravúrária. E szcénát nem lehet egyszerű költöztetni: teret kér, időtartama kiszámíthatatlan, eredménye fontos.) A balsorstól oly rettenetesen le nem sújtott pasas, Ernő tenyeres-talpas szerepében Gelányi Imre nem epizodista, ahogy a többieket vizslatja. A há igen szókincsre támaszkodva eléggé tudja, mitől döglik a légy. Ha nem döglik, há nem.

Hajdu Szabolcs biztos kézzel összeírta és összerendezte ötösét. Jó nézni az előadást. Meg nézni magunk elé, mint a színészek. A hajdani dizájn kis lyukakat vágott a székek ülőkéjébe. Amikor a bágyadt fény néhány nyalábja a lyukakon át befejezi útját, szellemképes fehér köröcskéket ír a padló árnyékai közé.

Mi? Hajdu Szabolcs: Kálmán nap
Hol? Bartók 32 Galéria és Kultúrtér
Kik? Asszisztens: Teszler Tamás. Produkciós vezető: Eszes Fruzsina. Rendező: Hajdu Szabolcs
Szereplők: Török-Illyés Orsolya, Földeáki Nóra, Szabó Domokos, Gelányi Imre, Hajdu Szabolcs

Facebook Comments