A mamahotelből kiszabadult laza csávó elég jó dumát lök ahhoz, hogy komoly fanklub kövesse. Attól tartok, rólunk árulkodik, hogy ide most ilyen messiás jutott.

Nem lévén vallásos, elég álságos lenne a részemről, ha arról elmélkednék, hogy vajon blaszfémia-e éppen virágvasárnapra időzíteni a Jézus Krisztus történetét recikláló PASSIO XXI (így, nagybetűvel, ékezet nélkül, olyan neonreklámosan-plázásan) első és egyetlen előadását. Nyugalom, az időzítés épp úgy, mint az előadás egyszeriségének kitartó sulykolása is ügyes marketingfogás, mint bizonyos értelemben az, hogy a produkciót Alföldi Róbert jegyzi rendezőként.

Az eseményt szervező Zikkurat Színpadi Ügynökségnek szerencséje volt Alföldivel 2013-ban, amikor a szegedi Dóm téren bemutatott István, a király produkciója sosem látott kommentáradatot, továbbá rajongás- és gyűlölethullámot gerjesztett széles e honban. Bevált recepten és kipróbált csapaton nem érdemes változtatni, ráadásul a színháztalanított Alföldi körül mostanra mintha kovácsolódna egy virtuális társulat kedves embereiből, szóval picit úgy érzi magát az ember, mint a „régi” Nemzetiben, csak itt popcornt is árulnak a büfében.

Fotók: Evelin Lina Horváth, Gombás Mónika

És ami a divatbemutatók kifutóját mintául vevő gigantikus színpadon zajlik, abban is emlékeztet sok minden a pattogatott kukoricára. Hogy Székely Csaba darabja nem tud igazi meglepetést okozni, abban nyilván szerepe van annak, hogy ezt a történetet mindenki ismeri, ergo egy másodpercig sem tudok annak drukkolni, hogy a Jeruzsálembe kis létszámú szabadcsapata élén behatoló Jézus (akit egyébként sosem neveznek így, legfeljebb Messiásnak) túlélje ezt a kalandtúrát.

Nem lenne igaz, ha azt állítanánk, hogy Székely szövege csupán korszerűsíti, a 21. század nyelvére fordítja le Krisztus szenvedéstörténetét (akik a szöveg és az előadás ismerete nélkül istenkáromlást kiáltottak, vakarhatják a fejüket), ennél jóval izgalmasabb képlettel állt elő, amiben még maradtak kiaknázatlan lehetőségek. A szerzőt a mítoszgyártás és -rombolás módszertana, sőt szociológiája foglalkoztatja, és arra az egyszerű igazságra kívánja rányitni a szemünket, hogy még az olyan, közkézen forgó narratívák esetében is, mint amilyen ez itt, létezhetnek alternatív változatok. A történelmet a győztesek írják, ezt a leckét mi megtanultuk itt Közép-Európában, a PASSIO XXI meg lap alji jegyzettel egészíti ki mindezt, amikor állítja, hogy a szereplőknek az akció epicentrumától elfoglalt távolsága szerint jogosítványa lehet párhuzamos történetek mesélésére.

Mondok egy példát, hogy világos legyen. Azt, hogy a Getsemáné-kertben Júdás csókkal árulja el Jézust a római katonáknak, mindenki tudja. Itt azonban a testi-lelki jóbarátságban lévő, a viszonyukat mester és tanítvány kapcsolatánál jóval szorosabbra fűző két férfi között más történik: nem kell beazonosítani a Messiást, a csók valódi búcsúcsók, és Júdás főbe lövi magát, miután a katonák elvezetik mesterét. Vagyis minden, amit tudunk, csak illúzió és félreértés, de legalábbis van rá egy másik, megbízható vagy elfogadható magyarázat, így, mondjuk, Jézus csodatételeire vagy az őt háromszor megtagadó Péter motivációira is. (Az már kimódoltabb megoldás, hogy az árulásért járó harminc ezüstpénz itt Júdás harminc főből álló „Ezüst gárdájává”, militáns csoportosulássá változik.)

Megbotránkoztató egy ilyen verzió? Némelyeknek biztosan, de a történet legismertebb elemeinek új fénytörésbe állítása következetesen végigvonul az előadáson, így hitelesítve az irályt. Meg hát ahhoz a főszereplőhöz, akit Szabó Kimmel Tamás kevés eszközzel igen hatásosan formál meg, illik is ez. Ő csak egy laza srác, akinek az agyára megy az őt gurulós bőrönddel Názáretből Jeruzsálemig követő anyukája (Pápai Erika), és aki csak több időt szeretne kettesben tölteni Magdolnával (Tóth Gabi), ha Péter (Feke Pál) ezt nem nézné rossz szemmel… Ez a Jézus tán maga sem tudja, mert nemigen gondolkodik rajta, hogy miért vált százak (ezrek?) szemében követendő példává. Karizmatikus vezető, de nem az a fajta, akit hallgatva vészcsengő szólal meg a fejemben, inkább olyan, akivel szívesen leülne sörözni és dumálni az ember. A szavai hatását nem élvezi különösebben, inkább csak tudomásul veszi, hogy amit mond és ahogyan mondja, szorosan összefonódik: a szeretetet, a megbocsátást, az ellenség tiszteletét hirdeti, összefogásra és józanságra buzdít akkor is, amikor sokan már inkább a fegyverükhöz nyúlnának. Rövid, hatásos, jól csomagolt bon mot-it könnyű megjegyezni, még ha némelyik torzítva-módosulva is terjed majd el…

A kiválasztott egy mellett legalább ilyen fontos szerep jut Alföldi rendezésében a soknak, azaz a tömegnek, és ehhez már az Aréna tizenezer nézőt befogadó terét kellett megfelelően szcenírozni. A terem hosszabbik oldalának szélességében, középen gigantikus catwalk, amin a száznál is több táncos és statiszta rohan, örvénylik, hömpölyög Gergye Krisztián és Kugler Zsolt nem agyonbonyolított, ám alapvetően hatásos koreográfiájára. Menczel Róbert kifutódíszletének egyik végében hatalmas vászon, rajta az elmúlt évtizedek magyar választási plakátjainak beazonosítható törmelékei. Vele szemben emeletes féminstalláció, amin egyfelől az Óbudai Danubia Zenekar és rockzenészek játszanak közbe mai és tegnapi pop- és rocknótákat, másfelől ez a hatalom embereinek lakhelye. A Jézust támogató tömeg mai fiatalok utcai ruháját hordja, kis flower poweres beütéssel, míg Kajafás és papjai menedzserbe oltott dervisekként illegetik magukat reverendájukban Tihanyi Ildikó jelmeztervező jóvoltából.

Alföldi és alkotótársai okosan működtetik a nem emberi léptékű teret: a jól mozgatott tömeg nagyobbnak tűnik valós méreténél, az egyedül a páston álló ember magánya ugyanakkor kozmikussá válik. Jézus történetéből csak néhányan kapnak valódi arcot és hangot. A másik főszereplő Stohl András Júdása, aki örök másodikat játszik Jézus oldalán. Gyerekkori, de legalább évtizedes barátság lehet közte és a Messiás között, odavetett pillantásokból is pontosan értik egymást, tudják, mit gondol és érez a másik. Lehetett volna Júdás a főnök, de nem akart, nem mert – nem tudott? Egyszerre forrófejű és érzelmes, ingerült és gyáva pasas. És meg is van a magyarázat, miért nem ő a Messiás.

A Jézus elpusztítására törő Kajafás (László Zsolt) a cinikus reálpolitikus prototípusát hozza. Hízelgő és simulékony, de tétovázás nélkül eltakarít mindenkit az útjából, aki akadályozza terveiben. Ehhez persze kell a mögötte sorakozó papok armadája, de az olyan megbízható, hol Jézus, hol Kajafás oldalán feltűnő névtelen köpönyegforgatók is, mint amilyeneket Makranczi Zalán és Szatory Dávid játszik. Fekete Ernő Pilátusa rövid, keserű példázatban mutatja meg, mit hall és mit (nem) ért meg a nép a nagypolitika faékegyszerűségű üzeneteiből.

A direkt színpadi üzeneteket Alföldi Róbert egyik védjegyeként tartja számon az őt istenítő/kiátkozó színházi és azon kívüli közbeszéd. Kiszólások itt is akadnak el-elszórva, de a hatalmas térhez és a mi kultúrkörünk talán legismertebb narratívájához egyaránt biztos kézzel nyúló rendező természetesen nem butította le házon-hazán belüli acsarkodássá a szenvedéstörténetet. A PASSIO XXI legszebb pillanataiban megejtő egyszerűséggel hangoznak el banálisan igaz mondatok arról, hogy ezt itt csak úgy tudjuk rendbe tenni, ha végre egymás szemébe nézünk és megegyezünk néhány alapvetésben. Ki-ki vérmérséklete és világnézete szerint nevezheti ezt krisztusi tanításnak, emberi alapjognak vagy társadalmi szerződésnek, ez mindegy. De kell jó végnek lenni, kell, muszáj.

Hol? Papp László Budapest Sportaréna
Mi? Székely Csaba: PASSIO XXI
Kik? Zikkurát Színpadi Ügynökség
Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Stohl András, Fekete Ernő, László Zsolt, Pápai Erika, Tóth Gabi, Feke Pál, Jordán Tamás, Makranczi Zalán, Szatory Dávid, Dékány Barnabás és a nép (táncosok, statiszták).
Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Ildi Tihanyi. Hangszerelő, karmester: Pejtsik Péter. Zenei főmunkatárs: Károly Kati. Koreográfus: Gergye Krisztián. Társ koreográfus: Zsolt Kugler. Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián. Fotó: Evelin Lina Horváth, Gombás Mónika
Producer: Rosta Mária. Rendező: Alföldi Róbert

Facebook Comments