A budapesti bemutató hozadéka azonban ehhez képest az elmozdulásban, a vándorlós lakásszínházi koncepcióban érhető tetten, ami azon túl, hogy jól működik hívó szóként (létezik egy, a színházi különlegességekre illetve közösségi színházi eseményekre fogékony közönségrétegünk), a térhasználatnak és a nézők helyzetbe hozásának köszönhetően kimozdítja a szöveget a laboratóriumi körülményekből.

Edward Bond nevével minden bizonnyal találkozott az, aki már látott színházi nevelési előadást, vagy hallott hasonló programokról. Az ismert dráma- és forgatókönyvíró a hatvanas évek Angliájában létrejött TIE (Theater in Education) irányzat egyik kulcsfigurája, aki nem egyszerűen a mozgalom atyjának tekinthető, hanem egy sajátos módszertan kidolgozója is. Elméleti és gyakorlati megalapozottságú munkássága a kilencvenes évek óta egyetlen társulathoz, a birminghami Big Brumhoz köthető, amely a TIE-csapat honlapján mottóként olvasható idézet szerint visszavezeti a közönséget a színház gyökereihez, ahhoz a varázslathoz, amiért Bond drámaíró lett. A több mint ötven színpadi művet jegyző szerző a kortárs angol színház „fenegyereke”, aki miután nem volt elégedett darabjainak színpadra állításával és azok fogadtatásával, szakított a kánonnal, és befejezte a klasszikus értelemben vett drámaírást. Műveinek játszási jogát letiltotta Anglia nagy nemzeti színházaiban, és kizárólag ifjúsági előadások írására, valamint ezzel szoros összefüggésben azok előadásának és feldolgozásának módszertanára specializálódott.

Fotók: Kiss Marcell

Ikonikus, bár hazánkban kevésbé ismert darabját, a Kinn vagyunk a vízbőlt – amely az erőszakot sokkolóan ábrázoló híres babakocsis jelenetnek köszönhetően a hatvanas években szerepet játszott az angol színházi cenzúra eltörlésében – magyar színpadon nem játszották, a nagyközönség mégsem csak a bondiánus színház atyjaként találkozhatott a szerzővel. Legismertebb korai drámáinak fordítása a hetvenes évek végén jelent meg A pápa lakodalma címmel, amelyből a nyolcvanas években Nyíregyházán bemutatták A bolond című darabot Salamon Suba László rendezésében; tíz évvel ezelőtt pedig a Katona József Színház állította színre három egyfelvonásosát Kétezerhetvenhét címmel Zsámbéki Gábor rendezésében, Upor László fordításában.1 Kétségtelen azonban, hogy Bond neve az elmúlt egy évtizedben a magyarországi színházi nevelési előadások kapcsán került be a (szakmai) köztudatba, jelesül a kilencvenes években megalakult Kerekasztal Társuláshoz és az abból kivált KÁVA Kulturális Műhelyhez kapcsolódóan. Fő szószólója és a Bond-módszer elkötelezett meghonosítója a jelen írás témáját képező előadás fordítója, egyben rendezője, Bethlenfalvy Ádám, aki színészként, majd drámatanárként két évig volt tagja a birminghami társulatnak, ahol első kézből ismerkedhetett meg Bond színházának drámapedagógiai adaptálásával (ebből írja jelenleg a doktoriját), hiszen a nyolcvanon túli mester ma is aktívan részt vesz a produkciók műhelymunkáiban.

A magyar színházi nevelési szcéna aktív képviselőjeként Bethlenfalvy folyamatosan tanúságot tesz szervezői és alkotói készségeinek sokoldalúságáról. Ha csak Bondnál maradunk, 2016-ban főszervezőként jegyezte a Bond munkásságát is vizsgáló The Gap konferenciát, amit az Örkény Színházzal együtt rendezett a Cziboly Ádámmal 2012-ben közösen alapított InSite Drama. Emellett  a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház ifjúsági programjában megrendezte Bond Széttört tál című darabját, amit korábban, a Kerekasztal mutatott be Bethlenfalvy fordításában és Chris Cooper, a Big Brum akkori művészeti vezetőjének rendezésében.2 Bethlenfalvy közreműködésével Bond, aki egyébként is híres arról, hogy előszeretettel látogatja a műveit bemutató társulatokat (lásd Upor hivatkozott írását), több ízben is járt Magyarországon, előadott konferenciákon, nyílt próbákat vagy bemutatókat nézett, workshopokat tartott.3

A most bemutatott ­_eddig című darab a Big Brum számára írt kilencedik műve, amelynek ősbemutatója 2012-ben volt a Warwick Művészeti Központban. Eredeti címe: The Edge, ami valaminek a szélét, az élét, a körvonalait jelenti. (Egy 2013-as budapesti workshopon még Az él címmel dolgozott a szöveggel a fordító-rendező.) Történetének középpontjában egy fiatal férfi áll, aki holnaptól szeretne új életet kezdeni külföldön, de családi kötelékei és kibeszéletlen viszonyai a múlthoz láncolják. Bethlenfalvy ezúttal a szélesebb közönséget is megszólító lakásszínházi előadást rendezett az anyagból. Alapszituációkat látunk (egy előtörténetet, amellyel időben és térben is elkülönítve, még az „utcán” találkozunk, és a fősztorit, amelynek már a lakásban leszünk tanúi) – váratlan fordulatokkal, dramaturgiai ugrásokkal, kihagyásokkal, zárt monológokkal, illogikusnak ható motivációkkal. Bár sokszor úgy tűnik, nem megírt szöveget, hanem színészi improvizációt hallunk, a Bond világával való ismerkedés során kiderül: ez maga a stílus, a módszer. A gap, azaz a hiátus, űr, lyuk az a „hely”, amely a néző képzeletét, gondolkodását és kérdező készségét hivatott aktivizálni (facing the gap). A színészek nem karaktereket, hanem szituációkat játszanak el (stop acting), a szituációk pedig élethelyzeteket sűrítenek és modelleznek. Ezek során, noha a cselekményt látszólag a kimondott szavak szervezik, megnő a gesztusok és a tárgyak szerepe.

Egészen különleges tapasztalat belenézni az angol bemutatóról készült felvételbe, amely elérhető a Youtube-on, egy nyílt próbáról készült videó és a szerzővel e témában készített interjúk mellett. Kiderül ugyanis, hogy maga Bond nagy jelentőséget tulajdonít a szikárra írt mondatoknak, az éppen úgy történő színpadi helyzeteknek, valamint a szimbolikussá váló tárgyaknak. Jelen esetben egy piros-fekete hátizsák és egy kék pulóver a „főszereplők”, amelyek mintha az eredeti előadásból vándoroltak volna a mi előadásunkba. A nyitó jelenetben az ismeretlen férfi ugyanolyan lassan és szinte ugyanazokkal a mozdulatokkal esik földre előttünk, mint az angol változatban, amiből egyrészt a szerző precizitására következtethetünk, másrészt az instrukcióihoz való ragaszkodásra. A budapesti bemutató hozadéka azonban ehhez képest az elmozdulásban, a vándorlós lakásszínházi koncepcióban érhető tetten, ami azon túl, hogy jól működik hívó szóként (létezik egy, a színházi különlegességekre illetve közösségi színházi eseményekre fogékony közönségrétegünk), a térhasználatnak és a nézők helyzetbe hozásának köszönhetően kimozdítja a szöveget a laboratóriumi körülményekből.

Az első élmény a gyülekezés „epizódja”, amely még nem tartozik hozzá az előadáshoz, ám működésbe hozza a részvételiség alapszituációját. A Rákóczi tér előre nem meghatározott pontján találkozunk és várjuk össze egymást, „véletlenszerűen” csoporttá váló közösségként. Meglepő számomra, hogy a spontán, egy cél érdekében szerveződő „tömegnek” milyen biztonságot adó, izgalmas feszültséggel teli ereje van. Kalauzunk az út során maga a rendező, aki afféle modern Vergiliusként avat be bennünket a (technikai) részletekbe. Életszerű, mégis modellezett színházi helyzetekbe kerülünk, amelyek beindítják szocializált viselkedési mintáinkat. Pl. nem segítünk az előttünk az elbukó férfinak, hiszen színházban vagyunk, a valósággal való párhuzam viszont működésbe lép: kényelmetlenül érezhetjük magunkat, mint amikor elsétálunk a részegnek gondolt hajléktalanok előtt (az anekdota szerint Bond is ebből a mindennapos érzésből írta meg a darabot). A kevéssé komfortos lakásba, ahová, mint egy titkos csoportosulás, igyekszünk a lakókat nem zavarva nesztelenül belopózni, beszűrődik a körúti villamos zaja, ugyanakkor berendezett játéktér és nézőtér fogad bennünket. A játék idejére kizökken az idő (az anya az elején átállítja az órát, két órával későbbre vagy korábbra?), a játszók pedig a maguk civilségével vannak jelen. Fontos különbség, hogy míg az angol felvételen elemeltebbnek, stilizáltabbnak, művibbnek hat a szövegmondás, addig a magyar játszók a (konstruált) természetességgel érnek el hatást. Kardos János, Romankovics Edit és Takács Gábor a személyiségük erejével és a közösségi színházi helyzetekben pallérozott tapasztalt játékstílusukkal tartanak bennünket ott a történetben. Mégsem könnyű kapcsolódnunk, noha alapfelvetéseiben a darab számos aktuális témát érint – mint például az elvándorlás, a jobb élet utáni vágyakozás, a szülőkhöz való kötődés, a gyerekkori traumák, a generációk közötti szakadék vagy a felnőtté válás problematikáját – mégis fiús érintettségű történet marad. (Ilyen formán a bemutatón még körvonalazatlannak éreztem az előadás célközönségét és megszólított korosztályát.)

Amikor már titokzatos bűnügyeket, illetve Hamlet-parafrázist kezdek vizionálni a látottakba, hirtelen véget ér az előadás, és záró epizódként a pszichodrámás feldolgozó beszélgetés következik. Önkéntes csoportokba szerveződünk, és a játszók profi irányításával lelkesen írjuk tovább (ezen az estén) a kék pulóver történetét. Miközben észre sem vesszük, hogy már rég a saját történeteinkből dolgozunk, asszociálunk, kérdezünk, kapcsolódunk. Eddig jutunk, és nem tovább, innentől viszont minden más lesz. Vagy mégsem…

Mi? Edward Bond: _eddig
Hol? InSite Drama lakásszínházi előadása
Kik? Fordította: Bethlenfalvy Ádám
Szereplők: Kardos János, Romankovics Edit, Takács Gábor
A rendező munkatársa: Szabó Julcsi, Rendező: Bethlenfalvy Ádám

Az előadás az EGT Alap támogatásával, az InSite Drama Nonprofit Kft. HU07-0218-B1-2016 számú projektje keretében jött létre.