Érthetetlenül, megfejthetetlenül lassú előadásról van szó: úgy tűnik, a rendező nemhogy nem tartotta problémásnak a darab túlírtságából fakadó nehézkes tunyaságot, de azt jelölte ki rendezőelvként.

Joël Pommerat nevét a Katona József Színház ismertette meg a magyar közönséggel: A két Korea újraegyesítése könnyed, tét nélküli és semmitmondó szöveg volt a szeretet mindenféle megnyilvánulásáról, tágabb és szűkebb értelemben véve. A nagyszerű színészek és az üde rendezés próbálták feledtetni a kérdést, hogy kerülhet ilyen súlytalan darab a Katona nagyszínpadára. Hát a szerző második, magyar nyelven is játszott drámájához, Az én kis hűtőkamrámhoz képest – amelyet a Nagyváradi Szigligeti Színház mutatott be az évad elején – A két Korea… Nobel-díjesélyes mesterműnek tűnik.

A recepciók sokfélesége, a befogadás változékonysága mindig különös, pláne, ha egy előadás egészen más közegben szólal meg, mint a bemutatása helyén és idején. A nagyváradi előadásról megjelent, helyben született, már-már magasztaló kritikák a kapitalizmusról szóló tanmeseként, parabolaként láttatják a darabot, amely ráadásul – írják – Nagyváradon különösen aktuális a színház erejéről, fontosságáról szóló részei miatt. Ezek ráadásul azt is megmutatják, mennyivel gazdagabb lehet a színpadi valóság a hétköznapok realitásánál; márpedig Nagyváradon (is) komoly vita szól a „közönségbarát” és az „alternatív” színház szembenállásáról: az egyik színész tavaly jelentkezett be az igazgatói posztra, mondván, vissza kellene hozni a Szigligetibe az előbbit, és háttérbe szorítani az utóbbit.

Fotók: Fülöp-Crisan Olivér

Budapesten, a Thália Színházba szervezett vendégjátékon a budapesti nézőt elkerüli ez a kontextus – vagy a néző kerüli el a kontextust –, és értetlenül áll Az én kis hűtőkamrám hideg valóságában. És úgy látja, ez a darab egyrészt nem szól a kapitalizmusról, másrészt nem szól a színházról, harmadrészt és mindezek felett pedig nem szól semmiről, még akkor sem, ha a drámában elhangzó szavak között mindezek valóban felbukkannak. A történet szerint egy gusztustalanul bunkó, mindenkit gyűlölő áruház-igazgató megtudja, hogy halálos beteg, és mivel a családját még a világ többi lakójánál is jobban utálja, jobb híján az áruház dolgozóira hagyja minden cégét, de elvárja, hogy azok hálásak legyenek neki. Ennek kimutatására az egyik alkalmazott azt javasolja, találjanak ki és játsszanak el egy színdarabot az igazgató életéről. Elindulnak a próbák, de előadás helyett valami lilaködös maszlag sül ki a dologból, amit senki nem kíván a háta közepére sem, ráadásul az újdonsült cégvezetők is rájönnek idővel, hogy a nehéz gazdasági helyzetben be kell zárniuk néhány megörökölt vállalatot, akkor is, ha ott majd munka nélkül maradnak a hozzájuk hasonló kisemberek.

És ez így leírva jól is hangzik. Azonban a szöveg mindvégig kitartó, rendíthetetlen modorossága, az idegtépő ritmusproblémák, az üres, tartalmatlan álbölcselkedések, bármiféle dramaturgiai érzék teljes hiánya és a lélekrajz nagyvonalú mellőzése miatt szinte lehetetlen meglátni a gyöngy ragyogását a hűtőkamra sötétjében. Az üzletvezetésről szóló rész például nem tesz többet, mint megmutatja, hogy egy cégvezetőnek más feladatai és konfliktusai vannak, mint egy beosztottnak: megveszekedett antikapitalista indulat kell ahhoz, hogy ebbe rendszerkritikát lásson az ember. A színházról szóló rész viszont ennél is kevesebbet tesz: nem állít semmit.

Ez a semmitmondás nem is olyan meglepő, ha az ember az előadás három órás játékidejének letelte végén megérti: épp ez volt a mű egészének legfontosabb jellemzője. Minden jelenet lehetne hatodannyira rövid, mint amilyen hosszúra meg van írva, annyi bennük az üresjárat, a sehonnan sehová nem tartó szócséplés, ami a gyenge stílusteremtő erő miatt még hangulatfestésnek sem jó. A cselekmény össze-vissza kapkod, a teljes véletlenszerűség látszatát keltve: jellemző, hogy a második felvonás legfőbb konfliktusa az első részben még utalásszinten sem jelenik meg, majd egy olyan szereplő oldja meg, akit addig összesen ha két jelenetben láttunk. A darab logikájába – mivel nincs neki – bármi belefér, és bárminek az ellenkezője is, és ezzel a „lehetőséggel” a szerző örömmel él is: semmivel – pláne lélektannal – meg nem indokolt események követik egymást, motivációk meg vagy nincsenek, vagy érthetetlenek. Ez olyan, mintha abszurd vagy groteszk drámáról lenne szó, csakhogy olyankor a látszólagos értelmetlenségeknek mögöttes jelentése, értelmezésformáló ereje van, ami Az én kis hűtőkamrámról nem mondható el.

A színházban öt éve egyszer már rendező, meghívott vendég Theodor Cristian Popescu rendezése nagyjából ugyanazt az irányt képviseli, amit Pommerat kijelölt. Érthetetlenül, megfejthetetlenül lassú előadásról van szó: úgy tűnik, a rendező nemhogy nem tartotta problémásnak a darab túlírtságából fakadó nehézkes tunyaságot, de azt jelölte ki rendezőelvként. A semmitmondó darab és a vontatott, ritmustalan előadás találkozását az a jelenet fejezi ki a legpontosabban, amikor az egyik, addig nem látott mellékszereplő nagyon lassan, perceken keresztül beszél arról, hogyan is működik egy szennyvíztisztító. A színészek általában lassan mozognak és lassan is beszélnek, noha a szöveg vagy a dráma világa nem utal ilyesmire, sőt a sok ember állandó vitáit magában inkább pergően olvasná az ember.

A csodabogár főszereplő, Tóth Tünde is vontatottan beszél a legtöbbször, mintha naivságát kívánná ezzel kifejezni, ám ez az eszköz nem olyan összetett, hogy hatása kitartson három órán át. A kiállhatatlan főnököt játszó Kardos M. Róbert mintha paródiára venné a figuráját, és így tesz a karakterének idegesítő vonásait sipítozással ábrázoló Fábián Enikő vagy a hentesének mulyaságát hangsúlyozó Dobos Imre is, de mások sokkal inkább a lélektani realizmusra törekednek, így pedig nem teremtődik meg köztük sem az összhang.

Popescu rendezésében az olyasmik mellett, mint a szinte csak a színpadon felejtett díszlet: két, semmilyen funkcióval nem rendelkező, ide-oda tologatott nagy, alagútszerű elem vagy a szinte folyamatosan hallható, a szöveget sokszor elnyomó, idegesítően jellegtelen csontzene néhány, inkább praktikus értelemben vett kérdőjel is akad. Miért nevezik a szereplők hol Estelle-nek, hol Eszternek a főszereplőt? Miért nő játssza az egyik eladót, aki a szöveg szerint egyértelműen férfi, és miért nem változtatták meg a szöveget vagy kerestek a feladatra férfiszínészt, ha egyszer a darabban semmilyen jelentősége nincs az illető nemének? Miért nem olyanok a háttérben hallható hangok, hogy abból valóban érthető legyen, hogy a zárt ajtók mögött családon belüli erőszak történik?

A vontatottság mellett az érthetetlenség az előadás másik fő élménye. Az is felfoghatatlan – bár talán mégis inkább szomorú –, hogy egy olyan előadásban beszélnek a szereplők a színház mindent felülmúló fontosságáról, amely ennyire képtelen felmutatni bármit abból a rengeteg dologból, ami miatt a színházat tényleg annyira szeretni lehet. Ebben az előadásban inkább az válik érthetővé, miért ódzkodnak annyira a szereplők ettől a műnemtől – pedig nehéz elképzelni, hogy ez lett volna az írói vagy a rendezői szándék.

Mi? Joël Pommerat: Az én kis hűtőkamrám
Hol? A Nagyváradi Szigligeti Színház vendégjátéka a Thália Színházban
Kik? Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. Koreográfus: Andreea Belu. Zeneszerző: Sebastian Androne. Rendező: Theodor Cristian Popescu m. v.
Szereplők: Pitz Melinda, Gajai Ágnes, Kovács Enikő, Tóth Tünde, Szabó Eduárd, Firtos Edit, Dobos Imre, Fábián Enikő, Dimény Levente, Kardos M. Róbert, Szotyori József, Ababi Csilla, Jerovszky Tímea, Csatlós Lóránt, Hunyadi István, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Kocsis Gyula

Facebook Comments