Ekkor jövök rá, hogy a műsor teljesítette küldetését. Hogy a propaganda működik és áldozatokat szed. Hogy az eredeti tökéletes másaként megépített stúdió valójában az eredeti stúdió. Hogy nem máskor és ott, hanem itt és most történik mindez.

(A szerző a CEU nacionalizmus mesterszakán végzett, jelenleg fordító, tolmács, érdekli a dokumentumszínház.)

Milo Rau 2007-ben megalapította a The International Institute of Political Murdert, (A Politikai Gyilkosság Nemzetközi Intézete), mely különböző médiumokon keresztül – színház, dokumentumfilm, esszé- és tanulmánykötet – vizsgálja az egyenlőtlenségből és elnyomásból fakadó társadalmi átrendeződés lehetőségeit és diszkurzív eszközeinek működését. A Hate Radio a gyűlöletet szító gyilkos propaganda működésére és a média felelősségére kérdez rá a ruandai népírtás kapcsán. Az előadást áprilisban mutatták be a Trafóban.

Csányi Krisztina fotói

A színpad két oldalára épített nézőtérről az RTLM (Radio Télévision Libre de Mille Collines/ Ezer domb szabad rádiója) egykori üvegfalú stúdiójának tökéletes mására látunk rá. A sarokban egy katona üldögél, időnként üdítőket szolgál fel; a kerekasztalnál világoskék öltönyben, zakója alatt revolverrel Kantano Habimana, Nelson Mandelát ábrázoló, Walk Free feliratú pólóban Valérie Bemeriki, és a belga Georges Ruggiu, katonaruhára hajazó öltözetben. Ők váltják egymást az állítható lámpaállványra szerelt mikrofonoknál. Mögöttük, egy másik szobában a kedvenc slágereket bejátszó DJ, időnként nagyokat kortyol csinosított üvegű Fantájából. Miközben a díszletet nézem, azon gondolkodom, miért volt fontos a stúdió tökéletes mását megépíteni? Mi ennek a szerepe? Hitelesebb így? És miért?

Körülbelül az előadás felénél jövök rá, hogy mindent elhittem, amit eddig hallottam, annak ellenére, hogy már az elején, a projektorról vetített túlélők vallomásaikban is figyelmeztettek rá, hogy az adás közvetve felelős a gyilkosságokért. Felismerem, hogy átvertek. Hogy mindazzal, amit mostanáig hallottam, félrevezettek. Mindent elhittem. Hogy a várost nem kerítették be, hogy az utak nincsenek lezárva, hogy a piacon lehet vásárolni, még ha drágán is, hogy a tuszi elnyomás ellen folyik a lázadás. Nem nehéz elhinnem, hogy a hagyományosan kisebbségben lévő, ám hatalmi pozíciókat betöltő tuszik és az alárendelt hutuk kiegyenlítetlen erőviszonyai évszázados feszültséget hordoznak, és hogy aki megteheti, visszaél a hatalmával. Elfogadom, hogy a fennálló erőviszonyok újjászervezésére szükség van.

Akkor fogok gyanút, amikor Valérie, a műsor egyetlen női tagja arról próbál meggyőzni, hogy az igazságról csakis az RTLM tudósít. Ekkor jövök rá, hogy a műsor teljesítette küldetését. Hogy a propaganda működik és áldozatokat szed. Hogy az eredeti tökéletes másaként megépített stúdió valójában az eredeti stúdió. Hogy nem máskor és ott, hanem itt és most történik mindez. Hogy átvertek, félrevezettek. Mindennek a fordítottja történik. Akik áldozatnak mondják magukat, elkövetők, és akiket támadóknak állítanak be, azokat támadják. És most már saját magamra is figyelek, a reakcióimra. Résztvevőből megfigyelővé válok, pedig eddig azt hittem, csak megfigyelő vagyok. Szembesülnöm kell saját elfogultságaimmal, bejáratott reflexeimmel. Jó lenne, ha tudnám, hol csúsztam el, és meddig sodródhatok anélkül, hogy észrevenném? Vajon a vádakat könnyebb elhinni egy nőnek, mint egy férfinak? Valérie jelenléte a műsorban a sikeres propaganda része?

A gyűlölettől fröcsögő, gyilkosságra uszítás sokkol, itt már nem csak figyelem magam, hanem korrekciót végzek, irányítani és kontrollálni akarom a reakcióimat. Azon vagyok, hogy a bejátszott I like to move it, move it-ra ne lábdoboljak és a Nirvana-dalra ne ingassam a fejem. Ha nem állnám meg, része lennék a gépezetnek? Ha szemet hunyok, amikor valami kedvemre való, bár másnak ártalmas, akkor ártok vele? És akkor is, ha nem értek egyet, de nem tiltakozom?

Mint aki saját magában sem bízhat, megpróbálom kivonni magam a felém áradó gyűlölet hatása alól. Ha akarom, lenémíthatom a fülhallgatóm hangerejét. A stúdió üvegfalai, melyek egyszerre biztosítják a távolságot és a rálátást, a laboratórium biztonságos körülményei között végzett kísérletre emlékeztetnek. Nem vagyunk ugyanabban a térben, nem szívunk egy levegőt sem. Georges cigarettafüstje, amelyet majdnem megszakítás nélkül ereget, nem szivárog ki. Már nem vagyunk célközönség, sem áldozat, nem ér atrocitás. (Hogy lehet az áldozattal azonosulni?)

Kívülről nézem, ahogy Valérien eluralkodik és hatalmába keríti a gyűlölet, és mint valami rituáléban, extatikus állapotba kerül, majd széttárt karokkal hátraveti a fejét, felajánlja magát. Kantano bemondja a rejtőzködő tuszik címét, és örömtáncra perdül, miután elolvassa a lemészároltak névsorát. Nem lehet megérteni a bosszút, csak érezni lehet a gyűlölet mindent elsöprő erejét. Ahogy azt is, hogy hiába vesznek részt mindhárman az uszításban, az egyenlőtlen erőviszonyok így is pontosan kirajzolódnak.

A belga-olasz George szadizmusa pontosan leképezi a gyarmatosítók fölényét. George, bár Belgiumból, szebb jövő reményében, bányászcsalád gyermekeként érkezik, Ruandában már elnöki ajánlásra kapja meg állását. Nála van a sörösüveg is, amiből hol magának, hol Kantanónak tölt, mintha ő lenne az úr a házban. Ő az, aki a sarokban, a székén lazító katonára ráparancsol – onnantól fogva mozdulatlanul kell állnia. A gyarmatosítók felsőbbrendűség-érzése kíséri minden gesztusát. Megengedi magának, hogy félbeszakítsa Valériet, akitől cserébe megerősítést kap (Úgy van, George; Pontosan, George), és aki kisegíti, amikor bajba kerül a ruandai városnevekkel. George az, aki a ruandai történelem jobb megvilágítása érdekében francia párhuzamokat hív segítségül, az ország gyarmatosítást megelőző történelme is csak az Európán belüli felől válik érthetővé.  De mit kezdünk a szexualizált Valérie ábrázolásával, melyhez olyan további sztereotípiák társulnak, mint a törzsi életformát idéző transzbaesés, vagy Kantanóéval, a feketebőrű férfihoz társított, agyonhasznált táncoslábú sztereotípiájával, aki bravúros mozdulataival bármikor elszórakoztat?  Ez az ábrázolásmód olyan megfigyelői pozícióra utal, aki nem hajlandó azt hazudni magának, hogy mentes a gyarmati reflexektől.

De arra nincs válasz, hogy miért vonultak ki az ENSZ békefenntartó csapatai, amikor tisztában voltak azzal, hogy ez a tuszik kegyetlen lemászárlásához vezet. Mivel magyarázható, hogy Bill Clinton további békefenntartó csapatok küldésének szorgalmazása ellenére a kéksisakosok kivonultak? Hogyan függ össze a gyarmati érdekek hiánya az ENSZ-közbelépés megvonásával? Milyen hozadéka lehet az ország stabilitásának szempontjából, ha a tuszik lemészárlásával az erőviszonyok átrendeződnek?  A demokrácia egyetlen módja a többség uralkodása? Kizárólag a homogén nemzetállam alkalmas a stabilitás fenntartására?

Bár a túlélők – akiknek vetített arcát, testét az ablaksötétítő egymásra illeszkedő fémlapjai darabolják apró szeletekre, mint azt a hutuk macsetéje tette – távol vannak, ezek a kérdések ránk is vonatkoznak. Ahogy a legutolsó mondat, a legfélelmetesebb felismerés is: amiről azt hittük, soha nem történhet meg újra, mára mindennapossá vált.

 

Facebook Comments