Horváth Csaba ismét irodalmi műből készített fizikai színházi adaptációt a székesfehérvári nagyszínpadon. Ezúttal Márton László Carmen című drámáját huzalozta át mozgáskórusokkal kísért, feminista militarista-balladává, szándéka szerint a szöveget előtérbe tolva, monumentális ipari díszletek között.

Kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak, hogy mára Horváth Csaba – a kortárs tánc és a színház elegyéből kinőtt – sajátos fizikai színházának vidéki rajongói is lettek. Így a Carmen előadás, valamint ennek révén most épp a „nőügyekkel” való foglalatosság is helyi ünnep lett. A középiskolás Krisztik Csaba-rajongóktól a középkorú irodistákig a lakosság széles rétege ül be az előadásra, nem törődve azzal, hogy a Bizet-opera, vagy a nagyszerű szélhámos Mérimée kisregénye alapján készült-e az. Ráadásul érteni vélik, hogy mi történik a színpadon, legalábbis ez derül ki az előadás után a rajongótábort hallgatva.

Fotó: Dusa Gábor

A Márton László féle Carmen nem túlcitált mű, így nincsenek is vele szemben lehetetlen elvárások. (Érdekesség, hogy a Vörösmarty Színház jelenlegi igazgatója, Szikora rendezésében volt látható 1990-ben Szolnokon.) Az ismert történet – öntörvényű cigánylányról, szenvedélyről, kemény férfivilágról – megvan benne, de a szerelmi szálnál fontosabb Márton értelmezésében a filozófia, illetve az erkölcsről, az élet értelméről való elmélkedés. Zenés dalművet magam sem vártam, Horváth mozdulatrendszerével jóban vagyok, de ha szövegcentrikus előadás a tét, szívesebben kapaszkodtam volna kicsit a mondatok ízébe is. Az erőszakos férfivilág vs. szabad nő konfliktus viszont a táncban, a gesztusokban, a zenében, a díszletben és a jelmezekben merül el leginkább, és pont a szövegre nehéz nézőként koncentrálni ilyen látványhurrikánok között.

Azért van, hogy zavarba ejtően világítanak ki a költői sorok, például mindjárt Kuna Károly mozdulatlan nyitómonológjánál, az arénát szimbolizáló, de kortárs körhintára is emlékeztető mobil fémdíszlet tövében. Erős felütés színésszel. Aztán persze visszatérnek még hasonló szöveges pillanatok, leginkább a dinamikus, díszlettologatós, koreografikus részek lezárásaként. Így persze egyenetlen ritmusú a sztori, van, hogy nekilódul, van, hogy lelassul a játék, de ha lankadna a figyelem, minimum felemelkedik az óriás kalitka, vagy megjelenik egy fémkeresztnek álcázott harci jármű, esetleg és nem mellesleg akrobatikus mutatványokat végez valaki az éleken.

A dialóg és a mozgás a párbaj-jelenetben ér össze a leginkább, mikor a katonai szabályokat a szerelméért felrúgó José (Krisztik Csaba) és felettese (Tűzkő Csaba) megvívnak Carmenért (Petrik Andrea), akit ez egyáltalán nem érdekel. Pontosak a mozdulatok, élesek a szavak is. A konkrét vívókard viszont anakronizmus ebben a többfunkciós, absztrakt díszletben és az emelkedett szöveg közepette. A rendező fantáziáját ismerve, lehetett volna póréhagyma vagy thonet fogas akár. Az előadás másik parádés jelenete a párbajban megsérült José lázálma. Táncdarab a színdarabban, egészen tökéletes önálló egész. Itt nem fukarkodik az elvonatkoztatásokkal az alkotó. A Carmen által ápolt, ugyanakkor őrülten féltékeny katona víziója tulajdonképpen egy haláltánc-karnevál. Angyalok, ördögök, átmeneti lények révülnek és egy óriási béka oldalog át a színen. Álmainkban visszatérő, szánalomra méltó, mégis visszataszító, kétéletű varangy. A fékevesztett törzsi mozgásszínház fő figurája egy félig bika, félig torreádor kreatúra, akit Widder Kristóf alakít, táncol vadul, de persze megjelenik a kaszás is a kellő pillanatban, hogy nyomatékosítsa amit már úgyis tudunk az elejétől fogva: a halálra megy ki a játék a színpadon is meg a valóságban is.

Hiába a háború vastörvényei, a nőkre fokozottan veszélyes állapotok, a lázadó dohánygyári munkásnőn egyetlen férfi sem talál fogást. Carment senki nem félemlítheti meg, ő változtatja inkább önbeteljesítő jóslattá a saját félelmeit a haláltól és a szerelemtől, de leginkább Joséval kapcsolatos megérzéseitől. José meg csak belecseppen a helyzetbe, de azért végigcsinálja, és kihozza magából a legrosszabbat, mintha átok ülne rajta – ő is beteljesíti a végzetét. Kellett neki szerelem, a romantikus lelkű naiv katonának: gyilkosnak készült, aztán gyilkos lett belőle, de nem mint nemzeti hős, hanem mint egy külvárosi, proli Othello. Megjegyzem, feltűnő fizikai képességekkel. Mindenki, még a nem fizikai színészek is jól csüngenek a robosztus díszleten, de ahogy Krisztik tud csüngeni, nem csüng úgy senki se.

Sok furcsaság van ebben az előadásban. Kezdve a két főhőssel, akik közül egyik sem felel meg az általános szerepelvárásoknak. Carmen szőke és intelligens, José pedig – a szenvedélyes mozgása mellett – mintha kőszívű lenne. Aztán a sokat emlegetett díszlet, ami lenyűgözően képlékeny, mégis agyonnyomja időnként a színpadot. Ha úgy vesszük, minden az elnyomásról szól itt, és ez látványban is rendesen az arcunkba van nyomva. Katonai egyenruhák, helikopter-zaj, fémkeresztre feszülő, kiszolgáltatott testek, erőszakos kapcsolatok és legalább három, szintén többfunkciós fém téridom, amelyek mozgatása is jelentős fizikai megterhelés. Nehéz ezek között a nyomasztó látványosságok között feltűnnie a szónak vagy humornak, ami pedig jelen van. Nagy Norbert és Pallag Márton vicces, mozgásos és verbális duója például kis frontkabaré, ellenpontozás. Ahogy már említettem, néhány tánc-szekvencia is komplett költői kép. De amúgy meg minden fegyelmezett és élére állított, aztán a nők nélküli, szabadság nélküli végkifejletben is ott marad ez a fojtogató, embertelen, költőietlen állapot. Ebben az ürességben persze ott a nő, az ideális, aki már nincs, és talán soha nem is volt. Nincs általánosítás, összemberi vagy valamire vonatkoztatás. Talán csak egy radikális sóhaj volt az egész, ima vagy elengedés, talán egy nőbúcsúztató fizikai színpadi show.

Hol? Székesfehérvári Vörösmarty Színház
Mi? Márton László: Carmen
Kik? Szereplők: Krisztik Csaba, Lábodi Ádám, Sághy Ádám, Fehér László, Kricsár Kamill, Tűzkő Sándor, Sághy Tamás, Fehér László, Nagy Norbert, Pallag Márton, Závodszky Noémi, Varga Gabriella, Varga Lili, Juhász Illés, Andrássy Máté, Benkő-Kovács Gergő, Widder Kristóf, Kuna Károly, Rovó Tamás, Blaskó Borbála, Gál Horváth Bernadett, Kertész Júlia, Szirmai Irén, Vida Emőke, Gál Gergely.
Díszlet: Antal Csaba. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Perczel Enikő. Súgó: Palla Szabina. Kórus: Nagy Norbert, Ügyelő: Szrenkó Tamás. Rendezőasszisztens: Haszmann Kata. Rendező: Horváth Csaba

Facebook Comments