Mi a fordító feladata, ha megváltozik a világ ahhoz képest, mint amilyen társadalmi, erkölcsi környezetben a mű született? Kell, szabad a fordítónak értelmeznie a művet? Erről beszélgettünk az Isteni színjáték és több Shakespeare-darab „újrafordítójával”.

– Mikor kell, lehet vagy érdemes újrafordítani egy színdarabot vagy más irodalmi művet?

– Én a színházakra tolom a felelősséget: mindig igazgatói vagy rendezői felkérésre dolgozom, és ha ők ezt szeretnék, én megcsinálom. Elsősorban vígjátékok esetében érzik úgy, hogy szükség van az újrafordításra. Érthető: a humor, a poén hamarabb elavul, pedig a rendező (és a szerző) meg akarja nevettetni a közönséget, és a színészek sem szeretik, ha érezni lehet, hogy mulatságosak akarnak lenni, de nem azok. Fordítottam néhány tragédiát is – például a Hamletet és a Lear királyt –, de történelmi drámát nem rendeltek. Egészen mostanáig: az Örkény Színház megrendelte a IV. Henriket. A színházak manapság kevesebb királydrámát játszanak, és a rendezők is talán kevésbé érzik, hogy a régebbi szövegek túl kosztümösek volnának, hiszen az egész darab is az.

Ruttkay Kálmán, a mesterem, aki Shakespeare-t tanított nekem az egyetemen, nem szerette, amit fordítóként csináltam, megintett. Azt mondta, nem szabad így könnyítenem a szövegen, tessék tudomásul venni, hogy ez egy nehéz szerző, aki nem bírja, ne nézze. Azóta sokat gondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy nincs igaza. Igenis nehezebb feladat így végigülni egy Hamletet, mert a szerencsétlen közönség kénytelen mindent megérteni, ami történik, és úgy megy haza, mintha jobbról és balról is egy-egy nagy pofont kapott volna. Az ellen nem tud védekezni, hogy egy modernebb szöveg bejusson a fülébe, míg egy régi szövegnél néha ki tud kapcsolni. Talán paradoxonnak hangzik, de azt gondolom, nehezíteni kell a közönség sorsát azzal, hogy muszáj legyen megértenie, amit lát.

Fotó: Schiller Kata

– Úgy érzi, jellemzően csak olyan praktikus okokból rendelnek új fordítást, mint a poénok, az érthetőség, és „elvből”, azaz például a történet maibbá tétele érdekében már jóval kevésbé?

– Őszintén szólva nem nagyon szoktam megkérdezni, miért rendelik a fordítást, ahogy a vendéglős sem kérdezi meg, miért nálunk tetszik ebédelni, nehogy még a végén azt válaszolják, tudja mit, nem is vagyok éhes. De amikor Gothár Péter megrendelte a Szentivánéji álom új fordítását, azt mondta: Jan Kott és Peter Brook óta tudjuk, hogy ez a darab nem az a kis rózsaszín tündérjáték, hiszen elég súlyos dolgok történnek benne. És bármilyen szép is az Arany János-féle fordítás, az ezt nem adja vissza. A fiatalok közti viszonyokat egy modern szöveg sokkal jobban kihozza, és ezzel előtérbe is helyezi a szerelmesek – kimondottan pszichoszexuális – történetét, szemben a tündérvilág és a mesteremberek szálaival, amelyek hagyományosan dominálni szokták ezt a darabot.

Az eredeti Shakespeare-szövegekben sokszor trágárságok, durvább kifejezések is vannak, amelyeket a közismerten prűd Arany és kora legömbölyített, lecsiszolt. Ilyet ma nem lehet és nem is kell csinálni. Hamlet azt mondja: „killed my king and whored my mother”. Ez szó szerint azt jelenti: megölte királyomat és kurvává tette anyámat. Aranynál ez „királyom megölte; megszeplősíté anyámat”, nálam pedig „az apámat megölte, az anyámból kurvát csinált”.

– Mennyire fordította trágárnak a IV. Henrikben Falstaff híres káromkodásait? „A fene beléd, te éhenkórász, te angolnabőr, te szárított marhanyelv, te ökörcímer, te tőkehal!”, írja Vas István.

– Nálam ez: „Mi a rosseb van, te nyüzege, te girhes macskabőr, te szárított ökörnyelv, te kivasalt bikapöcs, te kókadt sós hering?!” Szerepel a „szar alak” kifejezés vagy a „kurva”, de utóbbi nem káromkodásként, hanem egy mesterség leírásaként. Kiszólásként – „Hol az a kurva kulcscsomó?” – nem éreztem, hogy szerepelnie kéne benne. Ez nagyon elvinné a hangsúlyokat. Nem kímélni akarom az iskolás nézőket – nem is kell, látnak, hallanak elég ilyesmit –, de úgy érzem, ez elvonná a figyelmüket; olyan lenne, mintha egy monológ közben a háttérben valaki táncolni kezdene, vagy mintha egy ételbe olyan fűszert tennénk, ami minden más ízt elnyom.

– Kell a fordítónak az úgynevezett szerzői szándékkal, a történelmi kontextussal foglalkozni, vagy kizárólag a leírt szöveg számít?

– A szerzői szándék is fontos, erről egyre többet beszélnek a bőséges lábjegyzetekkel ellátott angol Shakespeare-kiadások. Részben azért, mert az utóbbi évtizedekben feldolgoztak rengeteg abból a korból származó kisebb jelentőségű vagy jelentéktelen irományt: rossz színdarabokat, memoárokat, lótenyésztési kézikönyvet, vadászati tanácsadót. Hirtelen egy nagy háttér előtt látjuk Shakespeare-t: kiderül, hogy egy-egy kifejezést akkoriban mindenki tréfásan használt, vagy két értelme volt, mást jelentett. Ezeket mérlegelem. Így derítették ki a kutatók azt is, hogy a quince szó nemcsak ’birsalma’, hanem ’ék’, azaz ácseszköz is. Az ebből származó név Aranynál Vackor volt, nálam Tetőfi.

– Hogyan kezeli az olyan helyzeteket, amikor a társadalmi kontextus változik meg gyökeresen a szöveg keletkezésének idejéhez képest? Gondolok például a Makrancos Kata nőképére vagy a Pokolban égő melegekre az Isteni színjátékban. Kell ezzel foglalkoznia a fordítónak?

Én mosom kezeimet. A Makrancos Kata története nem túl gusztusos, de én igyekszem azt írni, ami a szövegben szerepel, és nem beleszólni, hogy megtörten, kikacsintással vagy büszkén mondja-e Kata a monológját, és meghagyom azt, amit Shakespeare írt; ez az ő műve, nem az enyém. Ugyanez vonatkozik a melegekre is az Isteni színjátékban. Érdekes egyébként, amit Dante csinál: vannak melegek a Pokolban, ahol nincs bocsánat, csak örök büntetés, de vannak a Purgatóriumban is, ahol le kell szolgálni jó pár évnyi szenvedést, de aki ott van, biztosan tudhatja, hogy onnan a Paradicsomba kerül. És az is érdekes, hogy nem gyalázza a melegeket úgy, ahogy például a tolvajokról vagy gyilkosokról elmondja, ők a világ mocska.

– Más a viszonya az ilyen, „terhelt” szövegrészekhez, mint mondjuk a káromkodásokhoz vagy a semleges szakaszokhoz?

Igyekszem távol tartani magamat a szövegtől, mint a jó tolmács, aki rezzenéstelen arccal fordít akkor is, ha nem tetszik neki, ami elhangzik. Nekem nem szabad ítélkeznem a szerző fölött; az olyan lenne, mintha belerendeznék a darabba a fordításommal. Persze teljesen nem lehet ezt kivédeni. Polonius figuráját szerintem emberibbre hangszereltem, mint általában szokták. A felesége meghalt, a fia egy link alak, a lánya miatt aggódnia kell, hiszen Hamlet nem fogja tudni elvenni, a vidéki báró lánya csak a trónörökös kurvája lehetne, ami nem egy jó szerep az udvarnál. Úgy éreztem, ez a Polonius egy emberi alak, így talán egy kicsit szimpatikusabbra formáltam. Az egyetemen még színjátszó is volt.

– Mit tesz akkor, ha az, amiről a szövegben szó van, a mai korban már szinte értelmezhetetlen, mint például a bukott nő fogalma? Marad a lábjegyzet?

A lábjegyzetet a néző nem látja, de segít a rendezőnek és a színésznek, hogy legalább ő tudja, miért mondja, amit mond. Hamlet például azt mondja Opheliának, menjen apácának. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban nem volt más tisztes női sors, mint vagy a férjhez menés és gyerekszülés, vagy – ha ezt nem akarta valaki – apácának kellett állni, hiszen nem lehetett magányos nőként csak úgy ott maradni a világban. Hamlet sem azért mondja, hogy menjen apácának, mert azt akarja, valamilyen vallási hevület járja át a lányt, hanem annyit akar közölni vele: ne menj férjhez.

– És nem írhatja ilyenkor azt a fordító, hogy „Ophelia, soha ne menj férjhez”?

Ez bizony felmerül az emberben. A IV. Henrikben több ilyen helyzet van. Az nem akkora klasszikus, mint a Hamlet, amelynek minden sora terhelve van, pláne, mert ott van belőle a klasszikus Arany-fordítás; nem akartam úgy tűnni, mint aki azért egyszerűsít, mert beletört a bicskája. Mára már elhiszik rólam, hogy meg tudom csinálni. Katonai rangok esetében simán azt írom, hogy katonatiszt; amikor Shakespeare különböző fegyvereket sorol fel – olyanokat, amik az ő idejében voltak, mert fogalma sem volt a kétszáz évvel azelőtti helyzetről –, azt írom, „ágyú, puska, pisztoly”, és nem „karabély, mordály, muskéta, flinta”. Ezek pontosak volnának, mint egy korabeli kosztüm – és szerintem ezért nem kellenek. Azt megcsinálja Hollywood.

– Ha nézőként megy el a színházba, mit vár el az előadástól? A megváltozott társadalmi kontextus ellenére minden legyen úgy, ahogy azt a szerző megírta? Legyenek melegek a Pokolban 2017-ben is?

Legyenek ott, mert Dante ezt írta. Akiket a Pokolba írt, legyenek ott, akiket a Purgatóriumba az üdvösség garanciájával, azok meg ott legyenek. Ha ez van a darabban, akkor ez van a darabban; ha annyira ellenkezik a rendező erkölcseivel, hát akkor ne adják elő! Érdekes egyébként, de a Purgatórium-beli melegek egy szinten gyötrődnek az olyan heteroszexuálisokkal, akik túlzásba vitték a magukét.

– De van különbség a reflektálatlan ábrázolás és aközött, ha valahogyan kiderül az előadásból, amit az imént mondott: hogy esetleg ugyanazért vannak a Purgatóriumban, amiért a heteroszexuálisok is.

Valóban, a melegek között ma is van olyan erkölcstelen féreg, aki kihasználja a másikat, és eldobja, mint egy almacsutkát, és olyan is, aki tisztességes, unalmas polgári életet él a párjával. Ez utóbbiról azt gondoljuk, hogy modern jelenség, de lehet, hogy Firenzében is élt együtt már akkor is Giacomo és Giuseppe egy házban, mint két agglegény. Azt ma már nem tudjuk megmondani, hogy Dante őket is odahelyezte-e, vagy csak az erkölcstelen életűeket. És én nem is vagyok irodalomtörténész vagy kultúrtörténész, sok mindent nem tudok Dantéról és Shakespeare-ről. Lehet, hogy nem is az a dolgom, hogy értelmezzem a műveket. Aki nagyon sokat tud a háttérről, talán nem is tud fordítani, mert megbénítja a tudat, hogy mennyi minden van egy-egy szó mögött. Nekem inkább szűklátókörűen kell döntenem, csak a helyzetet, a mondatot, és nem az egész művet értelmezve.

– Általában mint néző mit gondol, hogyan érdemes a színháznak a megváltozott világban a tartalmában esetleg elavult darabokat kezelnie?

Shakespeare-ről azt gondolom, már elég régi ahhoz, hogy ne legyen régi (vagyis régies), mint ahogy az ógörög drámákat sincs értelme ógörög környezetben előadni, mivel azok emberi kapcsolatokról szólnak. Ezzel szemben ha egy Csehov-darabot nagyon modernizálnak, felkapom a fejem, hogy nem is ilyen volt a szamovár – mert Csehov még nem régi. Shakespeare-nél az elmúlt évtizedekben pattant el ez a húr, vagyis régiből időtlenné vált. Látott maga olyan Shakespeare-t, ahol a királyon korona volt, és nem öltöny? Ugyanez vonatkozik a nyelvre is: aki azt szeretné, hogy Shakespeare-t csak Arany János fordításában játsszanak (bár ő csak hármat fordított), alighanem kosztümre is vágyik, meg naturalista díszletre. Nekem már eltereli a figyelmemet, ha ilyet látok.

– A Katona József Színházban az ön Ahogy tetszik-fordítását írta át Závada Péter. Én problémásnak éreztem az előadásban, hogy míg egyfelől lenyúlt EU-s támogatásokról beszélnek és iPhone-okkal szelfiznek, másfelől megmaradt a királyi száműzetés és a többi hasonló dolog; mintha két különálló történetet néztem volna.

Talán ifjabb a lelkem, mint a magáé, de én ezt inspiratívnak, üdítőnek találtam. Ez a darab bántóan kosztümös tud lenni. Itt mintha csak elöl lett volna kosztüm a szereplőkön, és időnként megfordultak volna, hogy látszódjon a meztelen fenekük is, és az, hogy ők is olyan emberek, mint mi.

– Van értelme olyan darabokat előadni, amelyeknek a mondanivalója ma már nem feltétlenül áll meg, de egyébként jó vagy népszerű művek?

Igen. A színház azért van, hogy játssza a darabokat, főleg a jókat. Ibsen Nórája jó példa erre: az emancipációról szól, és arról, hogy egy nőnek van bátorsága elhagyni a férjét. Ez Ibsen idejében hatalmas durranás volt, ma már mindenki azt mondja, hát, van ilyen. És ma a néző végig arra gondol: akkor miért nem válnak el? De közben az előadás jól van megcsinálva a Katona József Színházban, jók a színészek – örülök, hogy láttam az előadást. Ha valaki azt mondja, nem értem, miért kellett most elővenni ezt a darabot, mindig azt gondolom magamban zsörtölődve, ez olyan, mint megkérdezni az étteremtulajdonostól, miért kellett ma májat főzni. Kérem, mert ma szép májat kaptam. Ugyanígy mondja a színigazgató: van erre a darabra egy jó szereposztásom, régen ment nálunk, most kell előadni.

– Nem kötelessége a színháznak a bemutatandó drámák minden mondatát a jelen felől értelmeznie?

Nem. Ha úgy látják jónak, adják elő úgy, ahogy meg van írva, és majd én elgondolkodom rajta anélkül is, hogy a számba rágnák. Nemrég Londonban láttam a Stuart Máriát; két nagyon hasonló nő játszotta a két főszerepet, akik mindkét szerepet megtanulták, és pénzfeldobással döntötték el, aznap este kit játszanak. Még a műsorfüzet is elmondta, a rendező azt akarta kifejezni, hogy ők tulajdonképpen felcserélhetőek lennének, mert a sorson múlik, kire melyik szerep hárul. Ezt nagyon helytelennek találtam. Azt szerettem volna, hogy két egészen másmilyen nő játsszon, és én hazafelé menet megálljak egy sarkon, és azt mondjam: a mindenségit, ezek tulajdonképpen egyformák és kicserélhetőek!

– Tehát bizonyos fajta értelmezés elveszi a néző munkáját?

Igen. Miskolcon is játszották a Szentivánéji álom-fordításomat. A rendező azt kérte, vegyek ki minden Athénra való célzást, és helyette csak az szerepeljen, „városunk” – hogy értse a néző, tulajdonképpen Miskolcon vagyunk. De az emberek nem hülyék! A Hamletben az Örkény Színházban is elhangzik: „Mosolyoghat a gazember is, ha másutt nem, hát nálunk, Dániában.” Hatalmas a nevetés. És nem hiszem, hogy azért, mert a nézők Dániára gondolnának.

Az interjút készítette: Kovács Bálint

 

Facebook Comments