…az egy együttesre komponált triple-bill esték mindig – a szó legnemesebb értelmében – kockázatosak, a tét pedig az: képes-e igazán élni ezzel a páratlan lehetőséggel a három kiválasztott koreográfus, sikerül-e megmutatni és megtartani a saját alkotói hangjukat?

Contemporaries. Kortársak. Egymás kortársai és a mi kortársaink. A Sadler’s Wells színpadán az 1926-ban alapított legendás társulat, a Rambert pontosan azt szeretné láthatóvá tenni, hogy mit is gondol Anglia egyik legnagyobb múltú és legfontosabb tánctársulata arról, merre tart a kortárs táncművészet, hogy mit gondol a szárnyai alatt felnőtt új koreográfus generáció a világról. Ez azért is különösen izgalmas vállalás, mert a Rambertben a mai napig igen erős szimbiózisban él együtt a balettalapokon nyugvó tradíció és a műfaji határátlépésekkel is kísérletező modern megközelítés. Ráadásul az egy együttesre komponált triple-bill esték mindig – a szó legnemesebb értelmében – kockázatosak, a tét pedig az: képes-e igazán élni ezzel a páratlan lehetőséggel a három kiválasztott koreográfus, sikerül-e megmutatni és megtartani a saját alkotói hangjukat? Hogyan találja meg a helyét az együttes a három különböző mozgásvilágban? Hogyan ereszkedünk-emelkedünk mi, nézők, az egyik darab világából a másikba?

Hydrargyrum. Fotó: Tristram Kenton

Az est nyitánya, a lengyel származású koreográfus, Malgorzata Dzierzon Flight című darabja határozott atmoszférával, hatásos felütéssel indul, a színpadot szűkítő szürke, kőhatású felületre videofoszlányok vetülnek, mégis azt érezzük, fal áll velünk szemben. Szilárd, biztos pont, amely ugyanakkor elválaszt, lezár, határt képez. A kérdés, hogy ki és mi között. Ebbe a térbe érkezik meg Domoszlai Edit, majd Miguel Altunaga – szólóban és együtt is remekül működnek, Dzierzon mozgásnyelvében az emelések, az érintések, a talaj- és kontaktelemek egyszerre beszélnek kötődésről, erőről, elszakadásról, visszatartásról. A darab vállaltan a migráció kérdésével, az otthon(talanság) érzetével-motívumával dolgozik, és ez a koreográfiai anyagban és a látványvilágban is többnyire érzékelhető és követhető. A szürke fal ugyanis atomjaira hullik, a táncosok maguk manipulálják a görgőkön csúszó magas, paneleket, amelyek labirintusszerűen szabdalják újabb és újabb szeletekre a színpadot. Brutális monolitjai egy széthullóban lévő világnak. A táncosok ezek mögül bukkannak elő duettről duettre, szólóról szólóra – látható láthatatlanságuk, a mozdulataik körül újraalakuló tér is a sehová-sem-tartozás érzését erősíti, a körülöttük folyton változó rendszerben próbálnak egymásba kapaszkodni. A koreográfia egyensúlyra építő páros elemei a legszebbek, ahogy kifejezőek a térd–könyök érintésekből épülő finom derékszög-mozgássorok, a térden-ölben tartás gesztusai is, a vállak érintéséből induló visszatartó-indító mozdulatok szintén. A széthullás, folyton változás alapélmény a színpadon: a legemlékezetesebb kép talán, amikor a panelek a színpad közepén egy afféle óriás forgóajtóvá alakulnak, az elemeket a táncosok mozdítják az origó körül, és a folyamatos mozgásban minden cikkelyben újabb táncosok kerülnek a szemünk elé, hol tömegesen szorulnak a panelek közé, hol egyesével sétálnak, majd egy duett és egy kisebb csoport jön, dinamikus egymásutánban. A szereplők kisebb és nagyobb csoportjait szabályosan felőrli a körkörös mozgás… Érthető, felfejthető képek követik egymást, ám mégsem hatnak igazán, és ez zavarba ejtő. Zavarba ejtő, mert a darab egy lengyel származású művész munkája, aki épp a Brexit pillanataiban él és alkot Londonban. A téma akarva-akaratlan elvárásokat szül: nem, nem provokációt várok, sem harsány állásfoglalást, mégis ennél több jelenlétet-jelentést, intenzitást, mélyebb hatást. Érintettséget. Bennük. Bennem. Többet valami megfoghatatlan, citromsárgával pettyezett pasztellszürkénél.

Alexander Whitley Frames című koreográfiája az est talán legerősebb darabja – letisztult és szemet gyönyörködtető. Meghökkentő a kezdés, ahogy a teljesen üres, hófehér térbe előbb a táncosok érkeznek, majd sorra különböző hosszúságú fémrudak, csavarok, apró lámpák, a tér középére és szélére hordva – egy születőben lévő indusztriális univerzum szerkezetkész elemei. Aztán elkezdődik az építkezés. A térbeli és a koreográfiai konstrukció szisztematikus felépítése. Az elegáns, uniszex egyenruhába, bézs nadrágba és hófehér ingbe öltözött táncosok precízen koreografált, határozott mozdulatai mentén geometrikus, jól mozgatható-variálható, az építés minden stádiumában más formát öltő, más asszociációkat keltő fémszerkezetek, keretek készülnek. Hol olyanok, mint egy stilizált ajtó, hol mint egy ketrec, hol mint egy balettrúd, vagy épp egy különös, padlót karcoló félig ember-félig fém körző. Az illesztések, az összecsavarozás minden apró mozdulata része a kompozíciónak, test és eszköz szép szimbiózisa ez, megkapó paralel mozgássorokkal, szimmetriára épülő térkezeléssel, izolált mozdulatokkal, finom forgásokkal, szépen építkező, triószerűen működő duettekkel (két táncos és a velük mozduló fémkeret mint harmadik szereplő), rendkívül koncentrált egymásra figyeléssel a táncosok között. A fémelemek emelése-ledobása, a mozgássor, ahogy egy-egy elemért indul egy csapatnyi táncos – fegyelmezett és célirányos. A bravúr, hogy mindez mégsem – vagy csak pillanatokra – válik egy hiperesztétizált, futurisztikus IKEA-reklámmá. Ez nagyrészt Whitley arányérzékét dicséri, aki táncművészként többek között Michael Clark és Wayne McGregor koreográfiáiban állt színpadon, mielőtt 2014-ben megalapította saját együttesét. De a Frames szuggesztív világa Daníel Bjarnason izlandi zeneszerző érdeme is, aki a zenei anyaggal szépen dinamizálja-árnyalja ezt a sajátos színpadi konstrukciót. Feszes vonulások, karakteres lábemelések, fej- és felsőtest-mozdulatok váltják egymást. On-stage, a szemünk láttára épülnek egyre nagyobbá a fémobjektek, majd sötétbe borul a színpad, és a keretekre szerelt apró lámpák kék derengéssel élesen világítani kezdenek. Új tétel: ez alkalommal az árnyékok, megcsillanó fémelemek, testtöredékek geometriájából dolgozik a koreográfus. Felvillanó karok-arcok, ezüst csillogás, vakító pontfények. Páratlan, lenyűgöző látvány. Ahogy az is, amikor végül az összeillesztett világító elemek egyetlen nagy, futurisztikus szoborcsillárként a magasba emelkednek. A Frames konstrukció és dekonstrukció finom, metálfényű és fémesen fegyelmezett, pont ezért olykor kiszámítható koreográfiája: egy lélegzetelállítóan – olykor talán túl – szép és hideg tánc-design kreáció.

Flight. Fotó: Johan Persson

Az est záródarabja, a Hydrargyrum szintén domináns térbe helyezi a táncosokat: a színpad fölé hatalmas, szinte a tánctérrel azonos méretű, feszített, sötét tónusú, tükröződő felület borul, mely lassan ereszkedik-emelkedik, billen és fordul át a darab során, hol összenyomva, hol kitágítva a teret, hol fényt engedve, hol árnyékot vetve a hat táncosra. Akik előbb sötétbe burkolt, kapucnis alakok tömegeként mozdulnak: izolált, már-már robotikus mozdulatokkal rezdülnek együtt, követik egymást, ütköznek össze. Street-stlye, fluid tömegmozgás: csoportmozgásukban ott van egy falka organikus összetartozása, harca és egymásra utaltsága, arctalanságukban pedig valamiféle elidegenített embertelenség. Ennek kontrasztjaként a második részben szó szerint levetkőzik ezt az állapotot, egyesével bújnak ki a sötét dresszekből, testszínű önmagukká meztelenedve, végre ki-ki szólóban mozdulva. Patricia Okenwa koreográfus ide valódi, egymásra figyelő tekinteteket és meleg, lágy fényeket, bejárhatóbb-intimebb teret komponál. A mozdulatokat itt már a talaj tükrözi vissza, szabad karmozgás, lendülések-zuhanások, később emelések váltják egymást – ezek már a szabad lélegzés, a bizalom mozdulatai. A vízió egyértelmű, talán túlságosan is az, az arctalan tömegből kiválik az egyén, az individuum – ám nincs igazi progresszió. A nyitókép – a címhez illeszkedően – higanyfényű, sötét tükröződésben álló csuklyás alakjainak látványa maradandóbb nyomot hagy, mint az utána következő koreográfia maga.

A Rambert társulata az intenzív este során végig megbízhatóan teljesít, megbízhatóan, de változó precizitással: a ritmikai elcsúszások, a lábnyújtások-kiemelések pontatlanságai épp a nagy létszámú csoportkoreográfiákban zavaróan szembetűnőek, a Frames esetében különösen, hiszen a duettek, néhány fős koreográfiák – talán a szerkezetek mozgatása miatti koncentrációnak köszönhetően – kifejezetten erősek voltak. A Rambert-táncosok nagyon eltérő alkatúak, karakterűek, és ez remekül működik, színpadi jelenlétük azonban rendkívül különböző. Elfogultságnak tűnhet, de a legkevésbé sem az: a Pécsett végzett magyar táncosnő, Domoszlai Edit az egész este folyamán kiemelkedő, nem csupán technikai pontosságával, de érző-értő, kifejező mozdulataival, szuggesztív jelenlétével is, ahogy ezt a brit kritikusok is elismerően megjegyezték.

Zárásképp szögezzük le: lenyűgöző, hogy a Rambert milyen hihetetlen tudatossággal gondolkodik a következő koreográfus generáció felfedezéséről, képzéséről, kineveléséről – ennek eredménye a New Movement Collective alkotói közössége is. A koreográfusi ambíciókkal rendelkező táncművészeik és kiválasztott ösztöndíjasaik rendre nagyszerű lehetőségeket kapnak arra, hogy az együttes kötelékében dolgozhassanak, éves rendszerben, rezidens, ösztöndíjas alkotóként, úgy, hogy a kezük alatt ott a Rambert 22 fős társulata mint „alapanyag”, a háttérben pedig a teljes társulati infrastruktúra, minden, amire csak az elmélyült alkotáshoz szükség lehet.

A Flight, a Frames és a Hydrargyrum hármas egysége ugyanakkor mégis némi hiányérzetet keltett. A három koreográfiából van olyan, ami ígéretes, van, ami még ígéretesebb, de egyik sem vállalt valódi kockázatot, egyik sem jutott el elég mélyre/magasra; olykor gyönyörködtetettek ugyan, de nem hökkentettek meg, nem hoztak igazán újat – sem formanyelvben, sem tartalomban. Egyik sem volt igazán átütő. Ami átütő, az a Rambert makacs és következetes hite az új tehetségekben és abban, hogy társulatként felelősek a tánc jövőjéért, és formálni képesek azt. Az elmúlt 90 évük tapasztalataiból merítve, a következő 90 évben is – mondják ők. Na ez az, ami bámulatos és mindenekfelett példaértékű.

Facebook Comments