A standup valóban nem csak történetmesélés; a történeten keresztül a világ értelmezésének kell megjelennie, és annak, hogy te mit gondolsz magadról a történetben, mit gondolsz a történetről, a történet többi szereplőjéről. A politikai részben pedig hozzászólsz az eseményekhez, vagy épp ahhoz szólsz hozzá, hogy nem lehet hozzászólni.

Fitó: Tündik Judit

– Sokra tartottad a 2011 nyarán elhunyt Molnár Gál Pétert, akitől íme néhány gondolat a standupról a beszélgetés nyitányaként: „A stand-up comedy (…) kiállás bandázs nélkül, vért nélkül. Kiállni mezítelen személyiséggel a nagyérdemű elé. A standup a kétségbeesettek kétségbeejtően komisz műfaja. (…) Gyilkos nehézsége, hogy áttetszővé válik az emelvényre kiálló. Kilátszik kendőzetlenül valóságos személyisége. Ha pökhendi, ha hízelkedő, ha rátarti, ha lágyagyú, ha lenézően eszes. Nincs mese, nincs szerep mögé búvás. Jobb, mint egy Rorschach-teszt. Leleplezőbb a Szondi-sorstípusoknál.” Pontosan mi is a standup, és hol helyezzük el a színházi palettán?

Hogy mindjárt kulturális hálót feszítsünk a beszélgetés alá-fölé: Proust szerint van az embernek egy társasági, köznapi énje, az alkotói énje pedig ezek alatt van, mélyebben, és egy alkotó az e mélységekben rejlő erőket tudja felszínre hozni. Az estjeim a hétköznapjaim sűrítményei. Állandóan nyitva van a fejemben egy fájl, ha valami feltör ezekből a bizonyos mélységekből, azt próbálom menteni, összegereblyézni, sűríteni – végül ez jelenik meg a színpadon. Tehát nem szerep mögé bújok, de jóval összeszedettebb vagyok a reflektorok tüzében, mint civilben. Sok standupos és humorista hiszi, hogy a nézőknek a színpadon kívül, a kisboltban, a villamoson, hétköznap is meg kell felelnie, egész nap kényszert érezve durrogtatják a petárdáikat, így a színpadra alig marad belőlük. Ez egy csapda. A hétköznapok, a kisbolt, a villamos kellenek ahhoz, hogy kitaláld a műsort, de közben nem lehetsz állandóan azzal elfoglalva, hogy olyan legyél, mint a színpadon. A jelenség másik oldala, amit nézőként tudok megfogalmazni, hogy ha valakinek idegesít a személyisége, nem tetszenek a gesztusai, nem megfelelő az aurája, az nem fog beszippantani. Azt hiszem a kérdést kikerültem, a teória nem az én dolgom, de próbálom majd pontosítani a továbbiakban, hogy mi a standup.

– Mikor láttál először standupot?

– A búcsúszentlászlói kocsmában, ahol mindenki értelmezte a világot, beszélt magáról, elmesélte, mi történt vele aznap. Na, valami ilyesmi a definíció: értelmezni a világot, a magad szerény eszközeivel. Már gyerekkoromban közel kerültem a vicces történeteket mesélő emberekhez. Valahogy mindig körülöttük hallgatóztam.

– Ez az élmény be is épült az estjeidbe.

– A pályám elején parodista voltam. A Godot-ban léptem fel hetente egyszer-kétszer, és nagyjából ugyanazok a nézők jöttek hétről hétre, meg kellett újulni. Akkor nyúltam hozzá ehhez az élményanyaghoz.

– Hogy a műfaj angolszász gyökerekkel bír, közismert. Magyarországon megkerülhetetlen a jelentős kabarémúlt, később Hofi személye. A kritika szerint az „utódok” apolitikusabbak, legalábbis tisztes távolban tartják magukat a közéleti témáktól. Ez rád éppen nem igaz, de erről később. Milyen a magyar standup?

– Amit a műfaj magyar változatán számon kérnek a nem annyira felkészült kritikusok, az az, hogy túl anekdotikus, viccmesélős, felszínes, vulgáris, egyszerű stb. A standup valóban nem csak történetmesélés; a történeten keresztül a világ értelmezésének kell megjelennie, és annak, hogy te mit gondolsz magadról a történetben, mit gondolsz a történetről, a történet többi szereplőjéről. A politikai részben pedig hozzászólsz az eseményekhez, vagy épp ahhoz szólsz hozzá, hogy nem lehet hozzászólni.

– Az egyik méltató kritikában azt írták rólad, hogy a magyar kabarémúlt hagyományait ötvözni tudtad az angolszász műfaj alappilléreivel. Így van? Használtál ezekből valamit?

– Tudatosan nyilván nem. Nem lehet úgy dolgozni, hogy én ma ötvözöm a hagyományokat. Aki fogékony rá, sok humort fogyaszt, az pedig beépül, ami jó esetben hatás, és nem lopás.

– Nagy Endre kabaréit ismered?

– Olvastam két regényét, de mást nem láttam, illetve hallottam tőle. Sokat néztem Hofit és Fábryt, később egymást követtük a kollégákkal a Dumaszínház indulásától, ez a hatás sem elhanyagolható. Egészséges versenyszellem alakult ki ott, ami jót tett mindenkinek. Az elmúlt években több angolszász előadót is néztem, ilyen értelemben ők is hatottak rám. George Carlin nyűgözött le először az amerikaiak közül. Nála láttam, hogy van ebben a műfajban több is. Sokkal több, mint a „pofás kis történetek”. Vannak olyan erényei a magyar standupnak – sok hiányossága mellett –, amelyekről ritkábban esik szó. Például a jók között sokkal bonyolultabb és költőibb, mélyebb nyelv is használatos, mint az amerikaiaknál. Ők viszont a témáikban gyakran bátrabbak, mélyebbek.

– A korábban elnyert szabadságokban vagy a műfaj régmúltra visszatekintő hagyományaiban keressük ennek az okát?

– A műfaj evolúciójáról van szó. Voltak úttörők, akik után más megszólalni.

– Az is elhangzott egy a standupról folytatott beszélgetésben-vitában – nyilván a politikai poénok kapcsán –, hogy az amerikaiak a piac mérete okán kevésbé tartanak a közönségvesztéstől.

– A társadalomfejlődést igazán nem lehet a standuposokon számon kérni.

– Te hogy vagy ezzel?

– Nem lövöm be a közönséget, nem dekázgatok azzal, hogy ez vagy az a poén majd nagyobb közönséget szólít meg. Írok egy csomó poént, ezek sorrendjét nyilván alakítja, befolyásolja a közönség, nélküle nem is lehet összeállítani, de arról beszélek, ami engem érdekel, ami a hétköznapokban kavarog bennem.

– Éltél már meg olyan helyzetet, amelyben azt érezted, hogy politikai-közéleti poén miatt mint előadó elveszítetted a szimpátiát?

– Vannak, akik a politikai rész alatt kényelmetlenül fészkelődnek – akiket állandóan meg is szólítok –, ők jobban élvezik a bukolikus részt, mások meg azon találnak nehezebben fogást, vagy azzal nem tudnak azonosulni, és a politikát élvezik. A műsor több pillérre épül, több fronton támadok. Ott az observational comedy-vonal, a folk (gyerekkor-kamaszkor) meg a politika.

– Egymásba is csúsznak ezek a frontok.

– Persze, mert az, hogy a fröccshiénák felé fordulok, róluk beszélek, összefügg azzal, hogy jobb lenne, ha nem lenne annyira „tarrbélai” a hangulat a kocsmában, ez meg utal a politikára is. Próbálok hidakat létesíteni az egyes műsorrészek között, vissza- és előreutalásokkal.

– Hogy érzed, a magyar közönségnél a humor képes felülírni a politikai hovatartozást?

– Igen. Bár kétségkívül erre épül a magyar nyilvánosság. Vannak, akik nagyon hardcore módon követik az egyes oldalakat, mások teljesen közönyösek. Egyik sem jó.Az előző műsoromban, a Cefre Palotában alkalmaztam, amit Réz Pál ír Proustról, vagyis próbáltam beleporlasztani a műveltségi elemeket a műsorba, hogy ne tűnjön okoskodásnak, sznoboskodásnak, amikor kiejtem Dosztojevszkij nevét. Mert az is elidegenítő hatású. „Minden egyenlet megfelezi az eladott könyvek számát”, mondták Stephen Hawkingnak Az idő rövid története című dolgozata előtt. Minden „Dosztojevszkij” csökkenti az esélyeimet. Szóval a kérdésedre visszatérve, ez a tízmillió szakértő országa, mindenki hozzászól mindenhez. A valóság azonban többnyire bonyolult, a problémák árnyaltabbak, semmit nem lehet egyetlen nézőpontból szemlélni. A humor tökéletes eszköz arra, hogy ezt az egyszerű igazságot fel-felvillantsa.

– A Hofit követő generációk standup szempontból tényleg apolitikusabbak lettek?

– Ez azzal is összefügg, hogy honnan jönnek a standuposok. A nép, a közönség soraiból, és a közönség is nagyjából ilyen arányban érdeklődik a politika iránt. Valószínű, hogy akit nem érdekel a politika, az nem olvas róla könyveket, nem bújja az újságokat; és aki így van ezzel, annak a műsorában sem lesz jelen, helyette arról fog beszélni, ami az ő életét kitölti. Viszont ahogy fent említém, nem csak direkt politikai szöveg lehet politikus. Egy jellemző történeten át lehet, hogy többet el lehet mondani a korról, a politikáról.

– Ha jól tudom, magad írod a műsoraidat, az első betűtől az utolsóig.

– Valóban nem vonok be senkit, és nem nagyon hallgatok senkire – ez egy hibám is lehet. Mostanában ilyen szempontból azért javultam, a Londonban felvett estem munkálatainál pár dologban hallgattam Kabai Dániel kreatív rendezőmre, és az utómunkákat illetően is nagy bizalmat szavaztam neki. És vannak olyan történetek, amiket a barátaim mesélnek, ezekből is sok bekerült már a műsorba. Sőt, néző is adott már sztorit.

– Hogyan készül a szöveg? Ha eszedbe jut egy találó kifejezés vagy gondolat, előkapod a noteszedet, mint Trigorin?

– A hívószavakat felírom, igen. Vannak olyan poénok, amelyek minden nyáron eszembe jutnak az alkotói szabadságomon, aztán lekopnak, majd újra és újra visszajönnek kísérteni. Indulásnál apró szilánkok vannak, ötletek, hogy miről szeretnék beszélni. De mire gondol a költő? Lehet, hogy gondol valamire, aztán valami egészen más valósul meg. Ez nem tervezhető. Egyik ötlet hívja elő a következőt, és az egy újat. Amikor a Cefre Palota készült, olyasmik jártak a fejemben, hogy a kommunikációban az eufemizmusok hogyan kendőzik el a valóságot, miért állítunk magunkról hülyeségeket, de több didaktikus rész született, amelyek szépen lassan kihulltak. Nem jó, ha a szándék nyilvánvalóan benne marad az előadásban.

– Hogyan lehet ezt kivédeni?

– Minden fellépés után alakítom a szöveget. Sok verzió van, amíg a felvételre sor kerül. Előnye is a lezáratlansága. Fejlődőképes. Meg el is tud fáradni, persze.

– Pontosan úgy gondolkozol az egyes jelenségekről, eseményekről, ahogy az az estjeidből kiderül. Azt mondod, nem szerencsés, ha a szándék benne marad az előadásban. Mi a helyzet az esetleges meggyőződésből fakadó indulatokkal? Maradhatnak a közönség elé kerülő verziókban?

– Nem maradhatnak, vagy legalábbis nem eredeti formájukban. Az az artikulálatlan anyázás, amit a közélet rendre kivált belőlem, a színpadig poénná alakul – így tudok harcolni az ellen, ami dühít. A standup mégis színpadi műfaj, amiben erős hatásokkal kell dolgozni, de kevesebbet bír el a színpad, mint az írás. Sokszor rá kell jönnöm, hogy túlbonyolítom. Csiszolgatok egy gondolatot, amiből olyan mondatkígyó lesz, ami a közönséget megfojtja, nem tudják követni.

A kritikai él vagy az indulat kapcsán felmerül az empátia kérdése is. Önellentmondás, hogy jóval az igényeim felett keresek a fellépéseimmel, miközben nem csak a saját problémáimról beszélek. Amit persze úgy magyarázok magamnak feltört vidékiként, hogy ez azért van, hogy legyen időm még jobbat csinálni a következő alkalommal, hogy minden energiámat erre fordíthassam, és ha úgy látom, hogy jobb lenne három hónapra szüneteltetni a fellépéseket, megtehessem.

– A lustaság eufemizmusa?

– Igen. De nem,  amúgy szorgalmas vagyok. És komolyan veszem a fellépéseket. Egyszer megkérdezték, hogy mi van, ha fáj a fejem fellépés előtt? Azt mondtam, nekem az emberiség feje fáj. Hogy hiteles-e az aggodalom? Remélem, az.

– Léteznek tabutémák a standupban? Nem feltétlenül politikai dolgokra gondolok. Van bármi, amit nem bír el a műfaj?

– Az amerikai standup egyre inkább arról szól, hogy miről nem szabad beszélni. Ha nincs tabu, nincs miről beszélni. Szóval vannak tabuk. Vegyük például azt, hogy nem szerepelek a magyar BBC-ben, mert azok a dolgok, amikről beszélek, tabuk. Ott. Persze hívtak a rádiókabaréba, nagy szeretettel, csak jelezték, hogy a kedves vezetés dolgaival ne foglakozzam. Amit a Dumaszínházban hallottál, nem mehetne le. Azért is nő az érdeklődés az élő fellépések iránt, mert azok más megvilágításban láttatják a közéletet, mint ahogy az az egyszólamú propagandában látható vagy hallható. Azt azonban nem szeretem az amerikai standupban, amikor előre kifundál valamit, amire fel kell kiáltani, hogy „Uh, ez milyen provokatív!”, és akkor ez a branded, hogy provokatív vagy; és attól fogva mindig annak kell lenned, ami olyan, mint a drog, egyre több és több kell belőle. Természetesen vannak olyan amerikaiak, akik nagyon jók ebben, nem lehet mindenkit egy kalap alá venni.

– Van olyan angol vagy amerikai standupos, aki ihletődként említhető?

– Utólag. Sokat néztem, de nem tudok elég jól angolul. Mindig kicsit többet kapcsoltam össze a kontextusból, és van néhány feliratos verzió is a YouTube-on. Van, aki szépen beszél, mint George Carlin. Robin Williamst már nehezebben lehet érteni. A jó standupnak több összetevője van. Egyik oldalon ott a szöveg, hogy az erős legyen, a másikon ott vannak a színészi kvalitások. George Carlin nem használ annyi színészi eszközt, mint Richard Pryor. Ő inkább amolyan megmondóember típus, a radikalitása és a következetessége miatt szeretem. Nagyon jól építi fel a műsorait. Pryor viszont nagyon erős színészileg. Egyébként Hofi is az volt, és ez világviszonylatban értendő.

Fotó: Györgyfalvi Zita

– Pryort színészként is jegyzik. Robin Williams? Egy úr az űrből?

– Őt nagyon szeretem. Ezt a szerepét pont nem ismerem, de a standupjait és a nagy filmjeit igen. Bill Hickset mondanám még, ő filozofikusabb, újító volt, eredeti. Kicsit ritmustalan az előadásmódja, de hatalmas figurája a műfajnak.

– Több standupos adatlapján, életrajzában használják az „improvizációs humor” kifejezést. Nekem a standupról inkább a hajszálpontosság, a komoly szerkesztettség jut eszembe. Mennyire improvizatív műfaj ez?

– Egy-egy kiszólás erejéig. Illetve attól is függ, milyen fázisában van a műsor. Az elején több az impró, mert próbálgatom, hogy lehetne jó. Meg amikor barátoknak elővezetem. Attól, hogy nem egyedül gondolkodom róla, hanem valaki néz, mindig belekerül valami váratlan. Szóval a sok-sok apró improvizáció rögzítéséből áll össze végül a műsor.

– Woody Allen nem került szóba.

– Ismerem néhány standupját.

– Onnan indult. Az 50-es évek végén Bob Hope szövegírója volt. A 60-as években rendszeresen fellépett.

– Igen, 14 éves korától. Woody Allen nem akkora standupos, mint a fent említett urak. Ő továbblépett, az egymondatos poénokat nagyobb egységekbe, jelenetekbe, forgatókönyvekbe helyezte bele. Ebben nagyon nagy király. Van az ún. oneliner, az egysoros poén, ezek amolyan 5 másodperces novellák. Egymás után jönnek, de összefüggés nincs igazán köztük. Woody Allen filmjei tele vannak ilyenekkel.

– Az angolszász elődöknél sokan befutottak filmes vagy színházi karriert. Neked vannak ilyen ambícióid?

– Nincsenek. De ezt én is nézegettem nemrég. Mármint azt, hogy milyenek a termékenységi mutatók. Hány estet tud csinálni egy standupos az élete során? Meddig tudsz műsorról műsorra újat mondani a világról? Vagy mondd ugyanazt mindig más szöveggel? Sűrített műfaj ez. A magyar tömegkultúra pedig más struktúrájú, nem csábítgatnak filmekbe, hollywoodi szuperprodukciókba viccelődni – ami talán nem is baj.

– Magyar filmekben szerepelhetnél… Úgy is mint standupos. Arra gondolok, hogy Magyarországon valahogy a szakmai köztudatnak nem vált igazán részévé a standup.

– Nem tudom. Kritikailag valóban nem nagyon szokták elemezni. Egy-egy analitikusabb elme végignézhetné az összes magyar standupost, és akkor lehetne értékelni, tanácsokat adni. Nem mintha bármi változna, mert sokszor megtörténik a ledorongolás, hogy miért rossz valaki; aztán sikere van annak is, ami nem annyira jó – szerintem. Olyan előadásokra, amelyekre nekem nézőként eszembe nem jutna bemenni, tódulnak a nézők… Mit mondj a fellépőnek? Hogy nem jó ez így? De hát megvették rá a jegyeket. Mindegy. Sok ötletem van, mondtam. Teli bőrönddel távoznék, mint Bartók Béla.

– Shakespeare-i feladat mindenkinek írni. A színház egyre erőteljesebben fordul abba az irányba, hogy ismeri, megcélozza és kiszolgálja a saját közönségét.

– Ricky Gervais azt mondja, őt nem érdekli, hogyan reagálnak a nézők, sőt utólag kivágja az olcsó poénokat, amelyek könnyű sikert ígérnek, és csak az érdekes, furcsa, morbid poénokat hagyja meg. Itt megint visszakanyarodunk a piac lehetőségeihez.

– Úgy képzelem, olyan módon kell megírni egy ilyen estet, hogy annak is érdekes legyen, aki felületesen fogja a dolgokat, és annak is, aki a sorok között olvas.

– Igen, de ez alkati kérdés is. És szerencse is kell ahhoz, hogy így tudj megszólalni.

– Gátja ez annak, hogy a műfaj intellektuálisabb irányt vegyen?

– Kétségtelen, visszahat a közönség az előadóra. Jó esetben ez egy párbeszéd, és alkotóként lehet erre építeni. Nevezzük ezt közönségfelrázó alapállásnak. Sándor Gyuri barátom szerint a közönség nevelhető – és el is rontható. Én itt kisebb felelősségét látom az előadónak, de van ebben igazság. Ő például egy absztraktabb standupot művel, valami stilizáltabb dolgot. Kevesebben értik, de akik igen, azok nagyon.

De vissza a felrázáshoz. Rákérdezhetek, hogy miért nem nézitek meg jobban a dolgokat, miért siklunk át közéleti botrányokon? Csak azért, mert nem gondoljuk, hogy lehet alternatívája annak, ami van? George Carlinnak van egy standupja arról, hogy mi a baj a politikusokkal. Ők a társadalomból jönnek. A társadalommal van baj, ha ezek a politikusaink.

– „Amerikai álomnak hívják, mert aludnod kell, hogy elhidd.” „Amerikában bárkiből lehet elnök. Talán ez lehet a baj.” „A születéseddel jegyet váltasz az őrültek házába. Ha Amerikában születtél, a jegyed az első sorba szól.” Az ellenzékiség kritérium a standupban?

– A kritikai gondolkodás, nézőpont mindenképp.

– Ez a politikai-közéleti témák szintjén körülbelül kilencvennyolc százalékban ellenzékiséget jelent.

– Miután a kormányzó pártok alakítják a viszonyokat, velük van gondunk. Az ellenzékről is lehet beszélni, mondjuk, nálunk most nem nagyon van. Putyin, „nagy tanítónk” mondása: „Nagyon jó, hogy van ellenzék, azért hoztuk létre, hogy legyen.” Itthon langyos, amatőr bénázás az egyik oldalon, ex cathedra kijelentések, arrogancia a másikon.

– Milyennek láttad Hofit?

– Láttam vagy látom? Érdekes, hogy úgy alkotott, hogy nem érte annyi hatás, mint amennyi minket érhet. A színészi kvalitásait emelném ki. Monumentális színpadi jelenség volt. Lehengerlő. Ahogy megjelenített egy figurát, ahogy előadott egy viccet. De tetszett a bátorsága vagy viszonylagos bátorsága is. A rendszerváltást követő tizenkét évben is fellépett még. Kritizálta mindkét oldalt.

– Neki volt szövegírója.

– Sőt, egyesek állították, hogy csak úgy dobálták neki a poénokat. Lényegtelen. Vannak olyan poénok, viccek, amelyek azért váltak klasszikussá, mert Hofi elmondta őket.

– Nem műfaji követelmény, hogy a standupos maga írja az estjeit?

– Nem feltétlen az egészet. Akik nagyon jók, azoknál azért látod az egységes nézőpontot. És ez Hofinál megvan. Hiteles. Fogalmam sincs, hány százalékát kapta a poénoknak, és mennyit írt ő. A zöme tuti saját.

– Fentebb érintettük már a kritikát, és egyszer beszélgettünk arról, hogy a magyar standup kapcsán milyen vitás kérdések merülnek fel. Mit tartasz ezek közül igazán fontosnak?

– Igazat adok azoknak a kritikáknak, amelyek a nagyobb horderejű társadalmi ügyekhez való hozzászólást kérik számon. De ezek nagyon felületes írások. Nem beszélnek arról, ki milyen jelenség a színpadon, mit csinál, jó ritmusban ad-e elő, hol hibázik…

– Mik a te gyengeségeid?

– Állandóan keresem a hibákat. Lássuk! Időnként elhadarom a szöveget. Az előadásmódon mindig lehet javítgatni. Küzdök az érthetőséggel. Hajlamos vagyok a barokkos túlburjánzásra, ugyanakkor arra is, hogy kiaknázatlanul hagyjak egy csomó lehetőséget, mert vágtatok tovább, szinte menekülök a következő történetbe.

– Szóval az előadói oldalon csiszolnál inkább?

– A témákat illetően is. Egyetemesebb jelenségeket szeretnék beépíteni. Úgy érzem, lassan kilőttem ezt a magyar politikai-történelmi vonalat, elhangzott, amit erről gondolok.

– Az egyetemesebb témák pedig?

– Lehetne más demokráciákról is beszélni. Arról, hogy néz ki egy amerikai választási kampány. Milyen a skandináv, a kínai és az orosz modell. Aztán megeshet, hogy ez nem fogja különösebben érdekelni az embereket. A gyerekekről beszélnék még, de nem a sajátjaimról. Illetve rajtuk keresztül mindenkiről, rólunk. És hát a digitális világról, azokról a jelenségekről, amelyek elkezdték meghatározni az életünket. A 60-as években bementek az emberek egy zsúfolásig telt moziba, és megnézték a 8 és fél című filmet, hatalmas vásznon. Ma meg lehet nézni egy mobiltelefon kijelzőjén. Ez volna a fejlődés? Vannak élmények, amelyeket jó átélni, jó 3D-ben ott lenni. Nemcsak magáról az előadásról van szó. Odamenni, rákészülni, befogadni. Tarantino még mindig celluloidra forgat, mert az jobban néz ki.

– A digitális fejlődés folyamatával párhuzamosan lassan minden művészeti ágban erősödnek a gyökerek visszatérését szorgalmazó törekvések.

– Azt hiszem, a standup sikerében is benne van az egyszerűség iránti igény. Nem robban fel egy helikopter, csak áll ott egy ember esendően, hibázik, aztán felülemelkedik rajta.

– A „kisemberség”, a „nép hangja” szerepkör fontos még a standupban?

– Nem mondanám. Az ellenkezője is lehet vicces.

– Nálad jelen van, de az intellektuális vonal dominál.

– Igen, szokták mondogatni, nem tudom.

– Te milyennek látod a karakteredet?

– Küzdök ezzel. A YouTube-on például olyan dolgokra kattintok rá gyakran, ahol azt látom: 56 megtekintés. Én vagyok az 57. A rétegdolgokat szeretem. Pontosabban azokat is szeretem. Sok olyan dolgot olvasok – mert csomó időm van –, amiket kevesen. De ez nem azt jelenti, hogy én vagyok a szellemi arisztokrácia gourmand-ja. Az apróságokat érzékelni – ez összefügg azzal, amit csinálok. Csak hát mutatis mutandis… Mi volt a kérdés?

– A karaktered. Milyen, standuposként?

– Nem tudom. A vázolt feszültségekből építkező.

– Hogy állsz a bohócsággal?

– Szeretem, ahogy Fellini ábrázolja. És szeretem a cirkuszt is. Pontosabban azt szeretem, ahogy a kisfiam lelkesedik érte, és ahogy otthon előadjuk, amit láttunk. A büfétől a kötéltáncos produkciójáig.

– Említetted a Monty Pythont. Az ún. angol humor közel áll hozzád?

– Újabb kérdés: van-e olyan, hogy angol humor? Inkább a szkeccsírás evolúciójáról van szó. Ők voltak a humor avantgárdja, Shakespeare-jei, Mozartjai. Rászabadultak egy mély gyökerekkel rendelkező hagyományra, és azt mondták, legyen minden másmilyen.

Érdekes a standupban az időbeliség (egyik héten aktuális, a következő héten már nem) és a helyi érdekűség. A bátyám sokat jár külföldön, és időnként lefordítja a poénjaimat haveroknak. Azt például, hogy Svájcban olyan féktelenek, hogy a konfettit a porszívóba öntik, Angliában is értik. De ez nem jelenti azt, hogy fel mernék lépni angolul. Sose lesz meg hozzá a kiejtésem. És itt jön a kérdés: mit érthetek én az angol humorból? A Monty Python annak is köszönheti a sikert, hogy kevés konkrétumot használt. Általánosságban figyelték meg az embert.

– Amit a búcsúszentlászlói kocsmában látsz, őszintének találod?

– Igen, annak látom. Sajnos több nagy figura is meghalt a közelmúltban. Például Ferus, aki magyarázott a konyhában, a kocsmában, a kisboltban, mindenre humorral tekintett, de közben óriási fájdalom volt benne. Ezek a Nagyok teljesen őszinték, nem hatja meg őket, amivel foglalkozom. Amikor odajönnek más falvakból, idegenek, és megszólítanak, hogy fotózkodjunk, vagy azért, mert viccet akarnak mondani, azt nem élvezem, de ezt mesterien leplezem, állítólag.

– Nem élvezed, ha felismernek?

– Zavar, és nem produktív.

– A Monty Python-gondolathoz visszatérve, előny lehetne, ha az estjeid azon részét, amely a mindennapi megfigyelésekre épül, izmosítanád?

– Fábry azt mondja, ő kivágná a közéletet. „Hrabal se beszélt Novotnyról.” Szerintem ez nem ilyen egyszerű. A látszólag apolitikus írók közelebbről szemügyre véve sokszor a legpolitikusabbak. Mások meg pont a közéleti részt szeretik. Tizenháromszor voltam a Showder Klubban, ott csináltam olyan esteket, hogy a közéletet és a folkot is kihagytam, és csak történeteket meséltem. Annyira egyébként nem tudok történetet mesélni, ha már a hiányosságaimnál tartunk. Nem vagyok epikus tehetség. Pedig a magyar standup erős a történetmesélésben, nagy egyéniségei vannak, Badár Sándortól Fábry Sándorig.

– A te estjeidnek a folkvonal a szíve.

– Igen, ez valószínűleg így van. Mondják. Ellenpontozza a politikai elit kapcsán megszólaló harciasabb modort.

– És hitelesebbé is teszi. Az igazságérzet miatt.

– Csomó ellentmondás van a személyiségemben, ahogy az életemben is. Szentlászló, kultúrszomj, sok olvasás, sok hiányosság, például nem tudok nyelveket. Bennem, belül van a népi-urbánus konfliktus. Vagy harmónia. Most magam is kíváncsian és kissé feszülten várom, hogy vajon meg tudok-e újulni, tudok-e írni egy negyedik önálló estet. (Az interjú 2016-ban készült, az est azóta megszületett – a szerk.)

– Ami még jobb, mint az eddigiek?

– Ez a következő feladat. Mindenki így van ezzel, aki alkot. Elégedetlen az előzővel, azért vág neki a következőnek. Nem?

Az interjút készítette: Kővári Orsolya

Facebook Comments