Hogyan lehet írni migrációról és párhuzamos társadalmakról anélkül hogy az ábrázolás fekete-fehérré váljon? Különböző nemzetiségű emberekről – akik ugyan egymás mellett élnek, mégsem tudnak egymásról semmit – anélkül, hogy a karakterek sztereotip figurákká válnának? A társadalmat kettészelő szociális ollóról és a kizsákmányolásról a hatásvadászat elkerülésével?

Globalizáció, illegális bevándorlás, kevert és párhuzamos társadalmak. Megannyi téma, ami évtizedek óta a politikai diskurzus része, és az utóbbi években – magától értetődően a nagy menekülthullám hatására – pregnánsan jelen van a művészetek világában is. A német nyelvű területen postmigrantisches Theater kifejezéssel jelölt színházi áramlat egyfajta reflexió erre a – szó szerint lefordítva – „bevándorlás utáni” társadalomra. Olyan színház létrehozására törekszik, mely nem a különbségek felerősítésén dolgozik, hanem megpróbál egyfajta közelséget létrehozni az anyaország és új lakói között.

Hogyan lehet írni migrációról és párhuzamos társadalmakról anélkül hogy az ábrázolás fekete-fehérré váljon? Különböző nemzetiségű emberekről – akik ugyan egymás mellett élnek, mégsem tudnak egymásról semmit – anélkül, hogy a karakterek sztereotip figurákká válnának? A társadalmat kettészelő szociális ollóról és a kizsákmányolásról a hatásvadászat elkerülésével? A Frankfurti Operaház és az egyik legnagyobb hagyományú kortárs zenei együttes, az Ensemble Modern felkérésére komponált Der goldene Drache (a továbbiakban Az arany sárkány) című zenés színpadi mű ezekre a kérdésekre keresi – és talán nem baj, ha elárulom: találja meg – a választ.

A történet ismerős-ismeretlen világot tár elénk. Az „Arany sárkány” thai-kínai-vietnami gyorsétteremben dolgozó fiatal ázsiainak elviselhetetlen kínjai támadnak: begyullad a foga. Illegálisan tartózkodik az országban, nem mehet orvoshoz. A konyhán kollégái egy fogóval eltávolítják a szuvas fogat. Elvérzik. A fog a 6-os számú asztal thai levesében landol, melyet egy stewardess készül elfogyasztani.

Fotó: Barbara Aumüller

A tücsök egész évben zenél és táncol, a hangya szorgalmasan dolgozik. A tücsöknek nincs mit ennie. A hangya rabszolgává teszi, prostitúcióra kényszeríti a tücsköt. A hatvanon túli férfi újra fiatalnak érezné magát, de a szexuális aktusra nincs ereje, ezért dühében botjával fél lábára megnyomorítja a tücsköt. A nagyapa fiatal unokája teherbe esik az unoka barátjától. Az unoka barátja nem akarja a gyereket. Dühét a tücskön éli ki. Ütlegelés közben nem ügyel eléggé: agyonveri. Később megsejtjük: a tücsök valójában a fiatal ázsiai húga. A stewardess megsajnálja a fiatal ázsiait. Segítene neki, de már késő. A konyhán dolgozók az étterem falát díszítő arany sárkányt ábrázoló szőnyegbe tekerik a fiatal ázsiai holttestét, és ledobják egy hídról, ahonnan a test lassan visszasodródik a szülőföldjére. A fiú szelleme megrendítő monológot szaval. A stewardess a hídon összetalálkozik a hazafelé tartó ázsiaiakkal. Köszönnek egymásnak, ez minden. A sorsok egy-egy pillanatra finoman összefonódnak, majd ismét szétválnak.

Ez a különös, három egymást átszövő síkon játszódó, 21 rövid életkép-töredék alkotja Eötvös Péter a Frankfurti Operaház és az Ensemble Modern felkérésére írt szocio-kamaraoperáját. A darab dinamikáját egyrészt ez a furcsa, a fiktív és valós síkok közötti átjárás adja, másrészt az öt énekes folyamatos metamorfózisa, hiszen összesen 16 karaktert testesítenek meg a Bockenheimer Depot színpadán. Vagyis a színház több mint lényeges; a szerző maga is a „zenés színház” megjelölést részesíti előnyben a kamaraoperával szemben, mivel a mű szoros együttműködésben született napjaink egyik legnevesebb német drámaírójával, az opera alapjául szolgáló, Budapesten is bemutatott mű szerzőjével, Roland Schimmelpfenniggel. A darabválasztás, mely az Ensemble Modernt dicséri, mondhatni látnoki képességekre vall: az opera bemutatója 2014-ben volt, tehát egy évvel azelőtt, hogy a menekültválság elérte Németországot, mindazonáltal a műben feszegetett kérdések már jóval a mostani helyzet előtt is heves vitákat kavartak. (Elég csak az Amerikai Egyesült Államokra gondolni, ahol a feketemunkások legnagyobb félelme az esetleges megbetegedés.) Ahogyan az öreg szakácsnő mondja: „Mert nem régóta van csak itt. Mert nincs pénze. Nincsenek papírjai. Tehát a fogorvos szóba sem jöhet.”

Schimmelpfennig darabjának ereje a tárgyilagosságban rejlik, és abban a kiváló érzékkel szerkesztett elegyben, amely a brutális realitást a metaforikus, fiktív ábrázolásmóddal keveri. Ez utóbbi hol szimbolikus többletet ad (l. az utolsó monológ), hol pedig a brutalitás intenzitásának, elviselhetetlenségének csökkentésére hivatott, anélkül, hogy elkendőzné a történéseket (l. a tücsök halálra erőszakolása). A német szöveg rövid, pergő taktusai önmagában zeneként, de legalábbis hangjátékként működnek, ehhez pedig Eötvös, zseniális módon, úgy tett hozzá valódi hangokat, hogy nemhogy nem vett el a darab eredeti zeneiségéből, de éppen hogy felerősítette azt. Olyan különleges zenei nyelvet talált a műhöz, ami szervesen rákapcsolódik a Schimmelpfennig-szövegre. Külön érdekesség, hogy az operát az alkotók kérésére felirat nélkül, hangosítással játszották az érthetőség kedvéért. És valóban: minden szót kristálytisztán lehetett érteni. Ritka pillanat, amikor az ember minden idegszálával a darabra koncentrálhat, és nem kell a feliratokba mélyednie.

Ami már csak azért is megéri, mert kiváló énekeseket lehet látni és hallani. Talán nem is tudnék minőségi különbséget tenni az öt szólista között: Karen Vuong, Hedwig Fassbender, Ingyu Hwang, Hans-Jürgen Lazar és Holger Falk mind a kortárs zene szakavatott mesterei, és bár a második szereposztást láttam, úgy tűnt, összeszokott csapatként dolgoznak az egyszerű, de nagyszerű színpadon (díszlet: Hermann Feuchter) Elisabeth Stöppler irányítása alatt. Többször volt már szerencsém az Ensemble Modernhez, ezúttal sem csalódtam hihetetlenül precíz és koncentrált játékukban Nikolai Petersen vezényletével.

Ahogyan a cselekmény a mikrokozmosz felől halad a makrokozmosz, az egyén sorsától egy általános társadalmi tabló felé, úgy változik a zene is. A tragikomikus kezdet jazz és kabaré stílusú zenéje a darab közepén lassan melankolikussá, töredezetté hangzásba megy át – ahogy az is egyre világosabbá válik, hogy nem létezhet happy end, nem jön el a megváltás. A passiójáték azonban mégsem válik szélsőségesen tragikussá. Mind a szövegben, mind a zenében ott bujkál a humor, és a stewardess alakjában az emberiesség is. És talán ez a darab legfontosabb üzenete.

Facebook Comments