…szeretném kipróbálni, hogy vajon milyen lenne nem játszani egy egész évig. Hogy vajon tudok-e értelmes életet élni anélkül is, hogy színész legyek, vagy csak ezen keresztül tudom magam értelmezni. Mi vagyok, ha nem vagyok színész?

– Egy interjúban említetted, hogy burokban születtél. Ebben a tudatban nőttél fel, és ez színészi pályádra is kihatott, egyfajta védettséget jelentett mindazokon a helyeken, ahol megfordultál: Szolnokon, ahol Schwajda György színházának iskolájába jártál, aztán a Krétakörben. Mit jelent a védettség, ez az önmagát beteljesítő jóslat?

– Szolnokon megtaláltam azt a családi légkört, és később a Krétakörben is, amelyet otthon nem kaptam meg, és amelyről azt hiszem ma, szülőként, hogy egy gyereknek meg kell kapnia: biztonság, felszabadultság, mégis határozott keretek.

– Ez valahogy ellentmond a burokban születettségnek.

– Annak ellenére, hogy nehéz családi hátterem volt, korán félárva, majd fiatal felnőttként árva lettem, a burok azt jelenti, hogy megtaláltam azt a szeretetet, amelyből nem kaptam otthonról eleget. Mindig ilyen szeretetteljes csapatokban voltam, a Krétakör is ilyen családot jelentett.

– Kikből állt a szolnoki csapat?

– Vinnai András, Gigor Attila, Máthé Zsolt. Belőlük állt Bodó Viktor csapata, az Ad hoc társulat, ami – ahogy akkor hívták – amatőr, valójában független társulat volt. Schwajda színházában egy hivatalos iskolaként induló képzés keretein belül állt össze, de az az iskola aztán nem vált felsőoktatási intézménnyé, nem lett belőle egyetem úgy, mint Kaposváron. Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Garas Dezső, Hernádi Judit, Morcsányi Géza tanítottak ott.

Fotók: Szarka Zoltán

– Valakihez kötődtél a tanárok közül?

– Nem, mi, az Ad hoc társulat különcként működtünk, még az osztályon belül is. Éjjel-nappal próbáltunk, sosem henyéltünk, nem „keveredtünk” másokkal, egyébként kommunában is éltünk egy bérelt lakásban.

– Kemény munkamorál. Egyébként a te színházi érdeklődésed honnan jön?

– Magam sem tudom. Egyszer láttam egy Latinovits-filmet, és valami bekattant. Valami ösztönös válasz vagy választás volt ez. A film után elkezdtem lázasan utakat keresni a színészet felé.

– Az nem merült fel, hogy egyetemen tanulj?

– Nem, eleve estin érettségiztem, és sajnos nem tanultam meg tanulni. Rengeteg féle tehetségem és érdeklődésem volt, gitár, trombita, rajz, biológia, de semmi mellett nem tudtam kitartani. Ösztönösen csapódtam ide-oda. A szüleim abban tudtak volna segíteni, hogy kitartó legyek, elköteleződjek valami mellett, de azt sajnos nem mondták, hogy a tehetség nem elég, dolgozni is kéne.

– És hogyan lettél a színház mellett kitartó? Hiszen ezt nem hagytad abba.

Talán azért, mert a színház mindig közösség volt számomra, olyan közösség, amelynek az elismerésére vágytam. Ez innen visszatekintve leleplezi azt a gyermeki kiszolgáltatottságot, szeretetvágyat, hogy ez a színházi mizéria nálam a szeretetéhségből fakad. Fogadjanak el, tapsoljanak meg. Ez vitt mindig. Nyilván nem csak emiatt vagyok színész, talán van hozzá tehetségem is.

– Ezeket az egyéb tehetségeidet ki tudtad élni, vagy elfelejtődtek? A Krétakörben láttunk zenélni is.

Egyik sem lett igazán fejlesztve. A színházon belül haladtam. Eredetileg orvos akartam lenni, a biológia nagyon érdekelt az iskolában, aztán dolgoztam is laborban, onkológián, de a lelkületem, az, hogy mindent intenzíven átélek, nem tett alkalmassá arra, hogy ott maradjak.

– Ez az intenzív átélés és az érzelmek felmutatása erősen jellemző a színészetedre. Ezt nem technikának látom, hanem mindannyiszor személyes átélésnek és tapasztalatfelmutatásnak. Ez egy színész számára nagy adomány. Mi a magyarázatod arra, hogy ennyire markánsan megjelennek rajtad az érzelmek, mi ennek a belső története?

Valóban nem takarom el semmivel az érzelmeimet. A férjem, Schilling Árpád szokta mondani, hogy „neked nincs semmi magánügyed, mindent rögtön kiteszel”. Latinovits mondta magáról, hogy kívül hordja az idegrendszerét, hogy minden pillanatban sebezhető legyen. Valahogy így van ez velem is.

– Civilként lehet, hogy mindez inkább teher.

Igen, magánemberként ez rettenetesen fárasztó. Rengeteg energia az élet minden rezdülésére reagálni, pláne, ha az ember még paranoiás is, mint én.

– Mi történt veled a Krétakör után, mikor ez a kívülről is fantasztikusnak tűnő burok megszűnt?

Nekem személyesen nagyon kellett, hogy vége legyen. Már korábban éreztem, hogy erre nekem szükségem van, hogy nem stimmel, hogy ennyire nem kell semmiért megküzdenem. Anyagi biztonság, kiszámíthatóság, sziklaszilárd keretek, lubickoltam, de azt éreztem, hogy valami erőfeszítést már végre nekem is kéne tennem.

– Tehát nem a Krétakör fáradt el.

Nem. Én ezt sosem éreztem. Egyébként is, én a mi saját rajongónk voltam, imádtam az előadásokat. Ha még egyszer eljátszhatnám a Feketeországot… Néztem a takarásból ezt az előadást, és ámuldoztam. Más rajongók is voltak belül, például Csákányi Eszter. Sok erős kötődés született, és ezek meg is maradtak. De nekem tovább kellett lépnem.

– A burok ezek szerint nemcsak előny, de hátrány is lehet.

Ha egy kis tudatosság is lett volna bennem, messzebbre jutottam volna. Van is bennem olyan érzés, hogy megrekedtem, mert nem vagyok tisztában a korlátaimmal.

– A Krétakörben kevés nagy szereped volt, és te magad mondtad egy interjúban, hogy több felelősséget kellett volna vállalni, és akkor talán vannak nagy szerepek is. Ezt hogyan értetted?

A tehetségem szertelen volt, kiszámíthatatlan és sokszor erőszakos. Borzasztó sértődékeny voltam, és sajnos vagyok is. És ha Árpád például valamitől irtózik, az a sértődés. Én viszont olyan színész vagyok, aki nem bírja a kritikát. Sokszor csak bugyogtam, mint egy nagy, tehetséges bogyó, és ez vagy felizgatta a rendezőket, vagy nem. Zsótér például nagy szerepeket osztott rám, Melindát a Bánk bánban, Solveiget a Peer Gyntben. Árpád nagyon szereti, ha valaki felelősséget vállal magáért, kezdeményezni tud, tudatos. Mindig is a partnereket kereste a munkában, nem a beosztottakat. Láng Annamari például sokkal tudatosabb nálam, persze ők régebb óta dolgoztak együtt. Én csak mostanában kezdek tudatosan próbálni, azaz tudni, mi miért érdekel, mi benne számomra a kihívás, merek vitatkozni úgy, hogy esetleg nem ölöm meg a másikat, ha nem értünk egyet, vagy nem sértődöm meg. Annamarival, Nagy Zsolttal, Rába Rolanddal, Scherer Péterrel most is együtt dolgozom különböző előadásokban, és az rendkívüli, ha az embernek olyan kollégái vannak, akik egy próbafolyamat közben, ahol te vagy a főszereplő, folyamatosan figyelnek az egészre, és közben rád is. Annamarival való viszonyom nagyon fontos, ő valóban kíváncsi rám. A kíváncsiság más kollégák iránt ritka jelenség a szakmánkban, és itt magamra gondolok elsősorban, mert én nagyon nem vagyok kíváncsi, főleg nem arra, aki sikeres. Nem tudok örülni más sikerének. Ez az a béklyó, ami az életemben a leghaszontalanabb, és a legtöbb energiát falja. Pepével fantasztikus volt a Vakság című tantermi projektet csinálni, remekül vezetett színészileg, finomak volt a meglátásai, és olyan könnyű volt bízni benne. Minden szerepben egyébként sokat akartam megmutatni, és ez sokszor túl sok is volt. Ezért szeretnék jobban rálátni magamra, erre a rengeteg érzelemre. Nagyon jó most Hajdú Szabolcstól tanulni, mindenre azt mondja, hogy finomabban csináljam, kevesebbet mutassak. Árpád is azt mondta, hogy az Ernelláék Farkaséknálban nagyon visszafogott voltam. Sokáig például nem értettem, hogy miért nem jön be az életembe a film, pedig nagyon vágytam rá. Ez elgondolkodtatott. Akkor jutottam arra, hogy nem reális a képem önmagamról.

– Úgy érzed, felülértékeled magad?

Azt hiszem, igen. Van valamiféle zsenitudat bennem, amit csak a nehéz családi hátteremmel tudok magyarázni, vagyis nem zsenitudat ez, de legalábbis annak a tudata, hogy valami különleges tehetség vagyok. De soha nem mertem igazán szembenézni a színészetemmel. Árpi mindig szorgalmazta, hogy nézzük magunkat vissza, de én soha nem bírtam, pedig irtó fontos szakmailag, pontosan azért, hogy tudd, mit jelentesz egy összjátékban. Szabi erre is sokszor figyelmeztet, hogy halljuk meg a közös hangerőt, ha a másik egy kicsit kiugrik, hozzuk vissza. Tehát hogy egy folyamatos jelenlét és figyelem, összjáték legyen a színház.

– A humorod sok mindenen át tudott segíteni, gondolom. A humorod és az öniróniád.

Igen, ezt egyszer a Vinnai mondta, hogy még soha nem találkozott ennyire jó humorú nővel; mondjuk, ezt nagyon rég mondta, és azóta rengeteg nővel találkozott, úgy hallottam. Egyébként szeretném kipróbálni, hogy vajon milyen lenne nem játszani egy egész évig. Hogy vajon tudok-e értelmes életet élni anélkül is, hogy színész legyek, vagy csak ezen keresztül tudom magam értelmezni. Mi vagyok, ha nem vagyok színész?

– A színészi létben benne van ez a függés, hiszen mások hívnak, irányítanak, rendeznek. Ez a jó és a rossz oldala egyszerre. Amióta látlak színpadon, 1999 óta, a Woyzeck Bolondjától kezdve A harag napja Erzsijéig mindig ezeket a tiszta, áttetsző, igazságkereső történeteket látják beléd. Sokszor voltál ez a figura, a Bolond is ilyen. Nem arról van szó, hogy bemerevedtél ebbe a karakterbe, inkább az a kérdés, hogy szerinted mi hívja a rendezőket benned e felé a figura felé.

A kifele élés, a kint hordott idegrendszer, úgy gondolom, a látható, leplezetlen érzelmek, az, hogy nem tartogatok titkokat. Meg hát, legyünk őszinték, én tényleg minden pillanatban erőszakosan mutatni akartam, hogy milyen különleges tehetség vagyok, és ez rémesen irritáló is lehetett. Zsótérról, akiért azóta is rajongok, azt gondoltam, hogy nem jól lát engem, hiszen ezek nagyon egyenes, tiszta emberek, már-már szentek, akiket rám osztott. Persze kidurrantam a büszkeségtől, de nem tudtam igazán magamévá tenni a feladatot, mert meg akartam felelni ezeknek a szent nőknek – és a szent Sanyinak. Jobb lett volna, ha egy kicsit a munkára tudok figyelni, ha inkább vagyok felnőtt, tudatos és felelősségteljes, ha a munkáért vállalok felelősséget. Úgy érzem, nem eléggé vállaltam a munkáért felelősséget. Nem mertem vitatkozni sem. Most sokkal több tudatos kérdéssel létezem, tudatosabb a jelenlétem is, máshogy játszom végig egy előadást. Ritkán törik meg a koncentrációm, jelen tudok lenni, nem vesztegetem el az időt azzal, hogy nem vagyok jelen. A Sirájban Másaként rengeteg időt elpazaroltam azzal, hogy nem bíztam a szerepben, állandóan méregettem, miért csak ez, miért nem Nyina. Mennyi hülyeség a fejben egy ilyen szuper szerepnél, és mennyi elszart idő! Sokáig nem is gondoltam, hogy jó ez a szerep, későn jöttem rá, hogy remek. Sokkal szélesebb az a skála, amelyen játszani és gondolkodni kéne, hiszen ez volna az ember saját szabadságfoka. Én sokszor nem tudtam ezzel élni. Sokszor érzem úgy, hogy minden adva van számomra, de nem tudom megragadni. Hiszen minden rajtam múlik, hogy mennyit hozok ki belőle, de nem tudok eléggé felelősen benne lenni. A szerepeimben, a lehetőségeimben, a döntéseimben.

– Amiről beszélsz, a felelősségvállalás valahogy a felnőtté váláshoz tartozik számomra. Van egy kis videó rólad a neten, a filmed után készült, a Kolorádó kid után, amelyet Vágvölgyi B. András rendezett 2009-ben: állsz a telefonnal a kezedben, és üzensz magadnak. Te azt üzened magadnak abban a néhány másodpercben, hogy „Lilla, gyere ki a gyerekszobából, és nőj fel!”. Ez önmagadnak szóló üzenet?

Igen.

– És mitől tudtál tudatosabbá válni?

Ebben a házasságom fontos szerepet játszott. Árpád tudatossága nagyon erősen hatott rám, ez már a Krétakörben is így volt. Úgy éreztem, ő tudott nekem segíteni abban, hogy merjek meglátni magamról, a világról bizonyos nehéz dolgokat. Ennek a tudatosságnak az alakulásában neki kulcsszerepe volt. De óvatosan építem az ő szobrát, mert a szobrokat le szokták dönteni… Valójában egymást gyúrtuk meg a házasságunk alatt, hiszen én valami másban tudok hatással lenni rá.

– Azt hiszem, amiről beszélsz, valami alapvető férfi-nő modell: te az ő tudatosságából tanulsz és veszel át, ő pedig az érzelmek kifejezését tanulja tőled. Ahogy Schilling Árpád beleállt a közéleti szerepvállalásba, az emberek iránti felelősség vállalásába, abból gondolom. Mintha már nemcsak a saját társulata iránt volna felelős, hanem egy nagyobb közösségért.

Igen, úgy érzem ebben nekem alapvető szerepem van, ahogy neki is az én alakulásomban. Az én hatásomra Árpi elfogadóbb lett. Ő ezt a nyitott szívet, az áradó érzelmeket csodálja bennem, ezt Erzsi figurájában is megmutattuk A harag napjában, másrészt persze zavarja is, például egy munkában, mert sokszor vagy inkább mindig a kollégákra fordított emberi figyelmem nagyobb, mint a munka iránti kíváncsiságom és a fegyelmem. Két nehéz ember, ahogy összegyúródik, kemény munka, ami sok tapasztalatot hozott.

– Egy interjúdban beszéltél arról, hogy a közéleti érdektelenségből te magad is átváltottál, és érdeklődő, aktív lettél. Ebben Schilling hatását látom. Árpád aktivizmusa egyébként mennyire nehéz a mindennapi életben, testközelből?

Ez is az ő hatása, igen. Nehéz ez egy családban, fel tud őrölni, mert sok a kétely, a küzdelem, kevés a siker. Nehéz látni azt, hogy egy ember ennyire rosszul érzi magát ebben az országban. A tisztánlátása nincs kiaknázva, és fájdalom az is, hogy ilyen idős korában nem vezet egy intézményt, nincs irányító szerepben. Egy hasonló tehetség Európában intézményt vezet, tehetségeket kutat. És persze eléggé kizárta magát a színházi intézményrendszerből.

– Igen, de azért együttműködik intézményekkel. Katona, Trafó…

Már 1998-ban le akarták szerződtetni a Katonába, a Bernarda után, de ő inkább úgy döntött, létrehozza a Krétakört, és csúcsra vitte. Számára talán nem kihívás a bedolgozás. Úgy látom, a tehetsége kihasználatlan, de ő nem adja fel. Csak mivel alapvetően szembesítő, rámutató alkat, a tudását nem tudják hasznosítani. Franciaországban, másutt is külföldön nagyon elismert, máshogy kezelik. Itt viszont nem kerül pozícióba.

– Én is így látom: ez a vonat elment, nem hiszem, hogy eljön az a pillanat, amikor a negyvenes nemzedék, egyébként az én nemzedékem, még vezető szerephez jut. Az nem merült fel, hogy elmentek?

De. De erről nem szeretnék többet mondani. Én nagyon erősen kötődöm ide, és mindig erős honvágyam volt, valahányszor elmentünk. De negyvenévesen ez nehéz kérdés.

– Sokat játszol most.

Tényleg hullik az ölembe a jó munka, válogatok is. Sokféle előadásban játszom, havi 18-20 előadásom van.

– Játszottál a Burgtheaterben németül, német színészekkel.

Igazán nagy kihívás volt. Pont egy éve májusban mutattuk be a Hideg szeleket, Árpád rendezte és írta; Nagy Zsolt számomra lenyűgöző volt. A figyelme, a tehetsége, a fegyelme. Én sajnos a részemről nem mondanám százszázalékosnak ezt a próbafolyamatot. Nagy lelkesedéssel fogtam hozzá, nagy volt bennem az akarás, de sajnos ezzel az a teher is párosult, hogy „Úristen, na most itt a Burg!”. Túlterheltem magam a teljesítéssel, később hozzácsaptam a régi reflexeket, hogy én csak ennyi vagyok benne, és nem is érdekes ez a figura, akit játszom. Ezt a munkát is most tudom igazán élvezni, már merek új utakat keresni az előadáson belül.

– Az interjúidban sokszor beszélsz a „mocskaidról”. Gőgös vagyok, mondod, hiú vagyok, mindent a hiúságom irányít. Nem tipikus színészimázs-építés…

Bennem Árpád mellett nagyon felerősödött az, hogy lássam magam, az igazságomat, lássam mindazt, ami nem igaz, mert látni akarom minden mocskomat.

– Mit jelent számodra a kudarc? Mik a keretei, mi a mértékegysége?

Ha jelen vagyok, akkor az nem elvesztegetett idő, nem kudarc. Ha elmenekülök egy-egy kihívás elől, az kudarc. Annyiszor abban mértem a szerepeket, hogy hány mondatom van, milyen hosszú… de ha egy kicsit elhallgattam volna, és a szerep mélyére nézek, arra figyelek, ami ott van, akkor nem menekülök előle. Mását is kevésnek tartottam a Sirájban. Az ellenállás, a félelem akadályoz, és az kudarc. Ez nem baj, mert tapasztalatot hoz, de én sokáig húztam ezt, nem tudtam a kudarcaimat kihasználni.

– És kialakult-e számodra egy új burok, egy új biztonság ebben a mostani létformában?

Most már tudatosan is gyakorlom ezt, és nem csak a színpadon, hogy jobban irányítok, kézben tartok dolgokat. Nyilván két gyerekkel szervezettebbnek, praktikusnak lenni. Nekem nagyon rossz örökségem van, a reflexeim szerint a dolgok félelmetesek és ellenségesek, ezen nagyon nehéz volt változtatni. Most már szülő vagyok, felelősséget kell vállalnom, és ez megy is, hiszen van, hogy szülőként meg kell nyugtatnom valakit, nem szabad pánikba esnem. És megváltozott a figyelmem iránya is. Eddig a félelem uralta az életemet, a félelem miatt voltam gyakran támadó, vagyis védekező állapotban.

– Ehhez képest azok a színpadi alakok, akiket megtestesítettél, és akiknek köszönhetően nekem az az illúzióm – de nem teljesen megalapozatlan illúzióm –, hogy én téged megismertelek, nem félnek. És azért képzelem, hogy rajtuk keresztül megismertelek, mert az a játékmód, amelyet te képviselsz, nem valamiféle figuraábrázolás, nem technika, hanem önátadás, saját életanyag, magadból ereszted át ezeket az embereket. Egy önbizalommal, a világ iránti bizalommal bíró, hittel teli embert mutatsz fel, ilyennek látlak.

Így van. Hiszen egyedül a színpadon nem félek. Ezzel magyarázom azt, hogy le tudok vetkőzni a színpadon. Ha le kell lépni a színpadról, akkor minden más, akkor elő a fegyvert, védekezni kell. Ezt a biztonságot akarom megtalálni emberként, civilként. Hiszen a színpadon tudom, hogy mi a vége a sztorinak. Tudom, hogy miben vagyok benne, merre tart. Az életben nincs ilyen tudás.

– Egy pszichiáter barátunk mondta, hogy az a jó, hogy nem tudjuk, mi van a kanyar után.

Jó mondat.

– Az általad megtestesített alakokban sok keménység is van. A humor mellett tudatos, elszánt, olykor félelmetes keménység. Ez az ember is benned van?

Hál’ isten igen.

– Az első kép, amely erősen belém égett, amikor a Bolond szerepét játszottad, hogy meztelenül gubbasztasz, és homok pereg a szádból. A Lúzerben, A harag napjában is lemeztelenedsz. Sokat voltál meztelen a színpadon; hozzáteszem, Schilling rendezéseiben általában sok – főleg férfiaknál – a meztelenség. Sok minden összeköti, elválasztja ezt a két szerepet. A Bolond is egy szerep, mint például a Lúzer „Sárosdi Lilla” nevű szereplőjéé, aki a „Schilling Árpád” nevű szereplő felesége. De ez egy másféle szerep, sokkal közelebb van a civil emberhez. Van-e, volt-e nehézség a meztelenség elfogadásában számodra? És van-e nehézséged mások színpadi meztelenségének elfogadásában?

Nehezebb elfogadni nézőként mások meztelenségét, mint megcsinálni színészként. Soha nem volt olyan helyzet a színpadon, amikor megkérdőjeleztem volna, hogy ennek mi értelme, miért kell ezt csinálnom. Hiszen én mindent meg akarok mutatni!

– Ez is mindent megmutatás része?

Igen, az igazság megmutatásának része. Ahogy magamtól, másoktól is azt követelem, hogy úgy mondja ki azt a mondatot, hogy az a saját gyengeségéről szóljon. Ez az én testem, ez az én igazságom, ezt akarom felmutatni, hiszen semmilyen gyengeségünket nem rejthetjük el.

– A két nő között, akikről beszélgetünk, van tizenöt év, és a testek közt is van tizenöt év.

Én ezt a testet így, ilyennek csak a színpadon fogadom el. Otthon, magánemberként ez küzdelem számomra. Ma is próbáltam egy negyvenes farmert… na, ez az igazi harctér! Színpadon nem zavar.

– Miért nem zavar?

A színpadon tudom, ki vagyok, kit játszom, tisztában vagyok az értékeimmel, keretezve vagyok. Magánemberként bárki szembejön, aki nem ismer, nem tudja, ki vagyok.

– A néző valószínűleg nem tudja, hogy ez a két meztelenség – civil és színpadi – ilyen távol van egymástól. Ez az én fejemben sem képződött meg. Persze a civil embert nem ismerem, csak a szerepet. Ott én is ismerem a jelentését, tudom, mit testesít meg. Ennek a nőnek A harag napjában nem lehet bombázó teste, mint egy Playboyban, hiszen ő egy kiszolgáltatott, elnyomott ember, aki azt is mondja, hogy „öt éve nem vettem magamnak semmit”. Akkor ő nem fitneszszalonba jár, nem salátát eszik grillhússal, hanem a teste is viseli a szegénység, elnyomottság jeleit. Olyan a teste, mint az élete: szétíródik.

Herczog Noémi írta, hogy szépnek látjuk a színpadon ezt a testet, mert valóságos, mert esztétikai tartalma van. Én ilyen meztelenséget szeretek látni, és ott, ahol annak jelentése van. Az fantasztikus, amikor a színész mer kiszolgáltatva lenni a nézőnek. Én ezt keresem. Ez nagyvonalú ajánlat a színész részéről, hiszen nem védi magát semmivel.

– Számomra nem automatikus, hogy A harag napja testét szépnek lássam. Előbb meg kell értenem, hogy miért ilyen ez a test, végig kell mennem egy reflexión, gondolatsoron. A test felmutatása – egyfajta artaud-i felmutatás zajlik, Schilling ebben otthon van – az előadás adott pontján történik meg, amikor már megépült Erzsi története. A Playboy testjeinek nincs története, nincs „ideje”, ők örök szépségek. Ezt a reflexiós munkát a nézőnek el kell végeznie. De a mi nézői testünk jobban hasonlít a tiedhez, mint a magazinbeliekhez.

Igen, a nőknek ez talán kicsit más, az azonosulás erősebb lehet a testtel magával. A Lúzerben viszont maga Árpád vetkőzött meztelenre, és mutatott fel egy végállapotot, azt, ahogyan ő kiszolgáltatottnak érzi magát a hatalomnak. Segélykiáltásnak szánta, hiszen nincs erősebb hatás, mint hogy ilyen szinten lemeztelenedik.

– És nem hozott mást, egy színészt sem abba a helyzetbe, hogy ezt a gesztust rá átruházza.

Ezt csak ő játszhatta el, hiszen hazugság lett volna átadni másnak, a felelősség áthárítása, vagyis nem vállalása.

– Van egy erős színpadi konvenció, hagyomány, norma, nevezzük bárminek, hogy szabályos, ideális testeket állítunk ki a színpadra.

Igen, hogy jó nőt nézni jó a színpadon meztelenül.

– De nyilván ezzel csak ráerősítünk arra az elnyomásra, aminek amúgy is ki vagyunk téve. A civil életben visszük magunkkal ezeket az elnyomásokat, elvárásokat.

A színpadon felbomlanak azok a konvenciók, amelyeket az életben nem vagy csak nehezen tudunk lebontani. A színpadon elfogadjuk ezt a testet, itt minden „legális”.

– Furcsa módon a színpadon „okosabb” vagy, elfogadóbb, mint civilként.

A színpadon biztonságban vagyok, ezért okosabb is vagyok. Az viszont drámai volt számomra, amikor valaki azt mondta, hogy ez a női test nem kívánatos. Ez a mondat fájt. Én úgy élem meg a magánéletemben, hogy kívánatos vagyok.

– Nyilván az történik, hogy nem a szerepalakot látjuk, amikor ilyen mondatokat mondunk, hanem a civil embert.

Nehéz a distancia, a néző is ösztönösen mondja ezt. Talán Erzsiről beszélt ez a néző, de Erzsi az én testemet viseli.

Facebook Comments