A sötét drámákat és a bohóckodást egyaránt élvezi. Vékony mezsgyén táncol a belefeledkezés gyönyöre és a lelki pokolba szállás között. Négy éve a Radnóti Színház tagja.

– Mondhatni élcsapatban vagy az élhelyen: háromszor választottak az évad legjobb színészének, jelenleg nyolc repertoáron lévő előadásban játszol. Könnyen befogadott a társulat?

– Úgy érzem, hogy az első pillanattól kezdve kedvelnek. Amikor idekerültem, szerencsémre egyből Mohácsi János Csillagos ég című előadásában kaptam szerepet. János specialitása, hogy nagy  társulatépítő rendező és karizmatikus jelenség. Az Anatol és a nőkben már főszerepet játszottam Bálint András rendezésében. Igazából Schneider Zoltán integrált a társulatba azzal, hogy eldöntötte, szeretni fog engem.

– Pécs és a Pesti Magyar Színház után mi szólt a radnótis szerződés mellett?

– Mindig rangot jelentett a Radnóti, csodálatos színészek vannak a társulatban, sok különleges rendező jön ide. Korábban nagyon nagy terekben játszottam, azt gondoltam, jót tesz majd, ha intimebb térben, stúdiumszerűen dolgozhatok, kissé filmesebb megoldások felé fordulva.

Pál András. Fotó: Schiller Kata

– Kováts Adél formailag és tartalmilag is megújításra törekszik, helyet adva a fiatal alkotóknak. Hogyan éled meg a változásokat?

– Adél a bátrabb, kísérletezőbb színházat támogatja, ami nagyon izgalmas számomra minden átmenetével együtt. A közönséget is meg kell újítani, újabb generációkat megszólítani, elsősorban a fiatalokat.

– Első szereped az igazgatóváltás óta a Párnaember gyerekgyilkosságokkal vádolt írója. Mi a tétje számodra a Radnóti repertoárjától szokatlan, horror-krimibe hajló előadásnak?

– A Párnaember merész vállalás. Szájhagyomány útján terjed a híre, közel egy éve, amióta játsszuk, saját közönsége alakult ki. Nagyon érzékeny témát feszeget, a gyerekgyilkosságokat. Minden szereplőnek kiderül az elrontott sorsa. A próbafolyamat során sok mindent megosztottunk egymással. Mindannyiunknak megvan a maga keresztje, és ez a darab lehetőséget ad arra, hogy valljunk egymás előtt. Mélyebbre merünk hatolni magunkban, mert tudjuk, hogy a partnerünk figyel ránk, kiránt, megbízhatunk egymásban.

– A valóság leképezi az írói fikciót a gyilkosságok megtörténésével. A téma mennyire késztet továbbgondolkodásra a művészet hatásáról, felelősségéről?

– Annál is inkább foglalkoztat, mert színinövendékeket tanítok. Óriási a felelősségem abban, hogy a gyerekeknek hozzáállást, ízlést, gondolkodást mutassak,  a kérdezés lehetőségét.  A színház olyan, amilyen a társadalom, és a társadalom olyan, amilyen a színház – mondta García Lorca. Magasztosnak tetsző, mégis nagyon igaz gondolat. Annak idején ezért kezdtem színészettel foglalkozni. Nagy élmény számomra, amikor  a régi ismerősök vagy a tágabb családom köréből  ráeszmélnek, hogy a csenevész csibész gyerekből színész lett. És elkezdenek újra színházba járni.

– Milyen muníciót viszel tovább a Kaposvári Egyetem első színészosztályából, ahol olyan tanáraid voltak, mint Mohácsi János, Babarczy László, Kelemen József, Balikó Tamás?

– A szüleim rendkívül művelt, széles látókörű, színházba járó emberek. Belém fecskendeztek egy ízlést, amiből egyenesen jött a kaposvári ízlés. Büszke vagyok arra, hogy még elcsíphettem valamit az egykori kaposvári színház szellemiségéből. A mai napig nagyon sokat merítek belőle. Linkek voltunk, de rengeteget dolgoztunk. A tanáraink nem a „tudom a tutit, és átadom” hozzáállást képviselték, hanem a nyitottságot, a közös gondolkodást, az együttműködést.

– Az egyik mestered, Balikó Tamás hívott Pécsre. Az ott töltött négy évnek mi volt a legfőbb hozama?

– Pécsen tanultam meg igazából a szakmát. Babarczy László afelé terelt minket, hogy vidékre menjünk, ahol lehet járkálni a műfajok, a terek között, megtapasztalni, milyen az idegrendszernek, ha húszakat játszol, próbálsz, de közben el kell mélyedni művészileg. Minden lehetőséget megkaptam Balikótól. Életem egyik legkedvesebb szerepe, a Mohácsi-féle Istenítélet Hale tiszteletese is Pécshez köt. Még soha nem történt meg velem, ami a POSZT-on,  valósággal  elszállt az előadás.

– A fővárosi színészlét is  vonzott  abban, hogy Pestre szerződj?

– Drága megboldogult N. Szabó Sanyi bácsi mondta, ha hívnak, menni kell, mert egyszer csak nem hívnak. Éreztem, hogy változás lesz, Balikó nem kapja meg újra a színházat. Székesfehérvárra meg a Pesti Magyar Színházba is kaptam ajánlatot. Tetszett Őze Áronék elképzelése, engedték, hogy mi fiatalok odamenjünk és „zúzzunk”, olyan rendezőkkel dolgozzunk, akikkel szeretnénk.  Nyitottság volt arra, hogy jó embereket összehozzanak, és bátran csináljuk a színházat. Aztán jöttek a pénzelvonások, és elkezdtem kifelé járogatni Miskolcra, Fehérvárra, Tatabányára, a Centrálba, a Belvárosiba. Kalandvágyó vagyok, mindent ki akarok próbálni, érdekelnek a kirándulások.

– Mindenszínház-pártinak nevezed magad. Mi az, ami nem fér bele az értékrendedbe?

– Nem zárok ki semmit. Előfordult, hogy ideológiai okok miatt nem vállaltam el egy munkát. A szélsőséges radikalizmus, a dilettantizmus, vagy ha valaki azért van pozícióban, mert odarakták, nem fér bele a színházi elképzelésembe. Ha nincs művészi vagy emberi érték, azzal nem tudok azonosulni.

– Karakterek szempontjából inkább az előnyét élvezted annak, hogy a korodnál érettebb, sűrűbb alkat vagy?

– Csak nyertem vele, hogy huszonhét évesen eljátszhattam a III. Richárdot, Thomas Stockmannt A nép ellenségében, Nyikolaj Sztavrogint az Ördögökben. Van bennem egy koraérettség, korán kezdtem el élni, tehát elég sokat tapasztaltam már, mire az egyetemre kerültem.

– A Radnótiban szinte zsinórban osztanak rád gyerekkori traumákat hordozó, depresszív, pszichopata jellegű karaktereket, mint a Karamazov testvérek apagyilkos Szmergyakovja, a Glembay ház szeretethiányos Leonéja, a Téli rege féltékenységbe beleőrült szicíliai királya, a Futótűz gyilkosa. Valahol rímelnek a saját lelki gyötrelmeiddel, vívódásaiddal?

– Teljes mértékben. Vannak időszakok, amikor elegem van az életből. Bipoláris állapotaimban félek,  pánikrohamok törnek rám, kutakodom, elégedetlen vagyok. Megpusztulok tőle, közben lefotózom a lelkem fényképezőgépével, hogy használni tudjam a színészetben. Valló Péter az a rendező, aki ezt a leginkább látja bennem, és komoly szerepeket oszt rám. Lehetőségem van kijátszani magamból a „szarságokat”. Közelebb állnak hozzám a sötét drámák, az ördögi figurák. Igazabb tudok lenni ilyen szerepekben. Alkati dolog, hogy amikor éppen jól érzem magam, lelkiismeret-furdalásom van, másrészt attól félek, hogy úgyis jön valami gebasz. Néha én gyártom magamnak a problémákat, kiprovokálom a rosszat magam körül. Akkor érzem, hogy élek, ha ütközöm. Ilyenkor elviselhetetlen vagyok, nem könnyű velem. De a próbákon azt hiszem, nem vagyok kellemetlen. Tisztelem a színházat.

 – Mi a módszered arra, hogy egy-egy megterhelő szerep után visszakerülj a normális idegállapotba? Mit gondolsz a megkattanás veszélyéről?

– Rengeteget dolgozom, nem túl könnyedek az estéim. Sokszor elégedetlen vagyok, tehetségtelennek érzem magam. A Párnaemberre például napokat jelent a lelki rákészülés, és közel két napba telik, amíg el tudom ereszteni. Előadás után nagyokat sétálok hazafelé, másnap átgondolom az előző estét. A Téli rege próbafolyamata alatt kissé kicsúszott az idegrendszerem. Mélyen megértem a nehéz sorsú színészeinket, akik alkoholba vagy öngyilkosságba menekültek. Simán fennáll ennek a veszélye, de én még ott tartok, hogy nem érdekel, ha megkattanok. Vélhetően addig van így, amíg nem lesz gyerekem. Most az egész életemet a színészetnek adom oda.

A tanítás és a kommunikációs tréningek valamiféle kioldást jelentenek?

– Annak idején még Mohácsi János hívott vissza a Kaposvári Egyetemre művészi beszédet tanítani. A Pesti Magyar Színházban Őze Áronék vontak be a Pesti Magyar Színiakadémiába. A kommunikációs tréningeket Szerémi Péter barátommal közösen csinálom tizennégy éve. Üdítő érzés civil emberekkel találkozni, bepillantást nyerni különböző szektorokba, mint a média, a bankvilág, a gyógyszergyártás. Miközben improvizálok egy nehéz ügyfelet, figyelem a partnert, hogy a kiszabott feladatot hogyan képes megoldani, merre felé kell terelni. Egy kétnapos tréning után nagyon jól érzem magam, felülről látom a dolgokat, kitisztulok. Sokkal optimistábban, nyugodtabban létezem utána.

– Rendezői ambíciókat is dédelgetsz magadban?

– Nem tartom magam eléggé nagy formátumúnak a rendezéshez. Egyelőre a tanítványaim vizsgaelőadásaiba viszem bele az elképzeléseimet. Színészileg is van még hová fejlődnöm.

 

Facebook Comments