Ötvenhat talán lehetne „közös nevező” (a kifejezés elhangzik a darabban), de mintha nem lenne az. Nem az – kell (aligha először) ráébrednünk. Sem itt a hazában, sem ott kinn az Újvilágban.

 Joggal büszke a K2 Színház eddigi három évadára – s még inkább a tervezett negyedikre. Két arculatadó rendezője együtt és külön is dolgozik majd, jelentős koprodukciókra készülnek, már a 2017-es nyáron sem tétlenkedik a fiatal csapat. Remélhetőleg azt is eldöntik: K2 vagy k2 a nevük. Most mindkét írásmód használatos. Akár maradhat a kétféle tipográfia, mivel hordozza, duplázza a kettősséget, két-elyt.

A sajtótájékoztatón körvonalazott következő szezonnak lehet majd igazán értéke idei (a Szkéné Színházzal közös és ott debütált) májusi bemutatójuk, a Holdkő is. Mert amit a premieren a közönség elé tártak, az a nézők várható reakcióit tévesen kiszámító, anyagában és kivitelében nem eléggé fajsúlyos munka. Félkész termék, amely erős újragondolást, újraformálást kér. Minden művészi komolysága, nemzedéki felelőssége ellenére.

Slezák Zsuzsi fotói

Saját megfogalmazásukat idézve: a produkció azon interjúk alapján jött létre, melyeket „a K2 társulata a forradalom Amerikába emigrált túlélőivel készített New Yorkban” (szövegkönyv: Závada Péter). Ennek megfelelően fontos játék-összetevő a terem négy falát fedő fehér függönyzetre vetített mozgókép-etűdök sokasága. (Látvány: Jeli Sára Luca; technika: Kicsi.) A minifilmek megelevenítik a metropoliszban töltött napokat – a várossal való ismerkedést ugyanúgy, mint az elszabadult derű pillanatait; ám a beszélgetéseket nem –, később szaggatott bejátszásokban megszólaltatják a szereplőket: mit gondolnak ők, évtizedekkel 1956 után születettek (részint új, az interjúk révén szerzett sors-ismereteik birtokában) a forradalomról. A vetítővásznak redőzött lepedői torzítják a képet – az enyhe groteszkség szándékosan elbizonytalanítja az amúgy is kissé bizonytalan arcokat és mondatokat. A gyűrtség töprengéssé mélyül a felvételeken, a színészarcokon.

Tizen- és huszonévesek számára vélhetően sokat mond a K2 színészeinek meditálása (a film-mozaikokból), s még többet a verbatim színház a szavakat, megszólalásokat sajátosan szcenírozó eszközeivel tolmácsolt interjú-részleteinek, sorstöredékeinek hűvöse vagy izzása. A verbatim játékmódot átható dokumentáló jelleg ezúttal azonban sem az élőbeszédben, sem az irodalmibb kidolgozottságban nem otthonos. Zavaróan elegyedik, csapong az interjúkból visszamaradt tényszerűség, a naplók választékosabb szövése, a kopár lírát kereső jelképiség, továbbá a személyes kommentár. S mindez együtt beöltözne a zenébe: a díszlet sugallta életrajzi hangversenybe, mely „áriázás” meg „hangszeres zene” is. A Holdkő eklektikája több műfaji és stíluskörbe belekap. Ezek nem kristályosodnak újszerű, eredeti matériává.

Akiknek életkora, tájékozottsága, olvasottsága több-kevesebb emléket, tapasztalatot, tudást, emóciót halmozott és dolgozott fel, őrzött meg 1956-ról, azok alighanem kevesebb újdonságot, érdekességet hallanak ki a különböző időpontokban, hullámokban (döntően mégis 1956-os „disszidensként”) távozott, részint név szerint azonosítható riportalanyok irodalmi textussá szerkesztett emlékezéseiből, noha valamennyi vallomás tartalmaz megrázó, személyes és latolgatható tanulságos elemet.

Igen, hallanak ki. A Holdkő a színészgárdát Hangokként jelöli. Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke és Viktor Balázs a gesztusnyelvnél, mimikánál, a számukra kijelölt tér kevés mozgást engedő uralásánál is kontúrosabban: a hangjával identifikálja színjátékos (és interjúkészítő) önmagát. A két rendező egy történelmi koncert résztvevőiként képzelte el őket. Elegáns fekete öltözékben, pódiumon ülve vagy állva, kottaállvány mellett. A közönség a bejáratnál kapott támlátlan ülőkéken, a dobogók közötti „medencében” foglal helyet (hátrébb található néhány támlás szék is). Elvileg mindig a beszélő irányába kellene fordulnunk a magunk lerakta, kör alakú székecskéken. Ez azonban nem különösebben szükséges, nem is igen történt meg. Nem a többszörös kényelmetlenség, egymás mellé rekesztettség miatt, és nem azért, mert a hat színészből legalább hármat-négyet mindenhonnan látunk, hanem mert játékuk a forgás nélkül is jól érthető és érzékelhető hangjukba tömörödik. S a két rövidebb oldalra került színésznők, a két hosszabbikon kottatartójukhoz rendelt két-két színész egyébként is tükörjátékokat – kettős kételyjátékot – folytat, egymással a hasonítás, hasonlítás, kérdezz–felelek testnyelvén, az iróniát is kamatoztatva kommunikál. Akkor is, amikor céljuk a különbözés, a kontrázás. (A vetítések ugyancsak szinkronban veszik igénybe a négy falat.) Bár stíluseszköz a kánonos, máskor kórusos megszólalás, az egymás szavába vágás vagy öltés, ez a megoldás szintén ellustít minket idelent. Ha jól nézem a szemsugaramban levőket, a hátam is látja a másik kettőt-hármat. (S külön kérdés – hatások és összhatások kérdése – a nézők egymást nézése, piszmogása, nemegyszer ügyetlen mozdulatai a székekkel.)

Talán nem érződne túl nagynak a felhajtás, és működhetne jól (szimbolikájában és elvonatkoztatásaiban) az embergyűrű feje feletti, sokszögű diskurzus, ha Fábián és Benkó nem karikáz be a kis arénában egy fölösleges metszéspontot, „középpontot”, ahová a színlapon rendezőasszisztensként feltüntetett Kovács Zsuzsit ültették, az ő székét fehér jelzésekkel figyelmeztetően körbe ragtapaszozva. Miért? Hiszen ennek az előadásnak, ennek a tragikus alaphangolású forradalom-vallatásnak – hogy és miért történt, milyen volt, kiké volt, miféle földrengető, földrész-váltó következményekkel járt, milyen útravalót ad a ma emberének? – épp hogy nincs szilárd centruma! Ötvenhat talán lehetne „közös nevező” (a kifejezés elhangzik a darabban), de mintha nem lenne az. Nem az – kell (aligha először) ráébrednünk. Sem itt a hazában, sem ott kinn az Újvilágban. Kovács Zsuzsi hősiesen (a premieren még egy komolynak tűnő kézsérüléstől sem hátráltatva), ám diszfunkcionálisan van jelen. Mintha a színészekhez képest másképp elegáns súgó lenne. Nyilván olykor szükséges lehet, hogy segítőkészen „feladja a hívó szót”, a javítást. De részben kamu (vagy fölösleges) a legtöbb beavatkozása: a súgás melizma, mely megakasztja vagy elcifrítja a monológ komor dallamát, a mozdulatokba, szavakba komponált zeneiséget.

A homályos módon jelképesnek szánt holdkő(zet) egyrészt magyarázatra szorul, másrészt a közönség soraiból előzetesen kiválasztott betétszöveg- („vers-”?) felolvasók odaadó ténykedése sem segít a cím megértésében. Kieszelt fogás, az interaktív színház nem különösebben sikerült próbája a felolvastatás. Nem hozza közel egymáshoz 1956-ot mint tárgyat és a kőmotívumot: a becsapódások, törések, szétszóratások, olvadások részint persze a fő témára ráérthető holdkő-motívumát.

Egyelőre ilyen a Holdkő előadása is: elevenbe vág, de egyben lankasztja a figyelmet, megteremti a színészek és nézők összelélegzését, ám el-elvéti a ritmust, a feldolgozni kívánt anyagot túl sokfelé tördeli. 1956 kőzetével még lesz bőven munkája a társulatnak.

Mi? Holdkő – a szövegkönyvet a K2 interjúi alapján Závada Péter állította össze.
Hol? Szkéné
Kik? Szereplők [„Hangok”]: Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs, továbbá Kovács Zsuzsi.
Látvány: Jeli Sára Luca. Zene: Horváth Szabolcs. Rendezők: Benkó Bence és Fábián Péter.