…az ürességtől és elhagyottságtól kongó szakrális tereken való vonulás, majd az elénk kerülő, lényegükre lecsupaszított jelenetek már-már rítusszerűvé erősítik a keresés és rátalálás egymásutánját.

Ibsen Peer Gyntje egészen másféle kihívás elé állítja a színházat, mint a viktoriánus polgári társadalom fonákjait megszellőztető drámái. Utóbbiakat az időközben lezajló társadalmi átalakulások, például a női emancipáció teszik némiképpen időszerűtlenné, a Peer Gynt viszont sosem volt igazán időszerű. Pontosabban színpadra való nem volt, mivel nehezen befogadható töménységben tartalmaz filozófiát, és ezen önmagában Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa szép és játékos fordítása sem segít.

Slezak Zsuzsi fotói

Hegymegi Máté rendező és a Peer Gynt már jó előre izgalmas párosításnak tűnt. Hegymegi Máté Horváth Csaba fizikai színházi rendezői osztályában végzett, és két évvel ezelőtt, Kohlhaas című előadásával jelentkezett be a jelentős színházi rendezők klubjába. Nem is akármilyen belépő volt ez, azonnal elnyerte a kritikusoktól a legjobb független előadás díját. A tavalyi év végén a budapesti Katonában bemutatott Bádogdobja aztán bebizonyította, hogy nem egyszeri rátalálásról van szó, hanem egy kreatív és következetes alkotói pálya indulásáról. Legutóbbi rendezése, a k2 színészeivel színpadra állított Sömmi, amely Rózsa Sándor életét járta körül, már jobban megosztotta a nézőket és a kritikusokat. Játékos műfaji újdonságként voltak erényei a mozgó képeslapként megjelenő betyárwesternnek , előadásként azonban inkább csak pillanatai akadtak.

Hegymegi Máté rendezései magukon hordozzák Horváth Csaba alkotói jegyeit: a testtel és mozgással való teljes értékű kommunikációt, illetve az egyszerre konkrét és metaforikus fizikai tárgyak központi szerepét az előadásokban. Azonban ez a testtel való közlés nála sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem jelenik meg a szöveg és a prózai mozgások mellé/fölé játszó meta-mozdulatokban. Sokkal inkább gondolkodik Horváth Csaba másik, prózai színházban szintén szokatlan mozgásnyelv-játékában, amikor alaphangon elképzelhetetlen, mégis világos mozgásgesztusokkal teszi érzékletessé a darabbeli viszonyokat és helyzeteket. Hogy ne csak rébuszokban beszéljünk, amikor a férj a felesége hátán ül, miközben az a házimunkát végzi és verbálisan elégedetlen, abban minden benne van, miközben ilyesmi a hétköznapi életben a legritkább esetben fordul elő.

A Peer Gynt története bölcseleti tőkesúlya ellenére voltaképpen egyszerű: a mihaszna Peer olvasmányélményeiből összeeszkábált álomvilágban él. Egy esküvőről megszökteti a menyasszonyt, majd otthagyja, és elmenekül a falu rosszallása elől. Ezután Peer valóságos vagy csupán képzelt kalandokba keveredik és különféle groteszk és szatirikus történeteken megy keresztül, amelyeket hosszabb-rövidebb önreflexív, helyenként vallomásos monológokkal kommentál.  Képében az önmagával folytonosan gyötrődő ego jár végig egy életet vagy egy élet gondolatát.

Hegymegi Máté egyik formai vezércsele, hogy nem a történéseket mozgatja a színpadon, hanem a nézőket viszi a történések helyszínére. A Stúdió K színháztermében kezdődő, majd a kávézóba kicsapódó cselekmény egy buszon, később egy dermesztően hideg kőbányai pincerendszerben folytatódik, ott egyszer a felszín fölé emelkedik, aztán újra alámerül, végül egy belvárosi kápolnában ér véget. Ez persze sokkal több egyszerű formai truvájnál: folyamatosan ott loholunk az önmaga elől menekülő és önmagát kereső Peer mögött. Közben pedig hol egy jól szabott színházi előadáson izzadunk, hol egy nagyon is valóságos, mégsem evilági pincerendszerben didergünk a fehér ruháikban egyre piszkosabb szereplőkkel, és jutunk el végül egy közmegegyezés szerint is szakrális helyre.

Éppen a színháztermen kívüli helyszínek azok, amelyek lehetővé teszik, hogy az előadás a legerősebb, már-már botrányos állítását megtegye. Hegymegi rendezése ugyanis nem hagyja lebegni a kérdést, hogy a menyasszonyszöktetés utáni részek a képzeletben vagy a valóságban zajlanak. A lehasznált vödör vagy a rozsdás fürdőkád és minden egyéb lomtalanított kellék, miként a hol vitorlaként, hol eredeti rendeltetése szerint, a tárgyak letakarására szolgáló védőhuzatként szolgáló nejlonfóliák ezeken a valószerűtlen, mégis kézzel foghatóan konkrét helyeken jelzik, hogy a képzelet és a valóság egy és ugyanaz.

Nem pusztán arról van szó, hogy képzelgéseink, álmaink és gondolataink éppen úgy a valóságunk részei, mint a hétköznapokban való ténykedések: az előadással való vándorlásunk azt az élményt is megadja, hogy mint ha a mátrixból ki-kilépve rálátnánk a mátrixban zajló jelenségekre. Ezt persze kicsiben maga a színházi alaphelyzet is tudja, hiszen kívülről nézzük a történéseket, itt azonban az ürességtől és elhagyottságtól kongó szakrális tereken való vonulás, majd az elénk kerülő, lényegükre lecsupaszított jelenetek már-már rítusszerűvé erősítik a keresés és rátalálás egymásutánját. Amit találunk: Peer velünk együtt zajló, tőlünk mégis távoli vándorlásának hol megejtő, hol groteszk jelenetei. Ő minden kétségével és élethazugságával együtt az utolsó pillanatig benne van a képzeletből és valóságból álló mátrixban, mi pedig azzal az érzéssel követjük, hogy képesek vagyunk kilépni belőle, miközben éppen úgy benne vagyunk.

A tőle való távolság és a vele való közösség kettős élményét a helyek és kellékek mellett elsősorban Nagypál Gábor játéka hozza létre. Az általa megformált Peer sem az önmagával gyötrődő, sem az önmagát néha megtalálni gondoló, sem az önmagától folyamatosan menekülő embert nem nagyítja fel, miközben finom árnyalatokon keresztül mindegyiket megmutatja. Nem ritkán egyszerre. Egyszerre valószerűtlen és nagyon is ismerős.

Ebben az eleven elemeltségben a többiek is kitűnő partnerei. Nyakó Júlia zsémbelve szerető édesanyaként, Homonnai Katalin gyerekes, de a legkevésbé sem veszélytelen őszinteségével, Spilák Lajos néhol szöveg nélkül is meghatározó, bölcs bolondságával vagy Kurta Niké minden póztól mentesen tiszta, mégis pajkos Solveigként.

Hogy mindez egy időn kívüli, rituális utazássá válik, nem jelent sem pátoszt, sem áhítatot. A mozaikosan tördelt jelenetek valószerűtlen konkrétsága kicsit mindig túlmutat a tényleges történésen, vándorlásunk során pedig mindezt a sokféleséget gyűjtjük össze egy belső utazássá. Hegymegi Máté rendezése és a Garai Judit által gondozott szöveg nem filozofál, minket hoz olyan helyzetbe, hogy elkezdjünk gondolkodni.

Hol? Stúdió K, Kőbányai pincerendszer, stb.
Mi? Ibsen: Peef Gynt
Kik? Játsszák: Nagypál Gábor, Homonnai Katalin, Horkay Barnabás, Kurta Niké, Lovas Dániel, Meszléry Judit, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos.
Fordította: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa. Dramaturg: Garai Judit
Zene: Kákonyi Árpád. Kórus: Faust Fiúkórus, Incze Zsóka vezetésével. Fény: Eőry Zoltán. Jelmez- és díszlettervező: Fekete Anna, Kálmán Eszter. Rendezőasszisztens: Tóth Réka Ágnes. Rendező: Hegymegi Máté

 

Facebook Comments