Míg az NDT 2 táncosai minden értelemben XXI. századi jelenségek, honi pályatársaikat nézve egyebek mellett azon merengtem, a múlt század melyik évtizedénél akadt el a tű a sercegő bakelitlemez barázdáiban.

A Nemzeti Táncszínház által életre hívott Budapest Táncfesztivál legrangosabb eseménye, a Holland Táncszínház utánpótlás-tagozatának (Nederlands Dans Theater 2) vendégjátéka tükrében kiváltképp sajátos fénytörést kapott három vidéki balett-társulatunk fővárosi föllépése – ugyanazon a helyszínen, néhány nappal a hollandok ifjoncai előtt és után. Míg az NDT 2 táncosai minden értelemben XXI. századi jelenségek, honi pályatársaikat nézve egyebek mellett azon merengtem, a múlt század melyik évtizedénél akadt el a tű a sercegő bakelitlemez barázdáiban.

Szegedi Kortárs Balett: Abszurdia. Fotó: Tarnavölgyi László

Lukács András a Győri Balett harmincöt éves jubileumára, 2014-ben tanította be a társulatnak a Wiener Staatsballettnek készített Boleróját. A tíz nőre, tíz félmeztelen férfira írt 2012-es darab ellene megy a mázsányi közhelyekkel terhelt (kvázi)erotikus feldolgozásoknak, reflektálva Maurice Béjart 1961-es, és egykori vezető táncosa, a Győri Balett társulatát alapító Markó Iván 1983-as emblematikus munkáira. A földig érő fekete szoknyát viselő előadók hűvös eleganciája, maníros kimértsége, és leginkább a külsőségekben megmutatkozó nemessége ügyesen ellenpontozza Ravel slágerzenéjét. Noha a lassúdad, szinkronmozgásos koreográfia elsősorban a felsőtestre, a finom kéz- és karmunkára épül némi orientalista színnel, egyszerre asszociáltam Jiří Kylián nyolcvanas évekbeli Black & White-sorozatának egyes darabjaira, a Sir Matthew Bourne-féle 1995-ös A hattyúk tava némely motívumára, valamint egy ikonikus Nizsinszkij-fotóra a Faunból. E szabad képzettársítások miatt is – melyekért az alkotó nem felelős – alakult ki az a benyomásom, hogy a minőségibb, a queer-esztétika jegyeit mutató fekete-fehér opus adós marad az eredetiséggel. Ugyanakkor a korrektül, csekély pontatlanságokkal előadott munka mindazt tartalmazza, ami Velekei László koreográfiájában nyomelemeiben sem fedezhető föl.

A Romance az együttes művészeti vezetőjének 2013-as darabja, a KODÁLY újragondolása; a közel egyórás egy helyben toporgás az 1967-ben elhunyt Kodály Zoltán hat szerzeményére s egy népdalra készült, míg a fölhasznált muzsikák legföljebb aláfestő vagy háttérzeneként szolgálnak. Azaz – ellentétben a Boleróval – nincs dramaturgiai funkciójuk, és a koreográfia a maga csenevész mozgásszótárával nem tart kapcsolatot a zenével. A képzeletszegénység és az avíttság mellett a tizenhét szereplős produkció sajátja a didaktikusság: Pál Eszter népdalénekes felütésül szólaltatja meg a „Megöltek egy legényt” kezdetű nótát, majd befejezésül az Esti dalt. Iskolás eljárás, mikor hat pár jellegtelen csoportos tánca közben rajzolódik ki a háttérvásznon egy magyar népi motívumos virág olyan animációs technikával, ami húsz éve is ásatagnak hatott volna. A Romance olyan, akár az állami ünnepélyek andalító, pókhálós gálaprodukciói; részint ezért, hogy a Kodály-emlékévre készült mű végignézése jóval jelentősebb erőkifejtést követelt tőlem mindannál az artisztikus iparkodásnál, amiről Velekei tanúskodott.

Ken Kesey (1935–2001) kultregénye, a Száll a kakukk fészkére színpadi változata a könyv megjelenése után egy évvel, 1963-ban debütált a Broadway-n.[1] Tudomásom szerint a Pécsi Baletten kívül ezidáig csak egy svéd hip-hop társulat, a Bounce Street Dance Company adaptálta táncszínpadra a művet; a 2006-os Insane in the Brain kiváló kritikai fogadtatásban részesült az egyesült királyságbeli turné során a 2008/2009-es évadban. Vincze Balázs együttesigazgató-koreográfus, valamint a Pécsi Nemzeti Színház színésze, Vidákovics Szláven kooperációjának helyszíne egy olyan amerikai elmegyógyintézet, ahol magyar hip-hopra dajdajoznak. Merthogy McMurphy (Tuboly Szilárd) a Halott Pénz nevű formáció (Diaz feat Mentha) 2013-as agyzsibbasztását, a „Hello lányok!”at játssza le régi típusú, hordozható magnóján, amikor látogatást tesz nála és betegtársainál két prosti, Candy Starr (Ujvári Katalin) és Sandra (Vincze Brigitta), hogy kezdetét vegye a csöcsörészéssel vegyes seggrepacsizás. A rendszert belülről bomlasztó deviáns, lázadó férfiút alakító Tuboly eztán víz nélkül tusol, háttal a nagyérdeműnek, pőre tomporát simogatva, miközben Miss Ratched legelteti rajta a szemét. (A zuhanyozás visszatérő elem Vinczénél, bevetette a 2011-es Otellóban is.) A 2016-os, kétrészes darabra fokozottan érvényesek azok a problémák, amelyek rendre felvetődnek az irodalmi műveket földolgozó narratív balettek esetében. Az egykoron a CIA által támogatott gyógyszerkísérletekben önkéntesen részt vevő, és egy veteránkórház elmeosztályán betegfelvigyázóként dolgozó Kesey kötete a XX. század egyik legnagyobb hatású társadalomkritikai műve, kivált Forman filmjében. A regényadaptáció – légyen film, prózai vagy táncelőadás – Achilles-sarka a pszichés betegségek megjelenítése, ami könnyen válhat puszta illusztrálássá. A pécsiek munkájában McMurphyn és a seszínű Bromden főnökön (Koncz Péter) kívül négy ápolt szerepel, mindegyikük rendkívül hasonló, sőt egydimenziós karakter, egyedül az öngyilkosságot elkövető, az előadásban majd’ végig egy kötelet szorongató Billy Babbit figurája fölismerhető. A folyamatos gyógyszeres befolyásoltságból, a szexuális túlfűtöttségből és az elektrosokk-terápiából is következő orvosi tünetek ábrázolása klisészerű. Kócsy Mónika Főnénije diktátor helyett súlytalan fehérmájú. A nem több mint tíz ismétlődő mozgáselemből eszkábált tánckompozíciót szemlélve idővel déjà vu-érzésem támadt, majd a nyeles seprűvel már-már összenőtt, termetes Koncz Péter egyik szólójánál jött az aha-élmény: a látottak Juronics Tamás régebbi munkáinak jellegzetes mozgásnyelvét idézik, gyatrán eltáncolva. Vincze és a rendező Vidákovics ingerszegény, egyhangú produkciója nem tud mit kezdeni a Kesey-mű leglényegével: a szellemi tartalommal. Így a sok szempontból Orwell 1984-ével is rokonítható kafkai történetet a végletekig lebutítják, szórakoztató táncszínházzá korcsosítva olcsó esztrád-elemekkel; ezt szolgálja Kovács Benjámin a nyolcvanas-kilencvenes évek melodramatikus amerikai tucatfilmzenéi ihlette muzsikája is. Mindazonáltal az eleve zsákutcás produkció inkább kínosan együgyű, mint penetránsan ízléstelen.

Győri Balett: Romance. Fotó: Orosz Sándor

A Szegedi Kortárs Balett egyik idei bemutatója, a kétfelvonásos Abszurdia „egy elképzelt európai meseország” kulisszái közé helyeződik, így reflektálva „ironikus hangvétellel, groteszk humorral és naiv lírával […] a körülöttünk zajló élethelyzetekre, társadalmi problémákra”. A tizenöt szereplős műben – a gombhoz a kabátot mintára – a látványhoz fércelték a darabot. A nemi jellegüktől megfosztott, fekete öltönyt-nyakkendőt, nadrágtartót viselő, krétafehérre sminkelt, tar fejű táncosok és az éles (neon)fényekkel megvilágított, mozgatható, minimalista díszlet Robert Wilson leitmotivjainak fapados utánzata. Majd a magasból leereszkedő életfa Jiří Kylián 1997-es Wings of Wax (Viaszszárnyak) című darabjának legfőbb szcenikai elemére, a gyökerével lefelé lógatott csupasz fára emlékeztet, noha a délvidékiek életfájára fehér léggömböket aggattak, ami Kyliántól zsigerileg idegen volna. Az alkotói szándék szerint a mese műfaji eszközeivel ábrázolják kelet-közép-európai viszonyainkat, azaz térségünk hétköznapi abszurditásait. Mint köztudott, a mese – mint zsáner – sarokköve a fantázia, márpedig Juronics Tamás alkotása leginkább ebben szűkölködik; annyira kreatív és képzeletdús, mint egy vasúti menetrend. A mozgásnyelv – akár Velekei és Vincze esetében – rendkívül redukált és kiüresedett; embert próbáló nézni a semmibe tartó semmit, főként a műsorprogramban, illetve a helyszínen kifüggesztett plakáton megadott időtartamnál harmincöt perccel hosszabban. Az átható sekélyesség ismérve a vásáriság. Az egymástól elválasztott szerelmesek (Szigyártó Szandra, Kiss Róbert), továbbá a kampós orrú, bajszos, okulárés csinovnyikok, és a színváltoztató lajtorja tetején is ücsörgő bolond koronás uralkodó papírmasészerűek, harsányságuk miatt is inkább commedia dell’arte-figurák. Amennyiben az első részben volna szellemi-művészi muníció, okkal írhatnám, hogy az a második részre teljességgel elfogy, ám ehelyett – szó szerint – kipukkad a luftballon. Merthogy Juronics a léggömbökre alapozta verítékessége második részét: leereszkedik a magasból az életfa, a lufikat kilyuggatják, csak egy ballon árválkodik a fán. Szigyártó Szandra – akinek időközben köddé vált búskomor románca – a színpad előterében könny nélküli pityergést mímel, magát átkarolva. Az életfa fölszáll, rajta egyetlen lufival. Jő egy gyermek (Behán Zénó), fölfúj egy lufit, és átadja a picsogó clownnak. Eztán a Müpa színpada átvedlik egy a nap végére a végkimerültség tüneteit mutató animátor felügyelte, katatón állapotba zuhant játszóházzá: a táncosok mind lufit fújnak a deszkákon, rostirónnal rajzolnak rájuk, majd az emberarcú léggömböket eleresztik a nézőtéren (a társulat ajándéka). A záróképben a fiúcskát a vállukra emelik, aki – mellbevágó fordulattal – fölfúj egy lufit. A torát ülő bornírtság, a gejl és a bazáriság kulisszahasogató parádéja láttán olybá tűnik, az alkotó számára a mese, a groteszk, az abszurd és a „naiv líra” rokon értelmű a falusi vurstlival. A bágyasztó, erőtlen klisékből összebarkácsolt Abszurdia – melyen Alfred Schnittke zenéje úgy áll, mint tehénen a gatya – meggyőzően igazolja, hogy a nagyérdeműt nem lehet eléggé alábecsülni. A lufi-blokk ugyanannyira nyegle gesztus, mint amikor a táncosok cigarettacsikket (!) szívnak, eldobják a színpadon, majd  megvetést színlelve odahajítják a nézőtér első soraiba. Aztán, hogy kitöltsék valamivel az időt, összesöprögetik a cigarettavégeket.

Pécsi Balett: Száll a kakukk fészkére. Fotó: Körtvélyesi László

A három vidéki balett-társulat alkotmányait – kivéve Lukács András tisztes, stílusbiztos Boleróját– ugyanazokkal a jelzőkkel summázom, mint az élet dolgait két részre osztó Woody Allen: rettenetes és kibírhatatlan. Juronics Tamás, Velekei László és Vincze Balázs koreográfiái nincsenek szinkronban sem a korral, sem a nemzetközi modern-kortárs táncszcénával, mely utóbbin nem a trendkövetést értem.  A pöfeteg, provinciális művészi elszigeteltség egyik következménye az Abszurdia esetében hangsúlyos epigonizmus, az egyedi wilsoni univerzum külsődleges jellegzetességeinek vacak, cinikus reprodukciója. Noha esztétikájukban különböző munkákról van szó, közös bennük a karakter hiánya és a lehangolóan pórias, uniformizált mozgásnyelv. Mindezek okán a táncos teljesítményt nem állt módomban értékelni, nem szólva az előadó-művészetről, amely egyedül a Száll a kakukk… esetében mutatkozik meg, igen korlátozott formában.

Hol? Müpa

Mi? Győri Balett: Bolero / Romance
Kik? Bolero – Előadók: a társulat /Zene: Maurice Ravel / Jelmez: Herwerth Mónika / Fény: Lukács András, Hécz Péter / Koreográfus: Lukács András
Romance – Előadók: Sebestyén Bálint, Matuza Adrienn, Jekli Zoltán és a társulat / Zene: Kodály Zoltán / Jelmez: Baracsi Orsolya / Látvány: Velekei László, Vidos Tibor / Dramaturg: Csepi Alexandra / Koreográfus: Velekei László

Mi? Pécsi Balett: Száll a kakukk fészkére
Kik? Előadók: a társulat / Zene: Kovács Benjámin / Díszlet és jelmez: Fenyő Péter / Dramaturg: Vidákovics Szláven, Vincze Balázs / Koreográfus: Vincze Balázs / Rendező: Vidákovics Szláven

Mi? Szegedi Kortárs Balett: Abszurdia
Kik? Előadók: a társulat / Fény: Stadler Ferenc / Koreográfus: Juronics Tamás

 

[1] Dale Wasserman színművét hazánkban elsőként a Vígszínház mutatta be 1977-ben, Kapás Dezső rendezésében, a főszerepekben Koncz Gáborral (McMurphy), Bujtor Istvánnal (Bromden főnök) és Béres Ilonával (Ratched nővér). A népszerű darabot Znamenák István vitte színre a budapesti Belvárosi Színházban 2015-ben, majd rá egy évre Horváth Csaba a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Miloš Forman 1975-ös, a legfontosabb kategóriákban öt Oscarra érdemesített alkotása, McMurphyként Jack Nicholsonnal, filmtörténeti klasszikus.

Noé, ha kell kiemelés, ez legyen az. köszi.

Facebook Comments