Tulajdonképpen gyerekkoromtól kezdve a fantáziavilágban élek.  Szívesen menekülök a fantáziálásba, miközben egyre jobban értékelem a valóságot is. De sokkal izgalmasabb és szabadabb, következménynélkülibb, egyszerűbb ott minden.  A filmes rendezéseim igazából mesék.

Pelsőczy Réka

Látványos ötletek, bravúros stílusérzék és nem kevés irónia jellemzi a rendezéseit. Határozott vizuális és zenei koncepcióval készül minden egyes színpadi munkájára. Felszabadultabban játszik, amióta „átigazolt” a másik oldalra.

– Mindig is komplexebben gondolkodtál a színházról, vagy nem kaptál elég figyelmet színészként, azért kezdtél el rendezni?

– Igazából sosem gondoltam arra, hogy rendezzek. Féltem az ezzel járó felelősségtől.  Nem voltam elégedett a pályakezdésemmel annak ellenére, hogy a Katona József Színházhoz szerződtettek. De szó sincs arról, hogy elégedetlenségemben kitaláltam, hogy rendezzek, hanem az élet adta a lehetőséget. És megéreztem általa, hogy azt amiért színész akartam lenni, jobban értem ebből a pozícióból. Felhőtlenebb öröm rendezőként testet adni egy illúziónak, megteremteni egy másik valóságot, mint a színészet, ami a technikán túl fájdalmakból, sebekből tevődik össze.

– 2004-ben a Fafeye, a tenger ésszel debütáltál a Kolibriben. A darabot gyakorlatilag neked írta Egressy Zoltán, és téged szeretett volna rendezőnek. A Portugál Masnijaként kinézte belőled a rendezői alkalmasságot?

– Poénkodásnak indult. Ascher Tamás “mechanikus strébernek” nevezett, mert a próbákon mindenbe beleszóltam, soroltam az ötleteimet. Bertalan Ági kolléganőmnek, aki akkor Egressy Zoltán felesége volt, ez annyira tetszett, hogy állandóan  felemlegette Ascher mondását.  Mire én úgy reagáltam, hogy „Várj csak, majd megrendezem a Kolibri Színházban a Popeye-t!”  Ennek a híre eljutott Egressyhez, aztán Novák Jánoshoz is.  Novák komolyan vette, és megengedte.

– Többször is dolgoztál dokumentumszövegekkel.  Az Én egy szemüveges kisfiú vagyokhoz gyerekeket meséltettél a felnőtté válásról, a Szeret.lekhez férfiakat és nőket kérdeztél a szerelemről, a Leányálomhoz nőket faggattál a női sorsokról.  Hiánypótlónak szántad ezeket a színházi munkákat, mert nem találtál hasonló tematikájú kortárs színdarabokat?

– Nem is kerestem. Azt éreztem, hogy nagyon hamar didaktikussá válik valami az irodalmi megfogalmazástól. A lekerekített mondatok által közhelyek és nagy életigazságok kerülnek kimondásra még egy pszichológiai témájú újságcikkben is. Jobban hatnak rám az emberi esendőséggel megfogalmazott szövegek, amikor a saját élményeit önti valaki szavakba. Nagyon szeretem az élő beszédben rejlő elakadásokat, kimondatlanságokat, szókereséseket.  Nagy hatással voltak rám a német dokumentumszínház, a Rimini Protokoll előadásai. Különösen megérintett az,  amelyik a szív, a szeretet problematikáját járja körül a legkülönbözőbb szemszögekből, a szív fizikai működésétől  az anyáig, aki elveszítette  drogos fiát,  a szívátültetett személytől a second life komputer játékig. (A Blaiberg und Sweetheart19 2006-ban járt a Trafóban, a róla szóló írásunkat l. itt – a szerk.) Egy igaz történet sokkal  megrázóbb tud lenni,  mint a kitalált szöveg.

–  Lengyel Nagy Anna Élettörténetek.hu című színházi sorozatával visszatérsz a dokumentarista műfajhoz?

– Az Orlai Produkcióban készülő monodráma sorozat „művészeti vezetője” vagyok. Szívesen megrendezném szinte mindegyik történetet Anna csodálatos gyűjteményéből. Egyelőre úgy néz ki, hogy egyet fogok csinálni. Jelenleg két dokumentumalapú előadást tervezek a férfisorsokról Orlai Tibornál és a Katonában. De erről még nem beszélhetek.

– A Musik, Musikk, Musique-ot és néhány költői estet leszámítva nem rendeztél a Katonában. Nehézen összeegyeztethető a színész státuszoddal a társulatban?

– Nincs rossz érzésem ettől, hiszen más dolog úgy rendezni, hogy a színészek a partnereid is egyben. A társulati létemnek jót tesz, hogy nem uralkodik el a rendezői részem. Mindig jó szerepeket kaptam a Katonában. Színészileg most tartok ott, hogy ki is tudom őket élvezni. Nagyon örülök például annak, hogy a volt osztálytársammal,  Ónodi Eszterrel játszhatom a Nórában.

– Együtt, szabadon néven Orlai Tibor alkotói szövetséget kötött néhány színésszel, rendezővel, köztük veled is. A tervezhetőség, az előrelátás szempontjából tartod ezt fontosnak?

– Azok, akik belekerültek ebbe a körbe, több évre visszamenőleg rendszeresen dolgoznak Orlaival, ő pedig  számít rájuk, gondolkodik bennük.  Én évente egyet- kettőt rendezek nála. A Katona tagja vagyok, de szeretek Tibornál dolgozni, biztonságban érzem magam mellette, függetlenül attól, hogy ez valamilyen módon deklarálásra kerülne.

– Hogyan érinti a megítélésedet a Katonában? Simán megfér egymással az ország első művészszínháza és a minőségi bulvár?

–  Szabad kezet kapok a Katonában a külsős munkáimra, ha azok egyeztethetők a színészi feladataimmal. A színházon belül nem találkoztam negatív megítéléssel. Sokkal inkább bennem merült fel, hogy szeretnék komolyabb témákkal foglalkozni. Mindamellett imádom a könnyű műfajt, egyáltalán nem nézem le. Van néhány ember a társulatban, akinek hallgatok a véleményére. Máté Gábor, Rezes Judit, Mattyasovszky Bence  (a Katona József Színház adminisztratív igazgatója – a szerk.) megmondják  azt is ha, valami nem tetszik nekik.

– Hosszú sikerszériát élnek meg az emblematikus filmek nyomán készült rendezéseid, mint a Római vakáció, a Mindent Éváról, a Bagoly és cica. Az ízlésbeli arányok eltalálása miatt kihívás számodra a minőségi bulvár?

– Tulajdonképpen gyerekkoromtól kezdve a fantáziavilágban élek.  Szívesen menekülök a fantáziálásba, miközben egyre jobban értékelem a valóságot is. De sokkal izgalmasabb és szabadabb, következménynélkülibb, egyszerűbb ott minden.  A filmes rendezéseim igazából mesék. Nem nehéz megtalálni a stílusukat. Azt hiszem, jó  az ízlésem, nyitott vagyok a vizuális hatásokra, ezekből nem engedek. A másik a hozzáállás kérdése. Ugyanolyan komolyan veszem a habkönnyű darabokat, mint ha a világirodalom legnagyobb szerzőinek a műveivel lenne dolgom. Gyakran nem értem, hogy mitől mondjuk valamire, hogy bulvár. Mitől van benne a kánonban Goldoni, és mitől nincs benne mondjuk egy 60-as évekbeli amerikai szerző.

Pelsőczy Réka a Nórában. Fotó: Horváth Judit

– Mi a legizgalmasabb számodra az alkotói folyamatban, a színészekkel való munkában?

– Mindig az emberi viszonyok boncolgatása a legizgalmasabb, másfelől a vizuális és zenei vízió kitalálása még a próbák előtt.  A színészekben a személyesség érdekel,  hogy megérintsen az, ahogy valaki játszik. Ha csupán ügyes, az unalmas.  Az a mérce, hogy megérint-e vagy sem.

– A hullaégető kilóg a minőségi bulvárdarabok sorából. Karel Kopfrkingl, a prágai krematórium dolgozójának ámokfutásában az a fajta párhuzam is foglalkoztatott, hogyan lehet puszta alkalmazkodással belecsúszni az ordas eszmékbe?

– A legerősebb történelmi korszak a második világháború, a nácizmus, a holokauszt. A legjobban az érdekelt ennek a kispolgárnak a történetében, hogyan csúszunk bele észrevétlenül az embertelenségbe. Hol van az a határ, amikor az ember foglalkozása vagy egy új törvény alapvető emberi értékek fölé helyeződik. Magamat nem tartom forradalmár alkatnak. Kiskorom óta nem érdekel a politika, azt érzem, hogy semmi beleszólásom a dolgok alakulásába. Egyedül annak látom értelmét, hogy mit csinálok én.  Hogy döntök egy adott helyzetben.  Mit csinálnék, ha egyszer csak a szomszédomat elvinnék, mondjuk  azért, mert hetven kiló fölött van.

– A morális kérdéseket felvető vonalon haladsz a Kétely megrendezésével, szintén Orlai Produkcióban?

– John Patrick Shanley azért írta a darabot, mert Amerika  bombát dobott le Irakra. Az a nagyon aktuális problematika izgatta egy példázat keretében, hogy az előítéleteink, a hitünk nevében milyen bűnöket követünk el csupa jó szándékból. Irak esetében is azt hitték, hogy az irakiak atomfegyvereket gyártanak, amivel letámadják Amerikát.  Majd az amerikaiak ledobtak egy bombát, de az már senkit nem érdekelt, hogy a feltételezés igaz volt- e vagy sem. A Kételyben egy konzervatív értékeket képviselő igazgatónő és az egyházat az emberarcúság felé nyitni szándékozó liberális pap nézőpontja csap össze egy feltételezés kapcsán, miszerint a pap molesztált egy gyereket. Sok mindennel kapcsolatban, ami most történik körülöttünk, akár a meleg kérdésről, akár a migránsokról, akár a Liget-projektről éppúgy nem tudjuk, hogy mi az igazság. Nagyon elcsodálkozom azokon, akik habzó szájjal egyik vagy másik oldalról kötik magukat az igazukhoz.

– Szabadkán is rendezel a következő évadban.

– Már régóta terveztük a közös munkát a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatával.  Régi vesszőparipám a férfi- nő viszonyok lehetetlensége. Háy János két könyvéből, a Hozott lélekből és A mélygarázsból készítek a dokumentum-előadásaimhoz hasonló szabálytalan zenés produkciót. Háy János nagyon kegyetlenül ír a házasságról, a házasságon kívüli kapcsolatokról. Abból indul ki, hogy igazából nincsenek döntéseink, nem vagyunk szabadok, hanem benne vagyunk egy kötelező mókuskerékben, társadalmi rendben, és ez határozza meg a szerelmeinket, a szokásainkat, az érzelmeinket.

– Bagossy Lászlóval és Rába Rolanddal együtt kezdtetek tanítani a Színművészetin, tavaly végzett az első osztályotok. Mi a legnagyobb tétje a színészoktatásnak? 

– A személyiségemnek nagyon kell a sokféleség. Rossz a monotóniatűrésem. A tanítás mindennél nagyobb eufória, ha azt érzem, hogy valamit sikerül megfogalmaznom, átadnom, fiatal tehetségeket tudok kísérni. Az intellektuális része is nagyon inspirál. Érdekel, hogy lehet ezt jól, jobban csinálni. Sokat olvasok különböző iskolákról, módszerekről, beszélgetek tanárokkal, ezáltal a saját eszköztáram, szótáram is bővül. A színészetnek van egy megtanulható és egy hozott része. A személyiségbe, abba, hogy valaki mit vár a pályától, akar-e magáról beszélni, nincs beleszólás, nem lehet változtatni.  Ezzel szemben nagyon sok  szakmai kérdés van, ami megfogalmazható, aminek a tudatosítása, gyakorlása fontos és lehetséges. Attól kezdve, hogy milyen fontos a fantázia,  a képzelőerő; hogy mire irányítjuk a figyelmünket a színpadon; a fizikai vagy gondolkodásbeli cselekvések, amik által eljutunk egyik ponttól a másikig; a konfliktuskeresés, a célok és akadályok, a koncentrációs gyakorlatokon át odáig, hogy milyen meghatározó, hogy milyen ritmusban csinálunk valamit, és hogy mindennek jelentése van a színpadon.

 

Facebook Comments