Tizenhét évesen, a tuszi hadsereg katonájaként tért vissza Ruandába, a népirtás kellős közepén. Színészként, komikusként, történészként és íróként ugyanaz a téma foglalkoztatja: a népirtás és a megbékélés. Urfi Péter interjúja

A ruandai polgárháború 1990-ben kezdődött, amikor a főleg külföldre kényszerített tuszi menekültekből álló Front Patriotique Rwandais (FPR) betört az országba. A hutu elnök elleni, tisztázatlan körülmények között végrehajtott merénylet után a hutu vezetésű kormány népirtásba kezdett. 1994 áprilisában szervezetten fogtak hozzá minden tuszi – és a velük „kollaboráló” hutuk – végső megsemmisítésének. Az akkor 7 milliós népességű országban becslések szerint 800 ezer embert öltek meg száz nap alatt. Az ott állomásozó francia, belga és ENSZ-katonák kivonultak, illetve passzívak maradtak.

Fotó: Szarka Zoltán

A civil lakosság tevékenyen részt vett a gyilkolásban, amiben a visszaemlékezések és a történészek szerint döntő szerepe volt a Radio Télévision Libre des Mille Collines (RTLM) nevű rádiócsatornának. Az elvileg magánkézben lévő, de a kormány által is támogatott adó gyűlöletpropagandája a tuszikat dehumanizálta, legtöbbször csótányoknak nevezte, és az eltaposásukra biztatott. Működésének fontos eleme volt, hogy a műsorvezetők beolvasták, hol találhatók a tuszik, megadták a pontos címüket vagy a rendszámukat, hogy a hallgatók megkereshessék és megölhessék őket. A Harvard kutatójának számítása szerint a rádió mintegy ötvenezer ember haláláért felelős ilyen közvetlen módon.

Az RTLM-ről készített dokumentumszínházi előadást Milo Rau svájci rendező produkciós irodája, az International Institute of Political Murder. A 2011-ben bemutatott Hate Radio túlélők vallomásaival kezdődik és végződik, az előadás gerincét pedig egy több valós adás párbeszédeiből és zenéiből összeállított rádióműsor adja. Diogène Ntarindwa játssza Kantano Habimanát, a rádió legnépszerűbb műsorvezetőjét, aki több kollégájával ellentétben nem állhatott bíróság elé, mert állítólag már 2002 előtt meghalt AIDS-ben. A színésszel a trafós fellépése után beszélgettünk.

– Könnyen mondott igent Milo Rau felkérésére, vagy nehéz döntés volt?

– Azonnal igent mondtam, mert az előadás a népirtások egyik legfontosabb aspektusával, a propagandával foglalkozik. Ruandában a népirtás nem volt annyira centralizált, mint például a holokauszt esetében, ezért nem is lett volna lehetséges a társadalom aktív részvétele nélkül. A propaganda biztosította ezt az aktivitást, és egyben csökkentette az elkövetők bűntudatát, hiszen normálisnak, sőt szükségesnek mutatta a gyilkolást. Én a hazám közelmúltjának feldolgozása miatt lettem színész, úgyhogy nem kellett sokat gondolkodnom, hogy szeretnék-e benne lenni ebben a projektben.

– Ez azt jelenti, hogy korábban is részt vett a népirtásról szóló előadásokban?

– Igen. Ezek közül kiemelkedik a tizedik évfordulóra készült Ruanda 94, amely véleményem szerint az egyik legösszetettebb, legsikerültebb művészi hozzászólás a népirtáshoz. (A Groupov csoport Jacques Delcuvellerie által rendezett produkciója számos díjat nyert Európában, a megvalósítás folyamatáról pedig dokumentumfilm készült Rwanda. A travers nous, l’humanité… címmel.) Abban az iskolában hozták létre, ahová én is jártam, és a tanáraimmal együtt szerepeltem benne. Az 5-6 órás előadás egy túlélő, Yolande Mukagasana háromnegyed órás vallomásával kezdődik, aki a férje és a gyerekei elvesztéséről mesél. Én abban a fejezetben léptem fel, amelyet a holtak felvonulásának nevezhetünk, amikor a meggyilkolt áldozatok jönnek sorban, és felteszik a kérdést, hogy mi és miért történt. Az előadás része volt egy sajátos konferencia, amelyen hangsúlyosan tárgyalták a külföldi hatalmak szerepét. A vége pedig az egyik legszebb jelenet, amelyet valaha színpadon láttam: Bisesero kantátája. Bisesero volt az egyetlen hely Ruandában, ahol a megsemmisítésre ítéltek megpróbáltak ellenállni. Megszervezték magukat, kövekkel és késekkel szálltak szembe a gépfegyverekkel. Ez volt a mi varsói gettólázadásunk. A harcoknak az vetett véget, hogy megérkeztek a francia csapatok, mire az ellenállók előbújtak, felfedték magukat. A franciák ezek után otthagyták őket, és így már könnyű célpontot jelentettek a kormányerőknek, amelyek azonnal nekiláttak a mészárlásnak. A városban most az ellenállók emlékműve áll. A Bisesero kantátája előttük tisztelgett.

– Egyszemélyes darabja, a Carte d’Identité (Személyigazolvány) a saját történetét meséli el?

– Úgy mondanám, hogy a kollektív és az egyéni, a történelmi folyamatok és a személyes döntések egymásra hatását akartam bemutatni az én példámon keresztül. 17 évesen hagytam el Burundit, az országot, ahol születtem és felnőttem, hogy Ruandába menjek, az országba, ahonnan a szüleimet elűzték, mert tuszik voltak. Az országot, amelyet a hazámnak tekintettem, csak történetekből ismertem. Én a száműzetés gyermeke vagyok, a Carte d’Identité monológja erről is szól. Meg arról, milyen volt kamasz szemmel felfedezni Ruandát, milyen volt gépfegyverrel harcolni azok ellen, akik ki akarják irtani a közösséget, amelyhez tartozol. Ezeket a súlyos történeteket igyekeztem könnyedebb formában előadni.

– Alighanem rosszul értettem, amit mondott. Milyen formában?

– Könnyedebb.

– Akkor jól értettem.

– Nagyon fontos nekem, hogy a humor jelen legyen az előadásaimban. És nem azért, mert mindenáron eredeti vagy provokatív szeretnék lenni, hanem azért, mert a nevetés része a feldolgozásnak – és része volt a háborúnak is. Felszabadító tapasztalat volt, amikor a ruandai közönség nemcsak sírt, hanem nevetett is azon, amit mondtam.

– És min nevettek a háborúban?

– Szörnyű dolgokat láttunk katonaként, de ne felejtse el, hogy közben fiatalok is voltunk, egy összetartó közösség, amelyben bizony viccelődtünk egymással. Sokat nevettünk az RTLM adásain is. A műsorvezető, akit játszom, Kantano Habimana híres volt a humoráról, de mi a hazugságait nevettük ki. A neve tulajdonképpen a hazugság szinonimája lett, magunk között olyanokat mondtunk, hogy „Nekem te ne kantanózz!”, meg hogy „Ez szemenszedett kantano!” Abban is volt valami ellenállhatatlanul mulatságos, hogy miközben sorra foglaltuk el a különböző területeket, hallgattuk, ahogy a rádióban Kantanóék bemondták az ellenkezőjét, hogy mi állunk vesztésre, és folyamatosan szorítanak minket vissza.

– Mennyit szolgált a seregben?

– Két évet.

– És mit csinált utána?

– Miután legyőztük a népirtó kormányt, és kezdett békésebbé válni a helyzet, a mi seregünk, az FPR úgy döntött, hazaengedi a katonáit. Visszatértem az iskolába. Jól tanultam, a jogi egyetemre kerültem, de négy év után azt éreztem, hogy ez nem elég. Azzal akartam foglalkozni, amin a hazám keresztülment, az erről való tudást akartam átadni minél több embernek. Az a naiv hit vezetett, hogy a népirtás ideológiáját a tudás hadszínterén kell legyőznünk, méghozzá úgy, hogy mindent elmondunk, ami történt – és akkor nem történhet meg újra. Sem itt, sem máshol. A tudatlanság a tömeggyilkosok legfőbb szövetségese.

– A ruandai színház mennyire vesz részt ebben a feldolgozó folyamatban?

– Számos nagyszerű dolog történik a ruandai művészetben, ami a népirtás közvetlen következményének tekinthető. Létezett színház a polgárháború előtt is, de nem volt túl népszerű, nem volt sok társulat. A rádiószínház viszont a legfőbb szórakozás volt, amikor hetente kétszer sugározták, megállt az élet az egész országban. Ma viszont a színház is egyre fontosabb, hiszen el kell mesélnie a nagy közös történeteinket: a száműzetést, a háborút, a népirtást – és a megbékélést. Művészként nem tudsz ettől eltekinteni. Ha komolyan veszed a munkádat, nem tudsz megírni egy egyszerű szerelmi történetet, de még egy musicalt sem anélkül, hogy valahogy ne lenne része a háború. A gyilkosok nagy része megbűnhődött, elmenekült vagy börtönben ül, de a családjaik itt élnek velünk. Aki csecsemő volt akkoriban, azt természetesen nem lehet hibáztatni az apja tetteiért, de ezzel még nincs megoldva a probléma. Képzeljük el, hogy egy gyerek úgy ül le minden nap a helyére, hogy tudja: a padtársa családtagjai megölték az ő családtagjait. És, mondjuk, megerőszakolták a testvérét. Akárhová mész, edzésre vagy moziba, a körülötted lévők tettesek és áldozatok rokonai. Egy barátság, egy szerelem lehet olyan erős, hogy szinte teljesen elfeledteti a múltat, de lesznek olyan pillanatok, amikor eszedbe jut. Kezdeni kell ezekkel a helyzetekkel valamit, ki kell alakítani a megbékélés technikáit. Azt hiszem, ezért fordul olyan sok ruandai a művészethez. A színház is ebben a küldetésben találhatja meg a saját legitimációját és etikai alapvetését. Amely ezáltal erősebb, mint valaha.

– Most hogy így mondja, nem lehet könnyű tanárnak lenni Ruandában.

– Persze, hogy nem. A tanárnak egyben pszichológusnak vagy pszichiáternek is kell lennie. De pont az a lényeg, hogy a tájékoztatás munkáját nem szabad a tanárokra vagy a sajtóra hagyni. Könyveket kell írni, filmeket és dokumentumfilmeket kell forgatni, színházat kell csinálni, és a színészeknek be kell menniük az iskolákba. Szokatlan, új eszközöket kell találnunk, hogy a gyerekek boldogulni tudjanak ezzel a teherrel.

– De ez nem csak a gyerekeknek nehéz feladat.

– És nem csak a ruandaiaknak! A mi tapasztalataink máshol is relevánsak és hasznosak lehetnek. Ez abból is látszik, hogy a ruandai írók és színházi alkotók népszerűbbek, elismertebbek külföldön, mint valaha.

Facebook Comments