Amit látunk, nem kifogásolható, ami hiányzik, annál inkább.

Dömötör Tamás Kihallgatás? című rendezését kortárs magyar filmnoir-imitációnak ígéri a színlapon és a színház honlapján olvasható felvezető szöveg. A rendezővel és az előadóval készült előzetes interjúk pedig a krimiben rejlő morális kérdések lélektanát emelik ki a munka legérdekesebb részeként. Már e kettő összehangolása sem magától értetődő. Az pedig még inkább magyarázatra szorulhat, hogy jelen írás mindkettőtől különböző szempontokból indul ki. Vagyis ez az előadás leginkább arról késztethet gondolkodásra, milyen elvárások szerint értelmezhető a produkció, akár műfajilag, akár a formanyelvet illetően; esetleg – már amennyiben ez itt releváns – tartalmi szempontból.

Az előadás nyitóképe az irodabelső típushelyszínét mutatja. Házilag is összetákolható polcokat látni, rajtuk viszonylagos rendben áll az aktatömeg. A számítógépekhez viszonyítva időszerűtlennek tűnik a tárolás módja, de ezen kívül nem szűkíti semmi az értelmezés látószögét. A kezdés így izgalmasan nyitott.

A történet roppant egyszerű, már-már primitív. Egy gyilkossági kihallgatáson a gyanúsított újra meg újra kivágja magát a kérdések szorítójából, időnként személyeskedve vissza-visszavág. Aztán egyszer csak bejelenti, hogy beteg, vagyis – a kikért orvosi szakvélemény szerint – vizsgálhatatlan. Rohama lesz, összeverekszik a kihallgatójával, majd előáll a maga ütőkártyájával: leleplezi az egyik nyomozó kapcsolatát a gyilkosság áldozatával egy videofelvétel segítségével. Kölcsönössé válik a gyanú, patthelyzet alakul ki, végül a másik nyomozó egy rögtönzött és teljesen fiktív eredményről tesz jelentést a feljebbvalójának, ezzel zárva le a nyomozást.

Molnár Gusztáv, Mohai Tamás, Hevér Gábor. Fotó: Kállai-Tóth Anett

A dramaturgia tehát a feszültség általános fokozására és a meglepetések erejére épít. A gyanúsított figurája látványosan árnyalódik a rendőr előítéleteihez képest: az unalomból gyilkoló figura helyett lassanként rokonszenves portré képződik róla a nézőben.

Ezzel ellentétes irányú a domináns rendőr megítélésének változása. Eleinte meggyőz minket határozott fellépése, érezhető kihallgatói rutinja. Amire ügyesen ráerősít a társa ügyetlenségeire való folyamatos utalás. Ironizáló fölénye még szimpatikussá is tehetné az alakot. A benyomás akkor inog meg először, amikor egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy nem a gyilkosság feltárására törekszik, hanem a fiú bűnösségének bebizonyítására. Amint előkerül az őt kompromittáló felvétel, hitele pillanatok alatt leépül, és felszínre kerül addig elnyomott agresszivitása. Tehetetlenségében a gyanúsítottat megveri, és saját pozíciójának védelme érdekében még társával szemben sem restell fegyverrel fellépni (bár nem süti el). A fiú és a domináns nyomozó között egyensúlyoz a másik rendőr mint passzív megfigyelő, az orvos pedig az objektív nézőpont. Mindkettejük számára nyilvánvaló, hogy a két meghatározó fél szembenállásában nem lehet függetlennek maradni. Ez modellezi, hogy a titkolózások és hazugságok szövevényében a néző is rendteremtő szerepbe kényszerül.

A dramaturgiai séma a lélektani háttérszólammal megtámogatott krimi hagyományából ismerős lehet, és ennek paneljeit ügyesen használja az előadás. A kidolgozás részletei azonban nem mindig meggyőzőek. Egyrészt maga a központi fordulat, azaz a fiú fölénybe kerülése dramaturgiailag nincs megfelelően indokolva. A váltás akkor lenne hiteles, ha a fordulatot kellő számú és megfelelő arányérzékkel elhelyezett előreutalás előzné meg. Ennek kidolgozására történik ugyan kísérlet, ám a gyanúsított kezdeti célozgatásai a rendőrök magánéletére csak indokolatlan személyeskedésnek tűnnek; egészen a fordulatig nincs okunk rá, hogy többletjelentést tulajdonítsunk nekik. Másrészt magának a fordulatnak a belső indoklása sem kielégítő. Az még hihető, hogy az internetről sok mindent kiderít a gyanúsított a nyomozókról, az viszont túlzásnak tűnik, hogy még a rendőr internetes kereséseiről is számot tud adni; márpedig ebből tudja meg, hogy kérdezője kapcsolatban állt az áldozattal. Továbbá: a fiúnak saját maga mentésén kívül nincs rá indoka, hogy gyanúba keverje a nyomozót, vagyis nem lenne miért ott maradnia a rendőrségen a videofelvétel bemutatása után. Így a darab vége a veszekedő felek távozása előtt indokolatlanul hosszúra nyúlik, és kissé aránytalanná teszi a csattanószerűnek szánt lezárást.

A színészi játék jól megtámogatja a vázolt dramaturgiát. Az alapstílus nem meglepő módon a lélektani realizmusnak egy nagy rutinnal használt, kényelmesen szélsőségmentes változata. Az intenzitás mértékére jellemző – és kifejezetten pozitív hatású –, hogy a darab leghangosabb pillanatában sem lehet üvöltésről beszélni, csupán kiabálásról. Azaz a beszéd egy pillanatra sem válik artikulálatlanná, és a hang stilizálásában nem kerül előtérbe a hangerő, holott néhol intenzív indulatokat látunk. A játékot az alakítás saját jogán is leginkább Hevér Gábor (Rendőr 1, a domináns nyomozó) alakítása uralja. Azon a szűk skálán, amelyet hangereje bejár, nagyon finoman játszik a dominancia kifejezésének lehetőségeivel. Ezt támogatja néhány nagy ívű mozdulata: nagy lépések, a szokásosnál szélesebb karmozdulatok. Ahogy nő a feszültség, a tartása érezhetően egyre merevebbé válik. Fokozatosan elkezd torokból beszélni. Az előadás stiláris szerénységére jellemző, hogy a fordulatok méretét és jelentőségét tekintve az alakítás ennél sokkal nagyobb mozgásteret is bőven elviselt volna a pólusok között.

A többi színész esetében hasonló lehet a benyomásunk. Amit látunk, nem kifogásolható, ami hiányzik, annál inkább. A fiú fölénybe kerülésének dramaturgiai hiányosságaival összhangban Mohai Tamás játékában nem lehet érzékelni az átmenetet a kezdeti pökhendiség és a későbbi hiteles, joggal fölényes, vádló visszautasítás között. Ettől még összetett marad a figura, azonban a hozzáállás változásának fázisait talán célszerűbb lett volna jobban elkülöníteni egymástól. Ugyanazt a szenvtelen arcot és flegma testtartást látjuk az ájulásig és a következő fekvő jelenetig, amely viszont kifejezetten szögletesre és sztereotipra sikerül. A két főszerep alakításának kontrasztmentessége igen megnehezíti a többi szereplő dolgát az átmenetek megrajzolásában. A második rendőr (Molnár Gusztáv) befolyásoltságát eleinte finoman jelzi a nem feltűnően lelassított beszéd, a néha látható tikkelő fejmozgás, a kéz remegései. Később a feszültség fokozódásával egyszerűen egyre kevésbé találja a helyét a színpadon, a többiek indulatának puszta vetítőfelületévé válik. Ez azért zavarba ejtő, mert a végén rá hárul a lezárás felelőssége. A két pozíció közti viszony azonban nincs kifejtve. Az ehhez hasonló hiányok jóval kevésbé zavaróak Thuróczy Szabolcs orvos figurájánál; talán leginkább azért, mert epizódszerepről van szó. Az alakítás hozza a Pintér Béla-előadásokból jól ismert bölcselkedő nagyzolást, amelyet mindig átironizál a figura helyzete, jelen esetben a státusza (tudniillik nyugdíjas). Látszik, hogy a szerep a többinél jóval erősebben tipizált, az eltérés azonban a dramaturgiai súlyelosztás okán nem válik az előadás kárára.

Általánosságban az előadás jól, szinte túl jól ismert sémákból épül fel. Az elvárások kezelésére jellemző, hogy nem kockáztatja az előadás időbeli elnyújtását szünetekkel, holott a fiú első rosszulléténél, majd a felvétel bemutatása előtt olyan időbeli ugrást tapasztalunk, amely felvonáshatárt kívánna. Itt azonban csak elsötétül a színpad. Hasonlóan kockázatkerülő az a megoldás, hogy a tényleges agressziót, ideértve a rendőrök és a gyanúsított összeverekedését és a videofelvételen látható kínzást is, csak hanghatásai révén követjük. Az előzetesen felmerült filmes párhuzamlehetőségek tehát csak motívumszerűen jelennek meg. Sem a színészi játék, sem a világítás, sem a dramaturgia nem köthető a film noir atmoszféraépítéséhez. Sokkal inkább az a poszthollywoodi konvenciórendszer idéződik meg, amely az egységes tér és idő, a lélektani titkok leleplezésszerű feltárulása, a tisztán kauzális eseménymenet révén a század második felének tévésorozataiban kapcsolódott össze a krimi műfajával. Legalábbis ebben a tiszta formában, ahol a nézői figyelem súlypontja nem mozdul el a cselekmény követésétől egy azon túli lélektani felismerés vagy társadalmi mondanivaló irányába. Az ehhez köthető morális mellékszólam meglehetősen közhelyes, de ha nem várunk semmi nagyszabásút ettől a produkciótól, és eltekintünk a megvalósulás helyenkénti vázlatosságától, a néző jól szórakozhat.

Mi? Dömötör Tamás: Kihallgatás?
Hol? Átrium Film-Színház
Kik? Hevér Gábor, Molnár Gusztáv, Thuróczy Szabolcs, Mohai Tamás / Rendező: Dömötör Tamás

Facebook Comments