Pedig Béres Attila előadása zenei precizitással, olyan színházi profizmussal működik, ami nagyon meggyőző – minden hajszálpontosan van a helyén. Kivéve a nőt mint embert az én szempontrendszeremben: mit kérdez, mire késztet, miről gondolkodtat ez a színház?

Tulajdonképpen sokat mond a mai magyar színházi közegről, hogy az Amadeus nem veszít a népszerűségéből 1982 óta. Amióta csak először láttam, igyekszem kerülni, de valójában most értettem meg pontosan, miért. Ehhez biztosan az a szerencsétlen véletlen is hozzásegített, hogy amíg kint zajlott a közélet, bent használt habkőnek tetszett a végeérhetetlen férfinyafogás. Pedig a színészekkel szemben tökéletesen méltatlan volt ez a türelmetlenség, utólag szégyellem is, hogy ennyire vártam Salieri halálát, mert Balázs Áron gazdag, klasszikus színészi eszköztárral rajzolta meg ezt az alakot. Sőt, az elején annyira bravúrosan változott át öregemberré, hogy tényleg elbizonytalanodtam, őt látom, hallom-e, ami annál is inkább szerencsés, mert szerepe szerint rendkívül hosszan magyarázza, kicsoda is ő, és mi a dráma. (Azt tartják, Schaffer igen jól ismeri a színházi előadások lélektanát és dinamikáját – hát, nem tudom, elég ügyes-e ez a kezdés.) Aztán színesen, mindenekelőtt kitűnő ritmusérzékkel, eleganciával, vagy, ahol kellett, mereven konok öntudattal hozta a hibátlan minőségérzékkel megáldott/megátkozott középszerű zeneszerzőt. Pálfi Ervin Mozartja ehhez a Salierihez képest könnyed, játékos, virtuóz futamokat ment – mintha tényleg elsősorban a figurák muzikalitásának szembeállítását játszották volna el. Az intrikusoktól hemzsegő udvarhoz (Szőke Attila, Ralbovszki Csaba, Hajdú Tamás) képest jóságos és bölcs, sőt művészetbolond, virulens, bár gyaníthatóan control freak uralkodót Csernik Árpád alakította, érzéki fegyelemmel – kijelölve az origót az udvari zeneszerző és a szabad, sőt független zseni közt. Ez a három színész olyan erős, és annyira különböznek egymástól, hogy külön élvezet azt nézni, ahogy megtalálják a harmóniát az együttműködésben.

A dráma alapja egyébként, hogy Salieri felismeri Mozart zenei zsenijét, nem tűnik erősnek – hiszen ki nem ismeri ezt fel, akár gyenge zenei képességekkel is? –, a darab mégis erre épül. Igaz, az ambivalens helyzetet így először Puskin írta meg, bár ő hozzáértők szerint az operai formával releváns módon a kanti géniusz vs. morál problematikát vizsgálta ezzel, Schaffer konzumdarabja inkább a puskini minta alapján kipróbált hatást reciklálta (ami önmagában nem baj).

Fotó: Kovács Attila

Amit azonban Schaffer talált ki, és amit vissza is igazolt a piac (de hogy még mindig…): a pajzán hancúrnő (a jelenlegi ismeretek szerint Constanze, Mozart felesége aligha volt a darab figurájához hasonlító személyiség), akit ebben az előadásban Pámer Csilla ad lendületesen, kedvvel. Constanze nem egy integritás, hanem a férfivágy beteljesülésének eszköze; egyetlen kiugrási kísérlete ebből a létből az, hogy félre is kefél. A mi kultúránkban ez a nőkép ma is tényleges népszerűségnek örvend: az erkölcsös, munkálkodó, illetve a szabados zseni férfi küzdelmét ábrázoló hagyományos drámai környezetben egy ösztönlénymotívum, amelyet jobb rövid száron futtatni. Kíváncsi vagyok, a színházban mikor kezd végre veszíteni ez a masszív szexizmus a népszerűségéből. Béres Attila rendező ezt tolta tovább az előadás első harmadában egy (a színlapról gondolom, és sajnos nem tudom biztosan beazonosítani) akadémistával, akit hanyatt fekve, csipke alsóneműben betolnak egy hordágyszerű kézi járművön, és az udvari notóriusok semmitmondó, fontoskodó ideológiai vitájuk közben a hasáról vesznek egy-egy nyalintás tejszínt (vagy mit is – nem láttam jól a távolból); illetve azzal, hogy Mozart és majdani feleségének viszonyát bár mértéktartóan nem direkt módon mutatták meg (mégiscsak polgári színházban vagyunk), de az azt leíró fenékütögetéseket a pornóból emelték át (amely gesztust az ezzel foglalkozó irodalom pontosan erőszaknak azonosít be, nem pedig szexuális vágyfokozónak, ahogy ez a hatalmas iparág igyekszik ezt az elemi hazugságot megtanítani egész generációknak, sikerrel, úgyhogy gyanítom, nem sokan problémáznak ezen az előadást nézve). Hát igen, így már világosan értem az inerciarendszert – és magamat, hogy miért is nem szórakoztatott engem ez a darab soha, és most sem.

Pedig Béres Attila előadása zenei precizitással, olyan színházi profizmussal működik, ami nagyon meggyőző – minden hajszálpontosan van a helyén. Kivéve a nőt mint embert az én szempontrendszeremben: mit kérdez, mire késztet, miről gondolkodtat ez a színház? Nem a korabeli nőképet kérem számon, hanem azt, hogyan használja a színésznőket ez az előadás, hiszen ahogy megengedi Salieri figurájának a pofátlanul vicces Mozartkugel-poént (imádnivaló!), úgy bármi más elem, figura, fordulat is kaphatna mából kommentált gesztust (ami talán dramaturgiailag sem elképzelhetetlen – bár ez az okoskodás egy kritika részéről már a teljes arcátlanság). Ennek ott érzem a hiányát leginkább, ahol Salieri Mozartot a felesége által alázza meg a legkonkrétabban, amit Pámer Csilla (és Balázs Áron) erős drámai szépséggel csinál meg, de ez a pillanat azonnal el is vész, ahogy visszazökken a két férfiegzisztencia problémájába a játék.

Az előadásban finoman van jelen a két szellőcske: G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella nemsemleges, köztes lényei (igen, ők így a kar). Amilyen jellegtelen a szerepük, a színésznők olyan karakteresen érdekes, emberi alakokat mutatnak meg általuk, de valójában nem is vesznek részt „az életben”, nem tudom, miért érzem kihagyott lehetőségnek őket. Helyén van azonban Szilágyi Nándor inasa – ó, hányadik inasa már ez! Mint mindig, színház a színházban, külön univerzum, amely lyukat üt szinte minden előadásba, ebbe is: annyira igazi, és annyira nem az alakítás az érdekes benne, hogy ahányszor belép, felvillanyoz, és reménykedni kezdek: mindjárt történik valami más is, valami valódi. De nem, csak bejön rendben, aztán kimegy – az öreg Salierihez bravúros lassúsággal és hajlottsággal csoszogva, a középkorúhoz középtempóban.

A színházban persze bármit szabad, például idősebb férfiaknak fiatal női hasról édességet enni, és mindez nyilván rendben is lehet, kizárólag kontextus kérdése. Ebben a csinált drámában azonban egyáltalán nincs annyi, hogy egy ilyen relációban valami örök emberi dilemmával tudjak azonosulni. Pedig Balázs Áron rengeteg árnyalattal és nagy meggyőző erővel dolgozik: merev nyakú bírvágyat látunk, és aljasul rafinált hatékonyságot, illetve szenvelgő moralizálást arról, hogy csúnya dolog az istenadta tehetséget taposni. De végső soron minden második hagyományos polgári előadás ilyesmiről szól, esetleg más regiszterben – ezért is kérdés, az efféle férfinyűg kiben mit mozdít.

A tér mindehhez gyönyörködtetően egyszerű, működő (használják is), Horesnyi Balázs munkája. Tökéletesen passzol ehhez Pilinyi Márta jelmeze, elsősorban feketében, legfeljebb néhány rizsporos parókával – rendesen ki is üvölt Mozart pumuklivörös feje és csodalénye, mindaddig, amíg az ifjú meg nem törik. Finom gesztus, hogy amikor először megjelenik a színen, eszünkbe juttatja a történet időhöz való viszonyát: az immár fiatal Salierin „még” nincs az időskori fakórőt haj. És mindent visz az előadás hangzásvilága, az, ahogy Mozart zenéje ráúszik vagy éppen betoppan a színre, és mindig okosan poentírozottan, mozdulatokkal, gesztusokkal jelentésesen szólal meg (ez technikailag aligha lehet könnyű egy vendégjátékon). Azonban éppen ezek a jól használt zenei bejátszások piszkálják bennem tovább a drámai sűrűség utáni vágyat.

Mi? Peter Shaffer: Amadeus

Hol? Katona József Színház – a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának vendégjátéka

Kik? Balázs Áron m.v., Pálfi Ervin, Pámer Csilla, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, Csernik Árpád, Szőke Attila, Ralbovszki Csaba, Hajdú Tamás, Szilágyi Nándor, Baráth Attila és mások / Díszlettervező: Horesnyi Balázs m.v. / Jelmeztervező: Pilinyi Márta m.v. / Dramaturg: Ari-Nagy Barbara m.v. / Rendező: Béres Attila m.v.

Facebook Comments