Hogyan lesz a balettos lányból, az idős bácsiból és a kerekes székesből Orsi, Kálmán és Cili? Vegyél tizenöt, minél inkább sokféle embert, legyen közöttük civil és profi táncos, kerekes székes, gyerek, idős, más bőrszínű. Előbb fix mozgásokban mutasd meg őket egyenként, majd mondd meg nekik, hogy utánozzák minél pontosabban egymást. Egyszerű, mint a bot.

Jérôme Bel Gala című produkciója azonban nem csupán egy koffeinfröccs eredménye – ez már abból is gyanús lehet, hogy több éves előtanulmány és megannyi workshop előzte meg az előadás-sorozatot, amelynek a Trafó volt márciusban a 48. állomáshelye. Minden városban új résztvevőkkel, akik mindössze ötnapos próbafolyamat után lépnek fel.

Valami furcsa titokzatosság lengte és lengi körül Jérôme Bel produkcióját. Nincsenek elérhető videofelvételek a neten, se interjúk garmadával. Előzetesen semmit nem tudhattunk meg a résztvevőkről, és utólag sem volt egyszerű a közelükbe kerülni. Mindezt éppen a dolog egyszerűsége miatt sokáig nem is értettem. Sőt, most is csak tippem van az okára, miután végül a Trafó közbenjárásával sikerült beszélgetnem velük, és behallgathattam a kulisszák mögé. Ha egy bulvárlapba kellene megírnom mindezt, a „Lelepleztük Jérôme Bel féltve őrzött titkait” címig jutnék, de hogyan tovább? A Galának ugyanis semmi olyan titka nincsen, amit ne láttunk volna előadás közben. Tényleg egyszerű, mint a bot. De éppen akkorát üt is.

Talán két héttel az utolsó előadás után levetítették a Gala felvételét a benne szereplőknek, akik ekkor látták először kívülről az előadást. Mint később kiderült, volt, amit ekkor láttak belőle először. Az ezt követő, üdítőkkel, rágcsálnivalókkal és törkölypárlattal ízesített beszélgetés a „Mi történt veletek az alatt a hét alatt?” kérdés mentén indult el. Az első válasz meglehetősen tömörre sikeredett: csoda – és úgy tűnt, hogy ebben mindannyian egyetértettek.

Volt, akit önmaga elfogadásában segített ez az élmény, másvalaki már gyerekkora óta néptáncolt amatőr szinten, és a betegsége után egyetlen vágya volt: hogy még egyszer az életben igazi színpadon táncolhasson – s negyvennyolc évesen, a Trafóban, balettpózban állva megértette, hogy éppen ez az az „egyszer”. A kubai-magyar származású lány, miután a mássága miatt sok atrocitás érte Magyarországon, eleinte nagyon félt, ám itt családias segítőkészségre talált, és talán (ezt már a cikk szerzője teszi hozzá) egy kicsit visszakapta a hitét is ebben az országban. Az egyik profi táncos most először érezte azt életében, hogy arra a kérdésre, hogy „Milyen volt?”, nincsen adekvátabb válasz, mint hogy „Jól éreztem magam”.

Fent azt írtam, hogy nincsen titok – ez nem teljesen igaz, mert valamitől azért mégiscsak nagyon működött ez a gála. Mindenki mást várt, mint ami végül történt – fogalmazta meg valaki. Nagy Zsuzsi, a Trafó programszervezője, aki tyúkanyóként fogta össze a társaságot, bevallotta, hogy miután egyenként megismerte őket, el sem tudta képzelni, mit kezd egymással ez a sokféleség. Azt képzelte, hogy a Jérôme Bel-csapat majd mindenféle feloldó és ismerkedős játékokkal kovácsol közösséget, de nagyon hamar kiderült számára, hogy semmi efféle nem fog történni. „Jérôme Bel asszisztensei csak annyit mondtak, hogy tök jó lesz. És tök jó lett” – mesélte.

Bebizonyosodott, hogy nem sok instrukciót adnak az asszisztensek. Nem volt szabad egymást nézni az egyéni mozgásoknál, de még előadás közben, a függönyök mögül sem lehetett megkukucskálni, a mozdulatok gyakorlása pedig kifejezetten ellenjavallt volt. „Csináld úgy, ahogy csinálod!” Akadt, akinek végig lila köd volt, amiről beszéltek, és többeknek is csak utólag állt össze, hogy mi miért történt. Arról megoszlottak a vélemények, hogy ebben a félig öntudatlan közös munkában vajon az asszisztensek türelme inkább dicséretre méltó, vagy éppen ők lehetnek hálásak azért, hogy mindenki mindent megcsinált bármiféle ellenkezés nélkül. Abban viszont a legtöbben egyetértettek, hogy minden olyan gyorsan zajlott, hogy közben idő sem volt gondolkodni.

Hogy mégis mitől jött létre a semmiből az a bizonyos „csoda” és közösség, amit szinte ezen a beszélgetésen is tapintani lehetett? „Mindenütt van egy ügyeletes hülye, de itt nem volt” – fogalmazott valaki. Erre, úgy tűnik, lehetőség sem adódott, mivel „mindenki ismeretlenül esett bele a dologba”, így anélkül, hogy ezt bárki külön mondta volna, mindenki megértette, hogy ebben a tempóban csak úgy sikerülhet bármi is, ha fenntartás nélkül egy irányba tartanak. Az is segítette az összekovácsolódást, hogy tudták, mindnyájan fognak olyan feladattal találkozni, amiben nem jók, és olyat csinálni, amit ezelőtt még sosem. Egy „másik dimenzióba, egy másik világba kerültek”, ahol „tiszta lapot kapott mindenki”. És ebben a ruhacserék, úgy tűnik, valóságosan és metaforaként is szerepet játszottak. Volt, aki a ruhái ledobálását magából való kivetkőzésként élte meg, és olyan is, aki egyenesen így fogalmazott: „Egymás ruhájával belebújtunk egymás bőrébe, egy olyan bőrbe, amilyenbe soha nem gondoltuk volna, hogy bele tudnánk bújni”.

„Olyan volt, mint egy terápia”

Vitárius Orsolya

Vitárius Orsolya 21 éves, elvégezte a Balettintézetet, majd kortárs táncosként kezdett el dolgozni. Szerepelt többek között Juhász Kata koreográfiájában, a Vígszínház és az Operaház előadásaiban, jelenleg a Kecskemét City Balett tagja. A Z generáció képviselője, miközben talán szinte semmi sem igaz rá abból, amit Z generációnak nevezünk.

– Hogy kerültél a produkcióba?

– Fuchs Lívia üzent egyik éjjel, aki a Balettintézetben a tánctörténet-tanárunk volt, hogy van ez a lehetőség.

– Volt valamilyen előképed róla?

– Először semmi, de Lívia lelkesültsége meggyőzött. Ráadásul régi álmom volt, hogy a Trafóban egy nagyszínpados előadásban lépjek fel. Később próbáltam utánakeresni a neten, de csak fotókat találtam, amelyekből annyi azért kiderült, hogy ez egy furcsa és kalandos történet lesz.

– Mit vártál tőle előzetesen?

– Az iskola után azért is kezdtem szabadúszni, mert arra vágytam, hogy minél többféle benyomás érjen. Sok olyan kortárs táncegyüttes van a világban, amelyekben hozzám hasonlóan balettiskolát végzett táncosok vannak, akik arra vágynak, hogy ezt a képzettségüket valami érdekesebben használhassák. Azt azonnal láttam, hogy ez minden eddigi munkámhoz képest nagyon más lesz, és kibillent a komfortzónámból. Nagyon kíváncsivá tett ez a másság, ami ezzel együtt mégsem egy olyan dolog, amit most kísérleteznek ki rajtunk, hanem egy kipróbált, sikeres produkció.

– És kibillentett a komfortzónádból?

– Az idegeskedő, stresszes alapállapotomból billentett ki. Olyan volt, mint egy terápia. Amikor először találkoztunk, tizenötünk sokfélesége nagyon bizarr volt. Az első együtt töltött nap után viszont azt éreztem, hogy ezt a dolgot el kellene vinni iskolákba, és végigcsinálni a gyerekekkel. Minden problémámat le tudtam tenni, és hatalmas elfogadás ébredt bennem minden és mindenki felé. Azt sem érdekelt, hogyan forgok majd az előadásban, hiszen mégiscsak én vagyok a hivatalos balett-táncos, és az sem, hogy azt is meg kellene mutatni, hogy jelenleg kortárs táncosként dolgozom. Megszűnt bennem a görcsös megfelelni vágyás, ami miatt a korábbi munkáimból valami hiányzott, annak ellenére, hogy technikailag éppen minden rendben volt. Most megszületett az a valami. Még akkor is, ha nem volt tökéletes, amit csináltam.

– Hogyan érintett, hogy miközben a kortárs tánc a jelened, itt te vagy a balett-táncos?

– Eleinte nehéz volt, hogy végre eljutottam a Trafóba, és most mégis balerinaként kell léteznem. Később aztán elfogadtam, hogy a balettes múltam miatt lehetek itt, és így vagyok szerves része a darabnak. Ebben a produkcióban mindenkinek megvolt a keresztje, az enyém az, hogy miközben hivatalosan balett-táncos vagyok, már nem tudok úgy megforogni két-három tourt, mint régebben. Jérôme Bel asszisztenciája éppen ebből táplálkozott; mondták, ha nem sikerül, ne törődjek vele, nevessek egyet magamon. A fő mottójuk az volt: ha elrontasz valamit, próbáld újra, és rontsd el jobban. Az előadás végén pedig, úgy gondolom, már nem úgy voltunk ott, mint az idős úr, a kerekes székes nő vagy éppen a balerina, hanem mint emberek, akik éppen olyanok, mint a nézőtéren ülők.

– Mi történt a próbákon?

– Nem volt sok beszélgetés, sem instruálás. Annyit mondtak, hogy bejössz balról, és forogsz egyet egy lábon. Arra gondoltam, hogy komolyan ennyi fog történni!? Tíz perc után mondták, hogy az első rész megvan. Én pedig, akinek mindig mindent precízen be kellett próbálnia a kisujjától a lábfejéig, ott álltam csodálkozva. Néha azt mondták, hogy ez jó volt, de lehetett volna jobb is. Az volt nekik a nagyon jó, amikor a legnagyobb bakikat csináltuk.

– Van szerinted különbség aközött, amiről nektek szólt, és amiről a nézőknek szólhatott az előadás?

– Szerintem nincsen. Ugyanazt a nyitottságot és boldogságot láttam az emberek szemében, akik gratuláltak, mint amit mi éltünk át abban az egy hétben, ami számomra életem legjobb hete volt.

– Tudtad kamatoztatni ezt az egy hetet?

– Azóta sokkal könnyebben merek változtatni azon, ami nem jó, és nem hülyézem le magam azonnal. Ha valami nem sikerül, képes vagyok időt adni magamnak: fáradt vagyok, rossz napom van, holnap jobb lesz. Türelmet és elfogadást kaptam magammal szemben, miközben korábban nem ebben nőttem fel.

 

„Nem tudtam elképzelni, a szatmári ruhámban hogyan fogok ebbe beleilleni”

Németh Kálmán

Németh Kálmán 74 éves, a legaktívabb nyugdíjas, akivel eddig találkoztam. Korábban is néptáncolt amatőr szinten, jelenleg legalább kétféle táncházba jár, salsaklubokban táncol és tánciskolában rock and rollozik, mellette rendszeresen énekel egy háromszáz tagú kórusban. Napközben ligetvédő a Városligetben. Amikor megkerestem, azt képzeltem, egy fához kötve fogunk beszélgetni, de éppen palántázott a régi Kertem bulihely mellett.

Hogy kerültél a tizenöt fős csapatba?

– Kortárs táncos barátaim, Bakó Tamás és Dányi Vica ajánlottak be, mint mondták, szükség volt egy „öregre”. Videót kellett küldenem Jérôme Belnek. Egy szatmári verbunkra gondoltam, amit pitykés mellényben, tiszta feketében és fehér ingben fel is vettünk. Ez alapján kerültem a produkcióba. Megnéztem korábbi Gala-előadások fotóit, el is érzékenyültem tőlük, de nem tudtam elképzelni, a szatmári ruhámban hogyan fogok ebbe beleilleni. Az első próbán eltáncoltam a verbunkot, jónak is találták, de nem vették bele az előadásba.

Ezt hogyan élted meg?

– Bántott. Kezdtem is magamat felhergelni, hogy nem voltam elég jó. Direkt nem kérdeztem rá az asszisztenseknél, gondoltam, csak rájövök magamtól is. Azért viszont állandóan hadakoztam velük, hogy hogyan öltözzek fel színesbe, amikor ez nem fér bele a néptáncba, és amúgy is teljesen idegen tőlem. Magyaráztam nekik mindenfélét, hogy majd szalagot teszek a kalapomba, mire ők csak hümmögtek. Első nap azzal mentem haza, hogy ezt nem fogom megcsinálni, nem is értem, és megalázónak tartom.

Olyan vad néptáncos voltam valamikor, hogy csak magyar néptáncot voltam hajlandó táncolni. Volt bennem egy nemzeti nagyravágyás vagy micsoda, és közben a magyar táncgyökereket kerestem. Ez jelenleg is megvan bennem, de levetkőztem a sallangokat és azt, hogy bármilyen más kultúrát lenézzek. El tudod képzelni, ezek után mekkora lépés volt ez nekem. Végül megértettem, és felvettem azt a csillogó ruhát, amit láttál rajtam, és ekkor éreztem meg, hogy benne vagyok a produkcióban, lelkileg is. Arra is ekkor jöttem rá, hogy ez a komor szatmári verbunk nem is fért volna bele ebbe a varietés gálaműsorba. Ahogy arra is, hogy ez az egész miről szól.

És miről?

– A szolidaritásról, egymás megértéséről és elfogadásáról. Ami elsőre akár még ellenszenv is volt egymás iránt, a második próba után rokonszenv lett. Addig inkább vetélytársnak éreztük egymást, végül már bajtársnak és kollégának. Ekkor jöttem rá ennek a produkciónak a korszakalkotó jelentőségére. Egy olyan humánus előadás, amit állandóan repertoáron kellene tartani, különösképpen itt, Magyarországon. Nagyon vadak és feszültek vagyunk. Nem véletlen, hogy kitörő lelkesedéssel fogadták a nézők az előadást. Nagyon mélyen meghatott engem, hogy hetvennégy éves létemre én is hozzáadhatom az arcomat és a múltamat ehhez a misszióhoz. Mert ez egy misszió.

Úgy hírlik, nem volt hétköznapi a próbafolyamat sem.

– Először is nem volt szabad egymást megnéznünk, nehogy lekoppintsuk egymásról a mozdulatokat. Úgy kellett megcsinálni, ahogy ezt a dolgot érezzük. Nagyon fontos volt az esendőségünk, ami így megnyilvánult. Csak a csoportos táncoknál láttuk egymást mozogni, bár mivel a szólótáncost kellett figyelnünk, ott sem nagyon tudtuk egymást lelesni. Közben pedig megszoktuk és megkedveltük egymást.

Milyen érzés volt, amikor először láttad az előadásról készült felvételt?

– Megdöbbentő volt látni a saját mozgásomat. Annyira utáltam magamat! Szembesülnöm kellett azzal, hogyan mozgok ahhoz képest, amit gondoltam magamról. A többieknek is hasonló élménye volt. Mondtam is nekik, hogy sokkal klasszabb dolog táncolni, mint látni magunkat. A mozgás messze elmarad attól a belső élménytől, amit a tánc adott. De ebben van a terápia és a formáló erő. Így mozogsz, eszerint képzelődj, és ezt kell elfogadnod! A fő tanulsága számomra az volt, hogy ismerjük meg magunkat úgy, ahogy vagyunk. Engem ez, igen, kimondom, alázatosságra tanított.

 

„Ha valaki januárban azt mondja nekem, hogy mindezt végigcsinálom, a szemébe kacagtam volna”

Kankovszky Cecília 39 éves. Egy művészeti főiskolán tanult, jelenleg 3D-s látványterveket készít egy konyhastúdiónak. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki ennyit tudott volna nevetni, így az utolsó mondatát a szó szoros értelmében is elhiszem neki.

Kankovszky Cecília. Fotók: Csányi Krisztina

Mennyire van jelen az életedben a tánc?

– Szeretek táncolni. Volt egy időszak a balesetem előtt, amikor el akartam menni egy táncstúdióba, de ez akkor annyiban is maradt. Később, kerekes székesként pedig ezt már nem is tudtam volna megtenni. Maradt számomra, hogy ha jól érzem magam, táncolok a barátaimmal. A Gala óta viszont egy csomó dolog elkezdett érdekelni. Az egyik ilyen az ArtMan Egyesület, ahol Bóta Ildikó vegyes képességű előadókkal, közöttük profi táncosokkal hoz létre táncelőadásokat.

Hogy kerültél képbe a Jérôme Bel-előadásnál?

– Kaptam egy levelet a barátnőmtől, hogy van egy lehetőség a Trafóban: tizenöt különböző korú és eltérő tánctudású embert keresnek. Nagyon tetszett az egész, de mégsem akartam. Ezután körülbelül két héttel egyazon napon különböző ismerőseimtől érkezett féltucatnyi üzenet ugyanerről a lehetőségről. Akkor felhívtam a Trafót, hogy megmondjam, nem vállalom – és igent mondtam. Minden rábeszélés nélkül.

Az eredeti nem miért volt?

– Nem szeretem a nyilvánosságot. 2006-ban szerepeltem a híradóban, amikor a lakók egy része nem engedett rámpát építeni a házban. Ez akkor nagy stressz volt nekem, emiatt rossz érzések kapcsolódtak bennem a nyilvános szerepléshez. Ráadásul az is zavar, ha egy barátom lefotóz (nevet). Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ki mernék menni a színpadra.

Mi lett végül a kétségeiddel?

– Az első közös beszélgetés után, látva, hogy mindannyian hasonló helyzetben vagyunk, megnyugodtam. Persze néha közben is elbizonytalanodtam. Például a második és a harmadik előadás előtt a buszon azt éreztem, olyan fáradt vagyok, hogy nem tudom végigcsinálni. De ha valamit elkezdtem, azt végigcsinálom. Az előadások előtti izgulás egy külön történet. Különféle légzésgyakorlatokkal is próbáltam nyugtatni magam, ám ettől függetlenül a színpadra lépés előtt tíz perccel mindig automatikusan elmúlt a szorongás. Előadás közben pedig annyira gyorsan követték egymást az események, hogy egyszerűen nem is volt idő a kétségekre. Megnyugtató volt a számomra az is, hogy a profi táncosok éppen úgy izgulnak, és együtt múlik el ez az izgalom.

Mely részek voltak számodra könnyebbek, és melyek nehezebbek az előadásban?

– A piruettnél próbáltam befelé figyelni, és a meghajlással sem volt különösebb gondom, a Michael Jacksonnál viszont már jobban izgultam. Arra gondoltam, hogy bármit is érzek belül, az kívülről nagyon nem úgy néz ki (nevet). És a videón sem: olyan vagyok, mint egy bólogató kutya az autóban. A keringő volt még nehéz, mivel az egy férfi-női kontaktus, amit én egy ideje kizártam az életemből. Furcsa volt azzal szembesülnöm, hogy már ennyitől is zavarban vagyok.

Milyen érzés volt benne lenni ebben az egészben?

– Iszonyúan felszabadító volt számomra. Hiába próbálok tenni ellene, érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, és ez a görcs, vagy legalábbis jelentős része ez alatt a néhány nap alatt magától feloldódott. Azt gondolom, hogy az előadás mind a benne részt vevők, mind a nézők számára hasonlóan hathatott.

Nagyon jó élmény volt az is, hogy amikor először találkoztunk, az első, felszínes benyomásból adódóan mindenkiről kialakult bennem egy kép – ám ahogy elkezdődtek a próbák, ez az előkép szertefoszlott, és anélkül, hogy egymás történeteit ismertük volna, létrejött egy közösség. Megszerettük egymást. Eleinte furcsa érzés volt, hogy az előadások végén, miután a függöny lement, a többiek elsiettek az öltözőbe, és engem ott hagytak egyedül. Aztán rájöttem, ez talán éppen azt jelenti, hogy annyira együtt vagyunk, már eszükbe sem jut, hogy a mozgékonyság terén én mégiscsak más vagyok, mint ők.

Mit gondolsz a januári újrázásról?

– Egyrészt nagyon várom, és örülök neki. De van bennem egy kis kétség is, hogy vajon működik-e majd. Mivel azt gondolom, úgy van felépítve az egész folyamat, hogy az egység, a közösség és az elfogadás élménye, ami bennünk és talán a nézőkben is létrejön, éppen azáltal születik, hogy minden nagyon gyors tempóban történt, és ezáltal egymást voltaképpen nem ismerve váltunk közösséggé.

A felszabadultságon kívül van, amit magaddal viszel?

– Átléptem a határaimat, és nem is kicsit. Ha valaki januárban azt mondja nekem, hogy mindezt végigcsinálom, a szemébe kacagtam volna.

*

És ha már annyit beszéltünk a titkokról, egyet azért csak kifecsegtettünk Cecíliával: január első hetében ismét látható lesz a Gala a Trafóban.

Facebook Comments