…e kategóriákat legfeljebb akkor használhatjuk elmarasztalásként, ha az alkotók inadekvát módon dolgozzák fel az alapanyagot. Vagyis ha egy bonyolult, izgalmas, sok lehetőséget tartogató drámát kilúgozva, végtelenül leegyszerűsítve, hatásvadász módon tálalnak, vagy éppen ellenkezőleg, egy flottul működő bulvárdarabot lila köddel vonnak be.

A kommersz és a bulvár elnevezés sokak szemében egyszerűen szitokszónak, vagy legalábbis negatív előjelű értékkategóriának számít. Olyan színházi alkotókéban is, akik egyébként előszeretettel hangsúlyozzák a szórakoztatás fontosságát vagy akár prioritását. És gyakran hallani: nincs kommersz és művészszínház, csak jó és rossz színház. Pedig aki ezt állítja, vélhetően pontosan tudja, hogy más motiválja Neil Simont, mint Botho Strausst darabjai megírásakor, és nyilvánvalóan eltérő szándékok vezetik a munkáikat színre vivő rendezőket is. A leíró kategóriák negatív értékkategóriaként való értelmezésének számos oka lehet, így bizonyára sok olyan sérelem is, amelyet kritikák, recenziók szerencsétlen szóhasználata okozott. Ám a kategorizálástól való félelem a visszájára fordulhat, hiszen éppen azt nehezíti meg, hogy a néző a látott előadást a műfaji kereteknek megfelelően értékelje. Mert ha tényleg nincs kommersz és művészszínház, akkor könnyen igazolást nyerhetnek az olyan abszurd kritikusi kívánalmak is, amelyek egy Feydeau-bohózat bemutatóján komoly társadalomkritikát vagy árnyalt karakterábrázolást kérnek számon.

Kovács Patrícia a Bocs, félrement! című előadásban (Orlai Produkció)

Ha azonban a saját műfaji kereteik között értékeljük az egyes produkciókat, akkor e kategóriákat legfeljebb akkor használhatjuk elmarasztalásként, ha az alkotók inadekvát módon dolgozzák fel az alapanyagot. Vagyis ha egy bonyolult, izgalmas, sok lehetőséget tartogató drámát kilúgozva, végtelenül leegyszerűsítve, hatásvadász módon tálalnak, vagy éppen ellenkezőleg, egy flottul működő bulvárdarabot lila köddel vonnak be. Ha egy rendező Ray Cooney-val szeretné megváltani a világot, az éppoly rémes tud lenni, mint egy ellinkeskedett Beaumarchais-vígjáték. A bulvár ambíciója más (az alapanyagé is, illetve az ebből készült előadásé is), mint az agitatív/népművelő szándékú vagy az önkifejezést célzó művészeté, következésképpen más koordináták mentén valósulnak meg az előadások. Hiszen a művészszínház célja optimális esetben az, hogy alkotóinak személyes gondolatait, az emberről, a világról, a művészetről alkotott képét vagy éppen fontos társadalmi kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalását fogalmazza meg – ez határozza meg a darabválasztást és a feldolgozás módját is (és most ne feszegessük azt, hogy az elvet hogyan és mivé változtatja a gyakorlat). Az alapmű lehet pusztán a nyersanyaga az alkotásnak, de az írói intenciót tiszteletben tartó interpretáció is több utat választhat (minél mélyebb, összetettebb, izgalmasabb a dráma, annál többet). A kommersz viszont a választott mű lehető leghatásosabb működtetését tartja szem előtt, így maximálisan figyelembe kell vennie a dramatikus anyag sajátosságait. Márpedig a sikeres kommersz alapanyagok legtöbbször egy mértani precizitással előállított szerkezetre épülnek, csak saját kottájukból játszhatóak le. Művészi önkifejezésre nem alkalmasak, a stílusidegen ötleteket levetik magukról. Azok az erőszakos „feljavítási” kísérletek, amelyek mindezt figyelmen kívül hagyják, vagy teljesen működésképtelenné tehetik az előadást, vagy olyan bemutatót eredményezhetnek, amely művészetként felszínesnek, szórakoztató színházként viszont unalmasnak hat. Vannak persze ritka kivételek, de nagyon kevés az olyan klasszikus kommersz, amely alkalmas arra, hogy a műfaji határok átlépésével egy eredeti rendezői vízió alapja legyen. Aligha véletlen, hogy Mohácsi János két és fél évtizeddel ezelőtti, színháztörténeti jelentőségű kaposvári Csárdáskirálynő-rendezése jut még mindig elsőként eszünkbe, ha erre példát keresünk.

Mészáros Máté. Fotók Takács Attila

Ám mindez nem függ össze a szakmai minőség kérdésével, hiszen egészen remek kommerszeket éppúgy látni, mint tartalom és tehetség nélküli művészkedést, színházidegen propagandamunkát vagy (igen gyakran) klasszicizálódott művek fáradt, ötlettelen színpadi reprodukcióit. Ezért érzem mindig falsnak, ha a kritika olyasmit kér számon a kommerszen, ami annak nem sajátja. Ebben az évadban például a Centrál Színházban Puskás Tamás által rendezett My Fair Ladynek többen is a komoly társadalmi konfliktusok ábrázolásának megspórolását és a hamis happy end felvállalását rótták fel. Ami előtt értetlenül állok, mivel úgy gondolom, ha egy rendező e történet apropóján komolyan akar beszélni a férfi-nő kapcsolatokról és a társadalmi szerepekről, akkor a Pygmaliont rendezze meg, és ne a musical librettójába próbálja visszacsempészni mindazt, amit Loewe gondosan kihagyott a Shaw-darabból. A kommerszet a saját keretei közt szerencsés értékelni, lehetőség szerint minden sznobizmust félretéve. Hiszen a nézők többsége nem a művészszínházi előadásokat preferálja, ezért nagyon nem mindegy, hogy a befogadói ízlésre jelentős hatással bíró kommersz milyen színvonalon valósul meg. Ha hiányzik a műfajismeret, az ízlés, az elegancia, a ritmusérzék, a színészi intelligencia és a szakmai professzionalizmus, könnyen suta, érdektelen játszadozást vagy olcsó ripacskodást láthatunk. Amire nem egy elrettentő példát tudnék hozni – de fontosabb kérdés, milyen az átlagszínvonal, és mitől válik átlagon felülivé a bulvárszínház.

Minőségi szempontból az aktuálisan Pesten és vidéken látható előadások skálája igen széles. Azoknál a kőszínházaknál, amelyeknek fő profilja kommersz előadások előállítása – Budapesti Operettszínház, Madách, Thália, Centrál, Játékszín –, egységesebb a produkciók stílusa és átlagszínvonala (bár kilengések itt is akadnak), mint azoknál a pesti és vidéki, határon túli teátrumoknál, amelyek népszínházi jellegükből adódóan alkalmanként, kisebb-nagyobb rendszerességgel tűznek repertoárjukra ilyen bemutatókat. (A közelmúltban a Városmajori Szabadtéri Színpad nyári fesztiváljának egyik válogatójaként – részben élőben, részben felvételről – igen sok produkciót láttam, ami megerősítette a korábbi benyomásomat.) Az utóbbi évek fontos fejleménye, hogy a kőszínházi struktúrán kívül is létrejöttek olyan teátrumok vagy alkotócsoportok, amelyeknek a szórakoztatás a fő célja. A többé-kevésbé független teátrumok közül korábban csak a Karinthy Színház műsora épült a bulvárra; ezért is örömteli jelenség az Orlai Produkció sikeres működése. A bemutatóik többségének helyet adó Belvárosi Színház repertoárján a legtöbbször kevés szereplős, könnyen utaztatható darabok szerepelnek; az előadások elsősorban a kitűnő színészi teljesítményekre alapoznak (a főbb szerepekben gyakran nem „bulvárra szakosodott” színészek láthatók, hanem pesti művészszínházak aktorai, akik jószerivel csak itt találkoznak a műfajjal). Az utóbbi időben további két csoporttal erősödött a „független bulvár” köre. A Kultúrbrigád Átriumban tartott bemutatóinak többsége a műfaji keretek közül ki nem lépve valamelyest a kortárs magyar valóságra is reflektál (a produkciókban rendezőként vagy színészként fontos szerep jut Alföldi Róbertnek). A Dumaszínház előadásai pedig azzal kísérleteznek, hogy a népszerű stand-up comedy, illetve a klasszikus kabaré teatralizált, három-négy szereplős változatát meghonosítsák (legtöbbször a Jurányiban).

Ha arra keressük a választ, hogy mitől emelkedhet ki egy bulvárszínházi előadás az átlagból, először az jut eszünkbe, mi ne legyen benne: aránytévesztés, gagyi ötletek, ripacskodás, a műfaj lekezelése. Ám ez a „hiány”, vagyis a korrekt színpadi megvalósítás a legtöbbször csak egy kellemes, de nem maradandó emlékű estéhez elegendő. A többletet jelenthetik a kimagasló színészi alakítások is, amelyek egy kevéssé invenciózus, de ízlésesen, biztos szakmai tudással megvalósított előadást kiemelhetnek az átlagból, vagy legalábbis részleteiben érdekessé tehetnek. A friss felhozatalból ilyen többek közt Alföldi Róbert és főként Tompos Kátya játéka a My Fair Ladyben (Centrál Színház), Vadász Gáboré az Életrevalókban (Játékszín), Zöld Csabáé a La Mancha lovagjában (József Attila Színház), Sándor Annáé a Tisztelt Ház!-ban (Csíki Játékszín), vagy Balázs Áron és Pálfi Ervin kettőse a szabadkai Amadeusban. A Magyar Színházban látható Valahol Európábant pedig az egészen különleges teljesítményt nyújtó gyerekcsapat avatja élménnyé. Merthogy a lelkes és precíz, az egyéni képességek megmutatásának is teret adó csapatmunka még inkább az átlag fölé emelheti a produkciót. A nyíregyházi Ájlávjú…-ban például nemcsak a fiatal színészek (Kosik Anita, Nyomtató Enikő, Horváth Viktor és Nagyidai Gergő) szakmai professzionalizmusa, de játékkedve, lendülete is magával ragad. A Bocs, félrement! előadásában (Orlai Produkció) az elektronikus levelezés által új dimenzióba helyezett társalgási vígjáték üdítő szellemességét az öt színész (Schruff Milán, Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, Péter Kata) összehangolt, de egyéni színekben gazdag játéka érvényesíti. De a legjobb példa talán a Centrál Színházban az előző évadban bemutatott Ma este megbukunk, amelyben a színészek elképesztően fegyelmezett csapatjátékot mutatva, hallatlan precizitással valósítják meg a darab legkisebb elcsúszást sem tűrő kottáját, amelyet a vendégrendező, Mark Bell kivételes perfekcionizmussal vezényel le.

Hevér Gábor és Parti Nóra az Igenis, miniszterelnök úr! című előadásban. Fotó: Puska Judit / Kultúrbrigád

A fenti példák egy része már a bulvár zenés változatához, a musicalek, operettek világához kapcsolódott. Ezek még inkább függenek az alapanyagtól és a befogadói ízléstől, hiszen a hangjegyeken nem lehet változtatni – bármilyen nagyszerűen éneklik is a dalokat a színészek, bármennyire látványos is a produkció egésze, ha magában a zenében semmi örömét nem leli a befogadó, legfeljebb méltányolhatja, semmint élvezheti az alkotók és az előadók erőfeszítéseit. Ami korunk talán legnépszerűbb műfaját, a musicalt illeti, számomra kifejezetten visszatetsző az utóbbi évek (évtizedek) tendenciája, amely egy közismert téma vagy történet illusztratív ábrázolására, fájóan közhelyes librettóra és dalszövegekre, átgondolt zenei dramaturgiát nélkülöző, sablonosan unalmas, csupán az énekesi képességek érvényesítését célzó muzsikára épül. Ezért is üdítő élmény az átlagtól eltérő musicalt a konvenciókat meghaladó előadásban látni. Ilyennek éreztem Jeffrey Lane és David Yazbek darabját, a Nők az idegösszeomlás szélént, amelyet a Budapesti Operettszínház az Átriumban vendégeskedve mutatott be. A musical ugyan nem próbálja Almodóvar sajátos világát a zenés színház eszközeivel újrateremteni, de hangvétele, zenedramaturgiája és librettója is az átlag fölé emeli, Réthly Attila rendezése pedig lehetőséget ad néhány kitűnő színésznőnek – főként Janza Katának és Peller Annának –, hogy a műfaji konvenciókon belül maradva, de azok határait feszegetve a szokottnál mélyebben formálhassák szerepeiket. A konvencióktól való eltérés lehetőségét kínálja a műfaj klasszikusainak újraértelmezése is. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról nyíregyházi előadása a népszerű mű dalait értő módon áthangszereli, a már megírásakor is problematikus, napjainkban komikusan naivnak ható, súlyosan előítéletes librettót újraértelmezi. Tasnádi Csaba rendezése gyakorlatilag kiiktatja a történetet, inkább az életérzést ragadja meg – és ennek apropóján gondolkodtat el ontologikus érvényű kérdésekről. Ráadásul Ladányi Andrea koreográfiájának dinamizmusa magával ragadó, a társulat jó néhány színésze pedig kivételes vokális adottságokkal rendelkezik.

A legnagyobb öröm persze a kortárs magyar musical születése. A Dés László–Geszti Péter szerzőpárosnak a Vígszínházban frissen bemutatott zenés adaptációja, A Pál utcai fiúk alighanem a következő évek meghatározó, gyakran játszott sikerdarabja lesz. Amiben Molnár Ferenc klasszikus regényének éppoly fontos szerepe van, mint annak a romantikus, mégis életszerű köznapi hősiességnek, bajtársiasságnak is, amelyet a musical hatásosan mutat meg. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy Dés László leginvenciózusabb művének tartom ezt (sőt), de azt a hiányérzetet, amelyet a zene és a dalszöveg hagyott bennem, jobbára feledtetni tudta a szakmailag kitűnő előadás, amelynek sikerében döntő fontosságú a kiváló színészi alakítások sora, Horváth Csaba koreográfiája és Khell Csörsz díszlete.

Más esetekben a rendezés vagy az átírás ötletei eredményezhetnek kimagasló kvalitású produkciót. A Szőcs Artur rendezte miskolci A hülyéje kitűnő példája annak, hogyan tehetnek egy jól megírt vaudeville-t a rendezői játékötletek és a színészi alakítások még a megírtnál is mulatságosabbá, miközben egyetlen pillanatra sem próbálják feszegetni a műfaji kereteket. Minden játékötlet a bohózati logikához illeszkedik, a stílusos, energikus színészi alakítások úgy fokozzák a komikus hatást, hogy véletlenül sem alkalmaznak olcsó megoldásokat; az átgondoltan előállított, mégis spontánnak ható színpadi zűrzavarban még a Varázsfuvola legismertebb áriája is természetesen szólalhat meg. A Thália Színházban tavaly bemutatott Rövid a póráz esetében pedig komoly fordítói-átírói teljesítmény teremti újjá a klasszikus bohózatot. Feydeau, a vaudeville nagymestere erősen korhoz és tradíciókhoz kötött szerző, bárki, aki ezt figyelmen kívül hagyva megpróbálta átdolgozni darabjait, eddig mindig kudarcot vallott. Hamvai Kornél viszont úgy helyezte át a mába és dolgozta át jelentősen a korábban több szerencsétlen címváltozatban is játszott Un fil à la patte-ot, hogy sem alul, sem felül nem írta a műfaji sajátosságokat – egyszerűen az volt az érzésem, ha Feydeau ma élne, így írná meg ezt a történetet. (Amit az inkább korrekt, mint invenciózus bemutató többé-kevésbé meg is erősített.)

Dobos Richárd, Szelle Marcell, Hevér Gábor Az Őrült Nők Ketrecében. Fotó: Puska Judit / Kultúrbrigád

És persze előfordulhat az is, hogy az előadás az átdolgozás révén meghaladja a műfaji kereteket, mint a már említett Mohácsi János rendezte kaposvári Csárdáskirálynő. Hasonló példát mostanában nemigen láttam (legutóbb talán a HOPPart Zsótér Sándor rendezte Chicagója valósított meg sikerrel hasonló törekvést, hét évvel ezelőtt). Találkoztam viszont két olyan bemutatóval is, amely az eredeti mű és az átdolgozott változat között sajátos „kompromisszumot” hozott létre, és a műfaji keretek átlépése nélkül tudott túlmutatni önmagán. Mindkettő Mohácsi János korábbi, kevésbé sikerült átdolgozásainak reprízéhez köthető. A Vígszínházban és Kaposvárott korábban színre vitt, igen egyenetlen Mágnás Miska-átdolgozást Mohácsi most Szombathelyen fogalmazta újra, de ezt a bemutatót nem láttam. Láttam viszont Rusznyák Gábor kecskeméti Mágnás Miska-rendezését, amelynek szintén a Mohácsi-féle átirat az alapja. Ám Rusznyák lenyesegette a librettó túlburjánzó vadhajtásait, önismétléseit, és létrehozott egy frappáns, az átlagos időkeretet meg nem haladó előadást, amelyet az is szerethet, aki a hagyományos operettekhez vonzódik (már csak azért is, mert a vokális megvalósítás is igen korrekt), és az is, aki bele tud feledkezni a bornírt, előítéletes, korrupcióra épülő társadalmi rendszer mai áthallásokat is bőven alkalmazó ábrázolásába. Mohácsi János pedig tavaly megrendezte Szombathelyen egy másik előadásának reprízét. A falu rossza új változatát jóval meggyőzőbbnek találtam, mint a néhány évvel ezelőtti kaposvárit; a Mohácsi-féle abszurd humor és kortárs valóságábrázolás most sokkal természetesebben és ökonomikusabban szervült Tóth Ede híres-hírhedt népszínművének világával.

Végignézve a fenti példák sorát (és belekalkulálva a hely hiányában kimaradtakat), akár örülhetnék is a kortárs színpadi kommersz jó átlagának. Igaz, ehhez azokat a bemutatókat el kell feledni, amelyekről most szándékosan nem ejtettem szót.

Karsai György: Kommersz – de mi az?

Urbán Balázs kritikai elemzéseinek, megjegyzéseinek döntő többségével egyetértek, ezekkel nem is fogok vitába szállni, ehelyett most írásának alapállítására kérdezek rá. A drámai műfajok arisztotelészi alapfelosztása – tragédia, komédia, szatírjáték – az évezredek folyamán sokat finomodott, ha teszik: gazdagodott, jellemzőik szerepelnek a lexikonokban, ám a kommersz mostohagyermek: akár csak megközelítő érvényű meghatározása is hiányzik a vonatkozó szakirodalomból. Úgy van vele mindenki – már aki használja e kifejezést, én például kerülöm –, hogy azt úgy lehet tudni vagy érteni, érezni, hogy mit jelent: kommersz. Mert bár nem pontosan tiszta, mi számít annak, mi nem, de annyi bizonyos, hogy olyan műfajszerűségről van szó, amely nem tragédia, de nem is komédia, meg nem is… stb., stb.

Egyetlen dolog tűnik bizonyosnak a kommersszel kapcsolatban: a szónak színházi értelemben erősen pejoratív konnotációja van. Lenézés bujkál benne, olyan előadást jelöl, amelyet nem kell komolyan venni, mert… – és itt kellenének a lenézendő színházi műfaj jellemzői. Az én problémám éppen itt kezdődik: vajon vannak-e ab ovo ilyen jellemzők? A kommersz dráma/előadás csak szórakoztatni akar – hangzik a leggyakoribb „vád”; de hát hol itt a baj? Euripidész, Shakespeare, Ibsen és a többiek nem akarnak szórakoztatni? Dehogynem. Ha pedig valaki kötözködni akarna e kérdésben, akkor bizony bele kellene menni abba az elkerülhetetlenül filozófiai kifutású vitába, hogy mit nevezünk szórakoztatásnak. Én például az idei MITEM-en kitűnően szórakoztam Purcărete Faustján, de ugyanígy kitűnően szórakoztam Taub János Hetvenkedő katonáján is annak idején a Radnóti Színházban (1988). Na jó, ha így nem jutunk közelebb a meghatározáshoz, elő a Magyar Nyelv Értelmező Szótárával! A kommersz meghatározása a film- és színházművészet területén így hangzik: „(film, színház) Kommersz (szín)darab, film: olyan sz., f., amelynek magasabb művészi igénye nincs, s csak kasszasikert akarnak vele elérni”.

E meghatározás ezer sebből vérzik (mentségére talán csak annyi hozható fel, hogy aki írta, nyilván nem sokszor lehetett életében moziban, színházban). Először is, mit jelent az, hogy „magasabb művészi igény”? Ki fogja megmondani egy-egy filmről, előadásról, hogy ennek bizony magasabb művészi igénye nincs? Az alkotók nagy valószínűséggel gondoltak valamit a témáról, a film-, dráma-alapanyagról, s abban is biztosak lehetünk, hogy az elkészített alkotással megcéloztak valamilyen művészi színvonalat. Legfeljebb nem sikerült elérniük – a kritikának többek között éppen az a feladata, hogy ezt, a megvalósítás mikéntjét és a létrejött művet elemezze. A „csak kasszasiker” kitételt, bárhogy is töröm a fejem, nem értem. Hogyan lehet csak kasszasikerre törekedni? A felvételek és próbák ilyenkor arról szólnak, hogy a rendező és alkotótársai minden „magasabb művészi igényű” megoldást tűzzel-vassal kiirtanak az előadásból, és szakközgazdászok, pszichológusok segítségével kutatják a nézői bugyellárisokat megnyitó hatáselemeket? Látható, hogy ez egy használhatatlan és értelmetlen definíció. De legalább próbálkozás a szó értelmének megtalálására.

Urbán Balázs azonban úgy építi fel írását, mintha adott lenne egy konszenzusos kommersz-definíció, s ennek alapján gyűjtötte egy csokorba az írásában szereplő, olykor egészen eltérő típusú – műfajú?! – előadásokat. Hiszen csak így kerülhet egymás mellé – a nem pejoratív értelemben használt kommersz jegyében – például Marton László vígszínházi rendezése, A Pál utcai fiúk, és Zsótér 2011-es, az Átriumban rendezett Chicagója, vagy a már említett My fair lady és Szőcs Artur miskolci Feydeau-rendezése, A hülyéje. Kiváló szakemberként persze érzi Urbán, hogy innen bizony hiányzik a biztos elemzési kiindulópont, a pontos meghatározás, ezért is fogalmaz írása elején többször is úgy, mintha lenne ilyen a tarsolyában. Például: „A kommersz és a bulvár elnevezés sokak szemében egyszerűen szitokszónak, vagy legalábbis negatív előjelű értékkategóriának számít” – majd nem mondja meg, hogy ezen szavak mit jelentenek, hogyan értsük őket; később így ír: „a kőszínházi struktúrán kívül is létrejöttek olyan teátrumok vagy alkotócsoportok, amelyeknek a szórakoztatás a fő célja.” De hogy mit jelent itt a szórakoztatás, nem tisztázza. Később a műfaji keretekről beszél, illetve azt a nagyon fontos gondolatot fogalmazza meg a Kultrúbrigád előadásával kapcsolatban, hogy az „Átriumban tartott bemutatóinak többsége a műfaji keretek közül ki nem lépve valamelyest a kortárs magyar valóságra is reflektál” – csak éppen azt nem mondja meg, mik ezek a „műfaji keretek”. Talán elég is ennyi példa, de természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz – mi több, nézetem szerint lehetetlen! – színházi műfaji definíciót adni a kommersz szóra, de ha már használni kell (?), akkor legalább az adott írás keretei között nem lehet megkerülni a pontos értelmezését. Ez mindenekelőtt kutatásmódszertani, és nem színházesztétikai, kritikaírási kérdés, ezért még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy Urbán Balázs fenti írásának előadás-elemzései a tőle megszokott, magas színvonalon nyújtanak áttekintést az írásában egybegyűjtött produkciókról. Csak az nem derül ki, hogy miért nevezi őket kommersznek.

 

Kukorelly Endre: Egyszerűen

Példabeszéd

Szomszédom, Imre, csupaszív munkásember, erős, segítőkész, mindent megtesz értem. Bárkiért. Nyugdíjas, nincs mit csinálnia. Járkál a környéken, mindenki ismeri, mindenkivel beszélget. Unatkozik. De nagyon. Mondom neki – egyszer, többet nem –, hogy Imrém, olvass, mire Imre kapásból: dehogy olvasok, Bandikám, haggyá’ már ezzel! Hagyom. Stb. Négy szép lánya van, férjezettek, rég elköltöztek, szinte sose látom őket. Egyszer a legfiatalabb, nagydumás csaj, megállít a lépcsőházban, hogy képzeljem, a nővére állandóan olvas. Gyorsolvasó ráadásul, napi egy könyv! Jómódúak, meséli lelkesen, nincs mit csinálnia, olvas. Nem unatkozik. Csöppet sem. Hu, gondolom, ez érdekes, és tényleg, néhány nap múlva elkap a nagydumás a lépcsőház fordulójában, épp itt van a nővére, beszélgessünk. Beszélgettük. Kedves, szerény nő, lesütött szemmel beszél, tényleg olvas, gyorsolvasó ráadásul, napi egy könyv. És szó kerül arról is, hogy mit olvas. Miféle könyveket.

Nem példa

Könyv és könyvnek látszó könyv között nagyobb a különbség, mint Botho Strauss darabjai és Neil Simon között. Nagyobb?

Vagy kisebb?

Vagy ugyanaz?

Nem különbség: hanem más.

Az összes napestig sorolható külsődlegesség dacára.

Hogy például van „kivételes vokális adottság”, zenekari árok, „színházi alkotók”, súgó és súgólyuk, „szakmai professzionalizmus” szakmai jegy, jegyszedő és „eltérő szándékok”.

Vagy nincs.

Van, ami nincs, és van, ami van.

Jegyszedő tuti van.

Eltérő szándékok is. Rendező, anélkül meg se mozdulunk.

Egyszerűen nem érdekel, hogy a kommersz és a bulvár „egyszerűen szitokszónak” számít-e vagy nem. Nem „értékkategória”, semmi „negatív előjel”: ne kategorizálj, ne mérd össze. Innen oda lila köd és művészkedés, onnan ide sznob orrhúzogatás látszik, hát ne hasonlítgass.

És kész.

Hasonlítgatva a bulvár vs. művészszínház, szórakoztatás vs. alkotók személyes gondolatai/világról stb. alkotott képe, fontos társadalmi kérdések vs. ezek „gondos kihagyása” idióta képlete jön ki.

A zenés és nem zenés kommersz színház Magyarországon-téma egyszerűen nem érdekel. Tudomásul veszem, nem érdekel. Nem úgy nem, mint az amerikai futball vagy a szinkronúszás, tehát nem hidegen hagy: nem hagy hidegen (magy. kiütést kapok tőle), de hát a zembert sok minden bosszantja/lehangolja, jobb az olyasmit kikerülni. Egyszerűen nem érdekel, hogy Feydeau hogyan „írná meg”, ha ma élne, azt, amit akkor írt meg, amikor élt, és nem érdekel, mi motiválja Neil Simont vagy Botho Strausst. Gondolom, a pénz fix, ebben hasonlítanak – Michelangelóra vagy Mozartra is. Amikor „válogattam” (POSZT, 2006), nem tudtam kikerülni az Operett/Abigélt, emlékszem, az első „taktusok” után úgy kellett magam a díszpáholy – oda ültettek – foteljához kötöznöm, hogy el ne meneküljek. Nagyon profi volt.

Durván.

Poszt-lojdvebberes nyálzene, csinos lányok tök egyszerre emelgették benne a lábuk’, csilivili, firgésforgás, busszal szállított ártatlan középiskolástömegek, akkor láttak először színházat, aha, ez ilyen, édesbúsan szépek és danolnak, nem hiszem, hogy ezek után valami brutális-elementáris ne volna csúf szegényszag, 1szóval csalódás bármely okos és nyitott, de előkészületlen tizenhat éves számára, akin átömlik az Abigél.

Csak remélem, hogy nem.

Mert de, igen.

Hisz ugyanabban a diskurzusban marad, mintha valami sztárkeresőt nézne a tévében. Szeretlekmagyarországos-euródalfesztiválos giccshalmazt, nem kerül ki, nem mozdítja ki a komfortjából. Nem üti le a lábáról, nem üti át, semmi. Semmi váltás, semmi megváltás, semmi nevetésbe forduló sírás és sírásba fulladó nevetés.

Meg hasonló.

Meg kell változtatnia az életét – miért is? Hogy izé, a részvét és a félelem felkeltése által elérni az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulás satöbbi, ezt, ezek után és ezek szerint nem hogy nem érti – érti, nem hülye –, de mit kezdjen vele?

Semmit.

Hogy kőszínházak adófizetők komoly szubvenciójával bulvárt nyomatnak, nem szakmai, hanem erkölcsi kérdés. Inkább lelkiismereti kérdés, hisz aki csinálja, pontosan tudja, tudnia kell, hogy amit csinál, az roncsol. Fönntartja a romlást. Minél nagyobb a „kivételes perfekcionizmus”, minél inkább „kiemelkedik az átlagból”, annál rombolóbb. És persze jön azonnal a cinikus önfelmentés: „a nézők többsége nem a művészszínházi előadásokat preferálja”.

Hát tényleg nem.

De ez messzire vezet.

Az oktatásig. Az oktatáspolitikáig. A politikáig. Közös ügyek, ugye.

Facebook Comments