Kis látkép a színházi, társadalmi, politikai okokból az exodust választó, arra kényszerült, vagy egyszerűen a kínálkozó külföldi lehetőségekkel élő színházcsinálók aktuális helyzetéről.

Bemutatták Kovalik Balázs új operarendezését Münchenben. Novák Eszter Molière A mizantrópját rendezte Nagyváradon. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház és a Zombori Nemzeti Színház koprodukciójában Schilling Árpád Exit címen rendezett előadást. Bodó Viktor egyetlen előadást rendez jövőre Magyarországon, Vendetta munkacímen az Átriumban.

Dömötör András. Fotó: Felix Grünschloß.

A színházi hírek alapján úgy tűnhet, a magyar színházrendezők egy része kivándorolt. Részben vagy teljesen, nemrég vagy már sokkal korábban. Egyre nagyobb számú színházi alkotó dolgozik többet külföldön, mint Magyarországon, rendezéseik számottevő része pedig soha el sem jut a hazai színpadokra, még csak egy vendégjáték alkalmával sem. Írásunkban megpróbáljuk differenciálni a jelenséghez vezető lehetséges okokat: szakmai, egzisztenciális lehetőségről vagy kényszerről van szó, a politikai, kultúrpolitikai, színházszakmai helyzet okán meghozott személyes döntésről, esetleg ambíció diktálta elhatározásról? Hiszen művészi alkotótevékenységgel foglalkozó emberek számára természetes, mi több, magától értetődő lehetőség a külföldi tapasztalatszerzés, miközben lehetséges, hogy többük számára a hazai finanszírozási rendszer nem is hagy más kiutat.

Megkérdeztünk alkotókat, mi lehet az említett jelenség mögött. Úgy alakult, hogy itthon nincs számukra hely, és arról van szó, hogy jelentős magyar színházi alkotókat vagy pályakezdőket külföldön sokkal jobban megbecsülnek, elismernek, mint itthon? Vagy a látszat csal, és egyszerűen ambiciózus személyiségek, akik élnek a kínálkozó, sokszor visszautasíthatatlan lehetőségekkel?

Kovalik Balázs 2010 óta tanít a müncheni August Everding Bajor Színházi Akadémián, ahol korábban ő maga is tanult. Azért hívták az intézménybe, hogy felépítse az opera mesterképzést, végül ott ragadt. Ez hét éve történt – épp ennyi ideje nem rendezett Magyarországon, legalábbis a Magyar Állami Operaházban (máshol is csak alig), miután a 2010. június 30-án lejárt megbízott művészeti igazgatói szerződését az intézmény akkori főigazgatója, Vass Lajos nem hosszabbította meg. Bár a széles nyilvánosság előtt egy időben rendre elhangzott Ókovács Szilveszter vezetése alatt, hogy „hívjuk Kovalik Balázst is rendezni”, az ügyben érdemi előrelépés nem történt. Kovalik korábban úgy nyilatkozott, hogy friss diplomásként, 1997-ben nem maradt Németországban, hanem hazajött, és Békés András biztatására megpályázta a Zeneakadémián az opera tanszakot, amelyet aztán évekig vezetett, majd több mint tíz év elteltével így nyilatkozott: „Azt kellett tapasztalnom, hogy arra, amit én a világról tudok, most a Magyar Állami Operaházban nincs szükség.” Máshol viszont, úgy tűnik, nagyon is van: Kovalik Németország-szerte sorra rendez a legismertebb operaházakban.

Bodó Viktor már 2006-tól rendez német nyelvterületen. Az egyetem elvégzése után három évre a Katona József Színházhoz szerződött, ahol a Motel volt az első munkája. Később ugyanitt aratott sikert a Ledarálnakeltűntemmel, aminek, valamint Zsámbéki Gábor és a Katona több évtized alatt kiépített nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően megkapta első külföldi felkéréseit. Csakhogy külföldi munkái mellett 2008-ban Magyarországon megalapította saját társulatát is. Ugyanebben az évben született meg az az előadó-művészeti törvény, amely a független szférának soha addig nem látott kiszámíthatóságot garantált: a színházi össztámogatás 10 százalékát. Bodó a Szputnyik Hajózási Társaság/Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Laborral évről évre itthon is létrehozott előadásokat, mígnem 2015-ben a társulat megszűnt. A feloszlás oka a 2015-ös év értelmezhetetlen összegű állami támogatása volt, amely keret mellett Bodó végképp bizonytalannak látta a működést. „Megszüntettük magunkat. Meg kellett hozni egy fájdalmas, de helyénvaló döntést” – fogalmazott a Szputnyik megszűnéséről a rendező, aki az utolsó időkben inkább túlvállalta magát, csak hogy a társulat fenntartható legyen, ám a kialakult helyzet belátása szerint is tarthatatlanná vált. Jelenleg előadásai itthon elvétve láthatóak: 2016-ban az Egy őrült naplóját rendezte hazai színpadon, és a tervek szerint 2017-ben is fog rendezni Magyarországon.

Bodó Viktor kényszerű külföldi pályafutásának példája nem egyedi eset: rendezői generációjával (l. még Schilling Árpád, Mundruczó Kornél) kapcsolatban sokszor megfogalmazott probléma, hogy ők azok, akik Magyarországon sosem kerültek színházi vezető pozícióba, holott az erejükből arra is futotta volna. Nem kaptak lehetőséget színházigazgatásra, nem voltak egyik színháznak sem főrendezői vagy művészeti vezetői. Az egyik legutolsó esély Bodó Viktor – és a vele közösen pályázó Kultúrbrigád csapata – számára az Újszínház igazgatói pályázata volt 2016 őszén, amikor is a Főváros végül ismét Dörner Györgyöt találta a legalkalmasabbnak a poszt betöltésére.

Dömötör András ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik, mint Bodó Viktor, helyzetük azonban különböző: Dömötör biztosnak látszó magyarországi pályáját jelenleg német színházi munkái miatt „szünetelteti”. Tíz éve rendezőszakos egyetemistaként ösztöndíjjal került a berlini Schaubühnére, ott ismerte meg Jens Hilljét, aki az Ostermeier-féle társulat alapító dramaturgja volt. Hillje nem sokkal később elhagyta a színházat, majd létrehozott Shermin Langhoffal egy izgalmas, új műhelyt, ugyancsak Berlinben. Amikor Dömötör évekkel később újra, már tanársegédként Németországban járt, felvette a kapcsolatot Jens Hilljével, aki mintegy a független színházi műhely folytatásaként épp akkor kapta meg az állami Maxim Gorki Theatert, szintén Langhoffal. A városvezetés egy egyedülálló „posztmigráns színházi koncepciót“ szorgalmazott azzal, hogy ezen alkotókat tette meg az intézmény vezetőivé. „Nagyon inspiráló helyzetnek tűnt, olyannak, amibe be tudnék kapcsolódni, és ezt jeleztem is feléjük. Először Sasha Salzmann-nal hoztak össze, akivel elkezdtünk együtt gondolkodni, írni, tervezni – kezdetben még csak a stúdióban, ahol aztán egyre nagyobb munkákat kaptam. Nagyon szerencsés helyzet volt, hogy az új társulat indulásától ott lehettem, hogy részese voltam annak, ahogy fokozatosan kialakult a folyamat.” Hillje és Langhoff tudatosan építette fel, milyen módon vesz részt Dömötör a nemzetközi alkotóműhely munkájában. Eközben a Katona közreműködött egy projektben, amely a Deutsches Theaterben valósult meg még 2013-ban, és olyan jól sikerült, hogy egy hasonló másik munkára később a Katona újra Dömötört választotta. Így a Deutsches Theater dramaturgjai nézték a munkáit a Gorkiban, és fordítva. Ekkor már Iris Laufenberg is hívta a rendezőt a megújuló grazi társulathoz. Szép lassan egyik munka hozta számára a másikat. „Mindig fontosnak éreztem, hogy tágabb, saját horizonttal határozzam meg magam, hogy ne a kapott, tanult keretben teljesedjek ki rendezőként. Úgy látszik, ez oly módon valósulhatott meg, hogy külföldön is dolgozom. Erős volt bennem a szabadságigény, hogy független legyek. Alkotóként ez nagyon jó érzés, teljesen új lendületet ad a képzelőerőnek. A kezdetektől éreztem, az lenne az ideális, ha évi 3-4 rendezés alkalmával erős társulatokkal dolgozhatnék. Úgy alakult, hogy ez csak Magyarországon nem tudott megvalósulni.” Ma már többet hívják külföldön dolgozni: „Nem éreztem, hogy igazán elindult volna otthon a pályám, persze az ellenkezőjét sem állítom” – meséli ezt Berlinből, hozzátéve, hogy azt kezdte el Magyarországon érezni, hogy „sorban áll”, mert nincs mozgástér, ahol valódi versenyhelyzet alakulhatna ki, hanem csak kisajátított helyzetek vannak. „A magyar színházi kultúra számomra értelmezhető része gettósítva van, az ember beleveri a könyökét valakibe, ha megfordul, mindenki ugyanott kapaszkodik – és közben azt sem tudom, van-e igazi hatása annak, amit csinálunk” – fogalmazott Dömötör András.

Geréb Zsófia. Fotó: Mátyássy Jónás

Németországban két-három évre előre terveznek, „az embernek korán megtelik a naptárja”, de reméli, hogy hamarosan újra eljut a Katonába, és Orlai Tiborral „egy jól működő folyamatot” tudnak elindítani. Mert „hiszek abban, hogy Berlin és Budapest két európai város, és én mindkettőben otthon vagyok. Ugyanakkor kisebb különbséget tapasztalok az általam ismert német színházak és magyar társulatok között (az Örkény, a Katona, az egykori egri és a szabadkai társulat), mint ezen társulatok és a NER giccsgyárai között.”

Novák Eszter az eddig bemutatott alkotókkal szemben rendelkezik ugyan itthon bizonyos státusszal – Selmeczi Györggyel zenés színész osztályt vezet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen –, de intézményvezetésre neki sem nyílt Magyarországon lehetősége. 2015 óta viszont a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetője. Hazai munkáit megtartva eleget tett a határon túli, magyar nyelvű társulat felkérésének: elfogadta a pozíciót, és rendez is a színházban.

„Nem tervezek most itthon színházrendezést” – jelentette ki nemrég Schilling Árpád. A Krétakör alapítója inkább civil hazafiként keresi azokat a célokat, amelyeket Magyarországon kell végrehajtania. Schilling egyértelműen a politikai és társadalmi, valamint a színházszakmai helyzet miatt bojkottálja a magyar színházakat. Bár azt is elismeri, hogy az elmúlt években egzisztenciális kényszerből is rendezett többször külföldön. Önkéntes politikai aktivistaként reméli, hogy hatással lehet az ország sorsának alakulására. „Ha mégis rendeznék, a színház csak eszköze lenne valami fontosabbnak.”

Stabil filmrendezői karrierje mellett Mundruczó Kornél az általa alapított Proton Színház keretei között, annak virtuális társulatával hoz létre itthon koprodukciós előadásokat, több külföldi intézménnyel és a Trafóval együttműködésben. Feltűnő, hogy míg a külföldi társproducerek száma magasabb, a hazai intézmények közül egyedüli partnere a Trafó.

Néder Panni. Copyright: OstWesting

„Ötödév második felében még mindig nem volt munkám a következő évadra. Egy igazgatóváltás miatt elúszott a betervezett előadás. Ráadásul akkor voltam túl a független keretek között létrejött, igen hányattatott sorsú diplomarendezésemen, így egy kis időre ettől a területtől is elment a kedvem” – meséli Geréb Zsófia, aki 2015-ben Székely Gábor és Bodó Viktor rendezőosztályában végzett, és jelenleg Berlinben folytatja tanulmányait, a berlini zeneakadémián (Hanns Eisler Hochschule für Musik), ahol operarendezést tanul. „Mindig jelen volt a zene az életemben, otthonos közeg számomra. Aztán adódott egy lehetőség a Színmű és az Operaház együttműködése révén, amikor egy kamaraoperát rendeztem. Jó és érdekes élmény volt szakmai szempontból, és nemcsak nekem, hanem az egész csapatnak. Ezen felbátorodva jobban utána akartam menni a dolognak.” Geréb az Operaház mellett dolgozott Kovalik Balázs asszisztenseként a Wagner-napokon a Müpában, majd ezt követően rendezőként egy Monteverdi-operán, Berlinben pedig tanulmányai során több koprodukciós projektben van lehetősége részt venni, amelyek keretén belül a kisebb, alternatív befogadó helyektől kezdve a nagy, állami operaházakig igen változatos helyeken dolgozhat. „Az utóbbi időben sok fiatal alkotó helyzetbe került a saját generációmból, tényleg jelen vannak a magyar színházi életben, a kőszínházak nyitnak feléjük. Sok generáció kimaradt felettünk, borzasztóan nagy szükség volt már erre a fajta nyitásra. Vannak erős kőszínházak, nemcsak Pesten, de vidéken is, annak ellenére, hogy még mindig tart a 2010-ben megkezdett szisztematikus igazgatóváltási hullám. Ezzel szemben, nyitás ide vagy oda, még mindig keveslem a női alkotókat, holott tudom, hogy vannak, sokan, és tehetségesek. Keveslem a kortárs drámairodalom jelenlétét és a formanyelvi diverzitást a repertoárszínházakban. Tudom, hogy van nyitottság ezekre a dolgokra, elméletben, de a gyakorlatban azt látom, hogy még mindig inkább biztosra akarnak menni a színházak, még azok is, amelyek több játszóhellyel is rendelkeznek. Nem véletlenül beszélek csak a kőszínházakról, hiszen a független szféra gyakorlatilag megszűnőben van, de ezt már évek óta tudjuk, látjuk, és a helyzet nem javul. Természetesen létrejönnek független projektek a még létező, elfogadható pályázatokból, de iszonyú nehéz játszani ezeket, emiatt pár előadás után gyakran szétesnek ezek az egyébként ambiciózus és izgalmas produkciók.” Geréb Zsófia nyáron diplomarendezéseként Wagnert rendez gyerekeknek Bayreuthban, az Ünnepi Játékokon, Závada Péterrel dolgozik egy közös projekten, amelyet reményei szerint még idén be is mutatnak Budapesten, de berlini tervei is vannak a téli abszolutórium után. Hosszú távon szívesen ingázna a két ország között, de nem tagadja: „valószínűleg nem kis részben fogja befolyásolni a döntésemet az otthoni és az itteni munka arányáról a 2018-as választások kimenetele”.

Néder Panni 2011-ben végzett rendezőszakon, diplomarendezése, a Túl a Maszat-hegyen több mint hat éve fut. Időnként dolgozik Magyarországon, Berlinbe költözve úgy fogalmaz, hogy „országot váltott”. „Azért jöttem ki Berlinbe, mert zsigerileg éreztem, hogy itt kell élnem, ide volt honvágyam minden alkalommal, mikor a rövid látogatások után hazautaztam. Nem terveztem, csak fejest ugrottam az ismeretlenbe. Aztán ahogy az idők során egyre elkeserítőbb lett Magyarországon a politikai helyzet és a közhangulat, rájöttem, hogy sajnos már nem tudom elképzelni, hogy ott éljek.” Asszisztált Alvis Hermanis és Thomas Ostermeier mellett, járt az Ernst Busch Hochschule rendezőszakára, benne van egy mentorprogramban, amelynek keretei közt három évre kapott egy személyes színházi mentort, nemrég pedig a Theatertreffenen a Nemzetközi Fórum magyar képviselője volt a Goethe Intézet támogatásával. „Nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért. Annyira remek emberekkel ismerkedtem meg a világ minden tájáról, hogy már most tudom, ez életre szóló barátságokat és szakmai kapcsolatokat ad. És természetesen nagyon sokat változott a színházi látásmódom, itt fedeztem fel magamnak az autobiografikus színház fogalmát, amelyet a legközelebbinek érzek magamhoz.” Eddigi berlini rendezéseit anyagi támogatás nélkül hozta létre, mivel nagyon nehéz bekerülni az ottani pályáztatási rendszerbe – ezt tartja az egyik legnagyobb különbségnek a magyarországi életéhez képest. Míg szakmai szempontból a legmarkánsabb differenciának az alkotást övező professzionális diskurzusok mivoltát emeli ki: „Soha nem tapasztaltam Berlinben olyat, hogy valaki hányaveti módon, pusztán ízlésbe belekötve vagy személyeskedve foglalt állást színházi kérdésekben. Elszomorít, mikor a szakma egyes képviselői saját »én állok a jó oldalon« tudatukban – értem ezt az általános politikai kettéosztottság kontextusában – leuralóan, felnőtt és egyenes kommunikációt nélkülözve nyilvánulnak meg különböző fórumokon. Ezt szakmaiatlannak és veszélyesnek tartom. Számos pozitív hozadéka van annak, hogy itthon mindenki ismer mindenkit – ez nagy biztonságot és akolmeleget ad. Ugyanakkor ítélkezést, a hierarchikus gondolkodásmód visszásságait, valamint nagy adag elitizmust von maga után.”

Színházi és személyes missziója: egyéni és társadalmi felelősségvállalásra buzdítani, reményt adni, összefogni. Wann hast du das letze Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) című legutóbbi előadását Genf után szeptemberre meghívták a göteborgi Fringe Fesztiválra, és nemsokára elindul egy új, nemzetközi munkája is, amelyről azonban egyelőre nem beszélhet. Biztosan nem szeretne hazaköltözni, viszont szívesen dolgozna többet itthon, és bár nem Magyarországon él, több fronton is szeretne tenni azért, hogy egy „élhetőbb társadalom alakulhasson ki”.

Facebook Comments