Európa jelentős színházi mesterei által rendezett előadásokat láthatott a budapesti közönség a negyedik Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón, a MITEM-en. A kérdés, hogy a nagy nevek – például Silviu Purcărete, Eimuntas Nekrošius vagy Alvis Hermanis – fémjelezte produkciók feltétlenül egyet jelentenek-e a közönségsikerrel, a nézői világot fenekestül felforgató színházi élménnyel. A MITEM-en bemutatott Faust, Fekete tej és Az Éhezőművész kapcsán beszélgetett többek között erről a kérdésről két színikritikus, Antal Klaudia és Jászay Tamás, valamint Szabó-Székely Ármin dramaturg.

Antal Klaudia: Az egyik MITEM-es előadás után egy néző szájából a következő választ sikerült elcsípnem a „Hogy tetszett?” kérdésre: „Hát, nem kavart fel.” Kíváncsi lennék, hogy előadásról előadásra ti mit vártok el a színháztól? Milyen előadás hat rátok pozitív értelemben felkavaróan?

Jászay Tamás: Nálam ez életkortól és hangulattól is függ: mostanában az tud igazán megérinteni, ha valami nagyon személyes, ha közel áll ahhoz a világhoz, melyben élünk.

Szabó-Székely Ármin: Azt a fajta színházat szeretem, amiről nem ugyanazzal az állapottal jövök ki, mint amivel beültem. Rám az van nagy hatással, ha valami olyasmit látok és tapasztalok az előadás nézése közben, ami meglep, váratlanul ér: ez jelenthet akár egy problémafelvetést, vagy szokatlan színházi megvalósítást, vagy átütő színészi alakítást.

A.K.: Mennyire osztjátok azt a nézetet miszerint a színháznak szociálisan érzékenynek kell lennie, a világ és a társadalom megváltoztatására kell irányulnia, s ebből fakadóan klasszikusok helyett kortárs szövegekre van szüksége?

J.T.: A jó színháznak muszáj szociális beállítottságúnak lennie, ezáltal viszont kevésbé lényeges, hogy milyen szöveghez nyúl: éppen Purcărete mondta egy régi interjújában, hogy azért nem dolgozik kortárs szövegekkel, mert nincs szükség annál egyértelműbb kortárs utalásra, mint hogy megrendezi ma a III. Richárdot.

Alvis Hermanis: Fekete tej. Fotó: Gints Malderis

SZ.-SZ.Á.: Fontos, hogy egy előadás hozzászóljon a világhoz, ami körülveszi, a legszerencsésebb pedig az, ha talál egy közös platformot a közönségével, ha ki tud velük alakítani egy élő kapcsolatot. Ez alatt nem feltétlenül interakciót értek, hanem a gondolatiságot, amelyet egy előadás képvisel, a kérdéseket, amelyeket felvet, a hatásokat, amelyeket a közönség felé sugároz – ezeket fontos, hogy lényegbevágónak és aktuálisnak éljük meg, különben érdektelenné válhat, amit nézünk. Ehhez az is hozzátartozik, hogy vannak olyan témák, amelyekről csak kortárs szerzők tudnak direktben szólni. Shakespeare-t lehet és kell is kortárs szerzőként olvasni, de kikerülhetetlen, hogy a színház új témákat, új megszólalásokat keressen. Sőt, hogy azzal is foglalkozzon, ami holnap lesz.

A.K.: A nézőkkel való közös platform megteremtéséhez viszont jó lehetőséget adhatnak az olyan klasszikus, mindenki által ismert művek, mint a Faust vagy a Bánk bán.

SZ.-SZ.Á.: Az ilyen művek adják, többek között, a kulturális génkészletünket, a közös hátteret. Ha nem olvassuk őket, a hatásukkal akkor is találkozunk. A klasszikusok is szervesen és meghatározó módon tartoznak hozzá ahhoz a jelenhez, amelyben élünk, csak áttételesebben, nem annyira nyilvánvalóan, mint a kortárs darabok.

J.T.: Ráadásul mindig vannak újszülöttek, éppen ezért a Hamletet újra és újra műsorra kell tűzni. Az igazi kérdés az, hogy egy adott évadban, egy adott közönséget hogy tudnak vele megszólítani, hogyan nyúlnak hozzá – ilyen értelemben egy Faustot is tudok kortárs szövegként kezelni.

A.K.: A Fausthoz hasonló monumentális műveknél szerintem is mindig az a kérdés, hogy mi az, ami miatt egy adott pillanatban az a darab előkerül. A látottak alapján szerintetek mi foglalkoztatta Purcăretét Goethe műve kapcsán?

SZ.-SZ.Á.: Úgy tűnt, hogy nem maga a darab érdekelte. Inkább a Faust-jelenség, ami ugye nem Goethe találmánya, hanem „kulturális gén”. És ennek az előadásnak az esetében pontosabb lenne Mefisztofelész-jelenségnek hívni.

J.T.: Én is azt a rendezői feltételezést éreztem az előadás mögött, hogy mivel mindannyiunknak van egy képe Faustról, mint a nyugati kultúra egyik fontos ikonjáról – aki mellett ott áll Hamlet, Odüsszeusz és sokan mások –, nincs szükség a konkrét történet elmesélésére. Ez viszont nem azt jelenti, hogy csupán ürügyként szolgált volna a Faust a grandiózus színrevitelhez, hiszen az, hogy Faustot pedofil vénemberként ábrázolja Purcărete, vagy ahogy a Faust és Mefisztó közötti erotikus (homo- és/vagy heteroszexuális) kapcsolatot alakítja, határozott rendezői elgondolásról árulkodik.

SZ.-SZ.Á.: Az előadás magja nem a fausti alapdilemma volt, hanem a Walpurgis-éj, és így nyilván Mefisztó alakja. Az, hogy milyen érzéki és provokatív, tragikus és komikus, férfias és nőies, zabolátlan és ravasz, állatias és kishivatalnoki egyszerre ez a figura.

A.K.: Az előadás címe akár Mefisztó is lehetne, valójában az ő drámájáról, magányosságáról, frusztráltságáról és bukásáról szól minden, ő az, aki egyszerre tud félelmet és részvétet kiváltani az emberben.

J.T.: Purcărete ráadásul azt is behozza, amit kevesen mernek megmutatni, hogy Mefisztónak ez csupán az egyik munkanapja, tehát nem jelent túl nagy gondot, hogy nem sikerült a Fausttal kötött szerződést beváltania, hiszen ott hever a többi piros dosszié az aktatáskájában. Mefisztó sokszor végigcsinálta ezt már, és még sokszor meg is fogja tenni, és van abban valami egészen hátborzongató, amikor a végén kinéz a közönségre, mintha a következő kuncsaft ott ülne köztünk, a nézőtéren.

SZ.-SZ.Á.: Erről, hogy Mefisztónak ez csupán munka, az jut az eszembe, hogy nem véletlenül volt az a hatalmas barokk színház beépítve a díszletbe: az egész előadás a színház jelenségéről is szólt. Érzéki, és nem intellektuális szinten. Olyan, mintha Mefisztó kapcsán Purcărete arról az időnként őrült és felforgató élményről is beszélt volna, ami maga a színház – és ami Mefisztónak munka.

A.K.: Ikonikus, számomra azonban a leginkább vitatható pontja az előadásnak a nézők beinvitálása a Boszorkányszombat-jelenetbe: zavart, hogy bár meghívást kaptunk a Walpurgis-éjre, ugyanúgy frontálisan, kordonokkal elválasztva nézhettük az eseményeket, hogy csak úgy tettek, mintha mi is résztvevői lennénk a bulinak, mintha minket is megkínálnának sörrel. Így csupán látványosságként, nem pedig zsigeri, személyes élményként tudott hatni rám a jelenet. Aztán kérdőre vontam magam, hogy mit elégedetlenkedem, végül is „csak” színházban vagyunk.

SZ.-SZ.Á.: Az egész előadás atmoszférák megteremtésével dolgozott, és ezek közül nekem is az volt a legerősebb, amikor felálltunk, és tömegként megindultunk lefelé, hogy a színpadon átgyalogolva megérkezzünk a Walpurgis-éjbe. Ehhez képest tényleg visszaesés, hogy csak állunk, és nézzük a történéseket.

A.K.: Számomra mindig központi kérdés, hogy egy előadás miképpen teremt kapcsolatot a nézőkkel. A MITEM-en látott másik előadás, a Fekete tej rendezője, Alvis Hermanis egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy a nézőkkel való erőszakos kapcsolatteremtés helyett ő inkább a szelíd és gyengéd megközelítésmód szlogenjét hirdeti.

Faust (Radu Stanca Nemzeti Színház, Szeben, rendezte: Silviu Purcarete). Fotó: Eöri Szabó Zsolt

J.T.: Hermanis általában történet nélküli történeteket mesél. A 2005-ben a Trafóban látott Hosszú életben például huszonéves lett színészek játszanak öregembereket. Szinte semmi említésre méltó nem történik apró, banális cselekvéseken kívül. A lenyűgöző hiperrealizmus idővel szürrealizmusba fordul át: minden mozdulat ismerősen hat, minden apró gesztus mögött látod a teljes embert, ami végtelenül megható – a Fekete tejnél ezt most nem éreztem. Nálam talán azért is siklott ki ez az előadás, mert vannak olyan, helyhez és kultúrához kötött darabok, melyek kimozdítva az eredeti kontextusukból nem vagy kevésbé tudnak működni.

SZ.-SZ.Á.: Az ajánló szerint az alkotók a „tipikus lettséggel” akartak foglakozni, ami a városokból eltűnik, vidéken viszont még megtalálható. Ehhez képest az előadásból számomra nem az derült ki, hogy a lettek nagyon valamilyenek lennének, hanem hogy Európában mindenhol hasonló problémákkal járhat a vidék elöregedése. A zavarba ejtő inkább az volt, hogy bár volt humora az előadásnak, a dokumentarista megközelítés miatt úgy tűnt, mintha az előadás komolyabban venné a saját problémafelvetését, mint amennyire mi tudjuk. A borjútól a tehénig, a parasztasszonytól a vágóhídi munkásig mindenki nézőpontját felvillantotta, és nehéz volt eldönteni, hogy mennyit kell ebből komolyan venni.

A.K.: Számomra is csupán a természettől való elszakadás, az urbanizáció okozta elidegenedés univerzális problematikája körvonalazódott – közhelyesen, viszont remek színészi alakításokkal tarkítva.

SZ.-SZ.Á.: Az atmoszférateremtés, ahogy a Faustnál, itt is célja lehetett az előadásnak, sikerült is egy hangulatot erősen megragadni, és a színészek tényleg remekül alakítottak emberarcú teheneket. Az már önmagában szórakoztató, hogy a „tehénformáláson” keresztül kapunk erős színpadi pillanatokat.

J.T.: Attól tartok, ennek az előadásnak egyszerűen nem igazán jó a szövege, az egymás után pakolt sztorikból nemigen körvonalazódik valami nagyobb dolog. Amikor megemlítik a háborút, felcsillan a remény, hogy hátha most kap valami mélységet az egész, de nem – muszáj lett volna mélyebbre ásniuk az alkotóknak.

A.K.: Ugyanezt a kifutást hiányoltam én is, egyszerűen nem derült ki, hogy mi lesz akkor, amikor az utolsó tehéntől is megválik a mindenkori nagymama, hogy milyen érték pusztul el, milyen korszak ér végérvényesen véget.

J.T.: Két évig gyűjtötték a szövegeket a színészek, az egyenként felvázolt történetek azonban többnyire súlytalanok. Nem tudtam átérezni a lett háztáji gazdaság pusztulásának tragédiáját, sírni akartam a lett tehenek sorsán, de nem ment.

SZ.-SZ.Á.: Egyetértek, sokszor én is azt éreztem, hogy a szöveg hátráltatja az előadást: az olyan erős jeleneteknél, mint amilyen a szülésről és a csillagos égről szóló volt, már éppen túlemelkedett volna önmagán, ami a színpadon történt – de helyette bejött valami kicsit banális szöveg.

J.T.: Érdekes, hogy Hermanis nagy előadásaiban, például a Hosszú életben vagy A csend hangjaiban nem szólnak egy szót sem. Lehet, hogy a Fekete tejnél is egy kevésbé verbális verzió erősebben tudott volna hatni.

A.K.: Nekem Nekrošius előadása, Az Éhezőművész sem működött…

J.T.: …mert eleve tele volt technikai bakikkal! Míg Litvániában egy picike stúdióban, a Nemzetiben a nagyszínpadon játszották az előadást, és lehetett látni a színészeken, hogy küzdenek a hatalmas térrel. A másik gond pedig az, hogy kontextus nélkül ez az előadás alig volt élvezhető: nyilván csak néhányan jöttek rá, hogy az egyik jelenetben kipakolt és felhasznált diplomák és díjak Nekrošius személyes elismerései. Ez a tudás nekünk nem sokat ad az élményhez. Litvániában alapvetően jól fogadták a kritikusok az előadást, vannak, akik szerint az egész Nekrošiusról szól, a rendező azonban inkább azt sugallja, hogy a művészetről általában beszél a produkció. Csodálatos előadásokat láttam Nekrošiustól, e jelenség előtt azonban értetlenül álltam.

SZ.-SZ.Á.: Gondolkodtam, hogy tudnám összefoglalni az alapbenyomásom az előadásról, és azt hiszem a legjobb kifejezés, ami leírja, az az étvágytalanság. Nem tudta, valószínűleg nem is akarta az előadás felkelteni a nézői étvágyamat. Az eszközök, amelyeket használt – a színészi játék, a jelmez, a díszlet, a zene – egyáltalán nem voltak étvágygerjesztőek, elég poros esztétikája volt az egésznek. Ha jóindulatú akarok lenni, azt mondom, hogy ez lehet a Kafka-novella interpretációja: a művész identitás, a művészi elhivatottság idejétmúlt, fáradt dolog, és már eleve nem ér el egy bizonyos ingerküszöböt. De nem szeretném a vértelenséget az előadás mondandójaként értelmezni. Az egyébként valószínű, hogy stúdiótérben ez mást tud jelenteni.

A.K.: A Kafka-novella alapfeszültsége, a művész és közönsége közti érzelmileg felfokozott kapcsolat, illetve az egyéni szenvedés és a tetszés ironikus ellentéte teljesen hiányzott.

SZ.-SZ.Á.: Igen, amit nyomasztóan és húsbavágóan írt meg Kafka, azt ez az előadás mintha eltáncikálta volna. Visszautalnék a korábbi kérdésedre: az EU-s betoldást és, ezek szerint, Nekrošius kitüntetéseit leszámítva egyetlen ponton sem éreztem azt, hogy az előadás nyitna afelé, ami most van – pláne nem a vizuális elemeiben. Persze mondhatjuk, hogy a novella szituációjából adódik ez a félamatőr, kicsit pantomimes, tonettszékes világ, amit nem annyira jó nézni – de ettől az előadást sem annyira jó nézni.

J.T.: Az egyik komoly bajom a MITEM-mel éppen az, hogy sokszor azt érzem, lejárt szavatosságú előadásokat hoz el. A régióban egyedülálló módon elképesztő mennyiségű, évről évre garantált pénzből gazdálkodik, mégsem derült ki a negyedik alkalommal sem, hogy milyen ízlés mentén szerveződik a fesztivál, hogy Nekrošiustól például miért éppen ez az előadás látható.

A.K.: Mit értesz pontosan ízlés alatt? Mi az, amit hiányolsz?

J.T.: Egy jó fesztivál rendelkezik saját profillal. Vegyük például Nyitrát, ahol egy dramaturgcsapat nézi és válogatja régiók szerint az előadásokat, szem előtt tartva a fesztivál választott tematikáját, illetve a kortárs színház fontos, előremutató irányait. Ezzel szemben a MITEM-en tegnapi nagy nevek néha nagyon jó, néha másodlagos frissességű előadásai láthatóak úgy, hogy a válogatás módjáról semmit nem lehet tudni. Míg tavaly bevállalósan ott volt a politikus és a máról szóló színház, Ostermeier Sirálya vagy Urbán András Hazafiak-rendezése, idén már ezt a vonalat sikerült teljesen kiiktatni. A MITEM-en – hasonlóan a Nemzetihez – egy hagyomány feltalálása zajlik éppen, ami sok szempontból elég távol esik a magyar színházi kultúrától, de a pénz és a hatalom ezt a kérdést eldönti. Sokkal nyitottabb, kíváncsibb, vagányabb fesztivál is lehetne a MITEM ahelyett, hogy félig kihalt nagy bölényeket karol fel.

SZ.-SZ.Á.: Valóban nagy felelősséget jelent a MITEM programjának összeállítása, hiszen ez az egyetlen nagy nemzetközi színházi fesztiválunk. Egy ilyen fesztiválon láthatjuk meg, hogy mi történik Európa meghatározó színházi műhelyeiben, és találkozhatunk szakmailag revelatív előadásokkal. Arról lehet és kell is vitatkozni, hogy mi a progresszív, éppen ezért integrálóbb felfogásra lenne szükség…

A.K.: …nem arra, hogy színháztörténeti képeskönyv legyen…

J.T.: …hanem, ahogy Ármin utalt rá, hogy megmutassa, milyen lesz a holnap színháza. Ezen a terepen ma a Trafó teljesít itthon a legjobban, amikor pénzügyi és infrastrukturális lehetőségeihez mérten elhozza Romeo Castellucci, Jérôme Bel, Milo Rau vagy épp a Rimini Protokoll egy-egy előadását.

SZ.-SZ.Á.: A Trafó sok szempontból hiánypótló munkát végez, viszont egy fesztivál másképp tud működni, sokkal koncentráltabb esemény, közös platform lehet a szakma és a közönség számára is. Lehetőség, hogy megnézzük és megmutassuk, mi zajlik a világban.

A beszélgetést szerkesztette: Antal Klaudia

Facebook Comments