Mostanra az érintettek döntéseit helytelenítve vagy sem, de mintha tovább lehetne/kellene lépni. A kérdés azonban maradt: az előadáson való részvétellel és ezzel az írással nem járulok-e hozzá szándékolatlanul annak a rendszernek a működéséhez és fenntartásához, amely az ilyen típusú agressziót némi fizetéscsökkentés ellenében legitimálja?

A Rosmersholm radikális előadás akar lenni, de fél kevesebbet megtenni, mint mindent. Színre visz erős, hatásos jeleneteket, de maga nem válik ilyen eseménnyé. Épít a felfokozott színészi jelenlétre, a színész testének sebezhetőségét, fizikai korlátait hangsúlyozza. Újra és újra rádöbbent, hogy nem hihetünk egyazon pillanatban a színész és az alakított karakter jelenlétében, abban, hogy egyszerre vagyunk Ibsen korában és a saját időnkben. Andriy Zholdak rendezőtől az ilyes provokáció várható volt, tekintve az önmagát misztifikáló imázsépítést, amellyel hírhedtségét ápolja.[1]

Jelentős sajtóvisszhangot váltott ki, hogy a március 24-i bemutató szünetében bántalmazta vagy, ha le nem állítják, bántalmazta volna az egyik munkatársát. Ezért eleinte az esztétikaival szoros összefüggésben etikai és színházpolitikai kérdések domináltak az előadás kapcsán kialakult diskurzusban (körültekintő és alapos elemzést írt többek között Miruna Runcan[2] és Kricsfalusi Beatrix[3]). A megjelent cikkek konkrét javaslatokkal álltak elő, hogy mi az, amit megbeszélni kell, és hogy tenni mit lehet. Bojkottálni az előadást és/vagy szolidaritást vállalni a színészekkel, akik nyilatkozatot tettek közzé, mely szerint kiállnak egymás mellett és egymásért. „Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket.”[4] A botrány rövid ideig intenzíven ventilált: számos cikk, hozzászólás, nézőtéren hagyott üzenetek,[5] Zholdak bocsánatkérése, pénzbüntetés, a felelősség tétova vállalásai vagy az eset bagatellizálásai követték egymást. Mindebből azonban legfeljebb azt lehetett leszűrni, ami eddig is tudható volt: hogy a művész státusz olcsó, közönséges alibi is lehet, hogy a hatalmi pozícióban lévők agressziójával szemben a törvény nem védi kellőképpen az áldozatot. Továbbá azt, hogy a nyilvánosságra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint ami összeesküszik, meghurcol, és csámcsog a részleteken. Figyelemrezsim, amelyben a kéretlen figyelem épp akkora károkat képes okozni, mint amekkora hasznot a kicsikart figyelemből hajtani lehet. Véletlenül sem az, ami a felelősen végiggondolt hozzászólások sokfélesége révén a tények értelmezésében, a valótlan, sarkító állítások leleplezésében és valódi megoldások keresésében segíthet.

Fotó: Daniel Zholdak

Mostanra az érintettek döntéseit helytelenítve vagy sem, de mintha tovább lehetne/kellene lépni. A kérdés azonban maradt: az előadáson való részvétellel és ezzel az írással nem járulok-e hozzá szándékolatlanul annak a rendszernek a működéséhez és fenntartásához, amely az ilyen típusú agressziót némi fizetéscsökkentés ellenében legitimálja?

Az előadás a nézők belépésekor már elkezdődött Johannes Rosmer (Bodolai Balázs) és felesége, Beaté (Sigmond Rita) táncával. A szín három részre osztott. Hátul a csúcsíves családi kápolna szentek szobraival, mellette az előszoba. Ezeket szürke nejlonfüggöny választja el az előtértől. A sötétszürke falaktól a nagy belmagasság és az ablak ellenére is klausztrofób a tér. Kialakítása megosztja a nézőteret, csak az látja be teljesen, aki középtájt ül.

Az ősi birtok, Rosmersholm fokozatosan zárul rá Rosmerre, a hitehagyott lelkészre, noha az életigenlő világnézeti szabadság, amelyet a férfiba szerelmes Rebekka West (Imre Éva) hozott, kiútnak tűnik eleinte. Elzárkóznak, a halottak pedig vágtató fehér lovakként kísértenek körülöttük. Az egyik halott Beaté, akit öngyilkosságba kergettek, de Freud Rebekka Westről írt pszichoanalitikus elemzése szerint[6] egy másik halottnak, Rebekka apjának is kiemelt jelentősége lehet a bűntudat eluralkodásában. Freud sokat vitatott esettanulmánya szerint a lány incesztus áldozata lett. Ezt nem támasztja alá a szöveg, de nem is cáfolja. Többek között a bűntudat szimbólumainak tekinthető fehér lovakat, a dráma „szürrealista vagy metafizikai szimbólumait” a sajtótájékoztatón tett nyilatkozata szerint kihúzta a rendező.

Zholdak szövegadaptációjának egyik legmeghatározóbb vonása, hogy ignorálja a társadalmi-politikai helyzetre, és annak megváltoztatási lehetőségére vonatkozó utalásokat a drámából. Szinte fogódzók nélkül marad a néző, hogy miféle szabadságeszmékről van szó, és ezzel együtt milyen motivációk vezetik a cselekményt. A sajtótájékoztató szerint hat óra hosszú, háromfelvonásosra tervezett előadásból a közbülső rész kihagyása után két felvonás maradt. Az első felvonásban bevezetett kérdésekre, motívumokra ezért kissé közvetlenül érkezett a másodikban azok kibontása, a központi karakterek előtörténetének sejtetése, néhány összefüggés megteremtése. Hogy végül nem állt össze egy hagyományosan olvasható előadás, ahogy azt Ibsen nevét látva elvárnánk, jelzi a rendezői szándékokat.

Egy radikális kortárs előadás célja általában az érzékelhetőség határainak kikezdése, a megismételhetetlennel, a lehetetlennel, a kiszámíthatatlannal való szembesítés. Annak felmutatása, hogy nincs többé aktív színész és passzív néző, hanem az előadás ideje alatt az eseménynek mindenki egyformán kitett. Zholdak gyakran hivatkozik Artaud-ra, a cselekvő színházra, amelyet a maga rendezői praxisával rokonít. A kegyetlen színház például lélegzet-sikolyokkal érte el, hogy a közönség ne intellektuálisan legyen lekötve. A kabbalából származó sajátos légzésmódszer a test feminin vagy elnyomott oldalának felszabadítását célozta a társadalmilag kondicionált és elvárt viselkedés alól. A kegyetlenség azoknak a módszereknek a szigorában nyilvánult meg, amelyekkel a passzív oldalt aktívvá tették (nem egymással szemben).

Az ígéretes Artaud-hivatkozás után mégsem következett a határszegés felszabadító, eksztatikus tapasztalata. Egyrészt mert az elnyomás itt egyöntetű és differenciálatlan, tehát a folyamatos üvöltözés nem oldhatja fel, csak tünete lehet. Másrészt azért, mert túl erős maradt a nyelvi kódoltság, noha időről időre felfüggeszti a tánc, a mozgás, a tátogás, a hangos zene túlüvöltése, a dolgok hangjellemzőinek felerősítése (a cipő kopogása a kápolna padlóján), a vihar beszűrődő hangjai. Az előadás mindent megtett, hogy ellehetetlenítse az értelmezést, még parodizálta is a jelfejtő magatartást. Egy ponton megszólal a riasztó, Helsethné (Kicsid Gizella) hozza a poroltót, és lefújja vele a riasztót. Világos: nevetséges, ha a probléma helyett a problémára utaló jelekkel foglalkozunk.

A zárlat kettős öngyilkossága így leszűkített kontextusában, csak a pszichodráma keretein belül ragadható meg. De mi vezet addig? A kimondatlan válasz: egy félelmetes, megmagyarázhatatlan, de máig működő ősrend, ősvalami, amit a kulturált, racionális ember elfojt, letagad, és eltávolít magától. A vallásba, a műalkotásba vagy a zárt osztályra száműzi. Ennek megfelelően szinte mindenki torzult, félresiklott, abnormális. A kimondott válasz: a szerelem, ami alatt nem egy érzelmi viszonyt, hanem a féktelen, elsöprő, irracionális és szabad szellemű női libidót kellene érteni: Rebekka Westet. Imre Éva lenyűgözően alakított, képes volt szinte jelenetről jelenetre újrainterpretálni egy olyan zavarossá szétírt karaktert, amely nemhogy több ember, de több ember és nem-ember egyszerre: gyerek, őrült, szexuális és egyéb használati tárgy. Amikor Kroll (Viola Gábor)[7] a fejére borít egy kávéscsészét, mozdulatlanul áll. A hetedik sorból tisztán hallani a porcelán és a koponyacsont kongó koccanását. Néhányan a közönségből ezen is képesek voltak röhögni. Általános probléma ugyan az empátiára való képesség tompulása, de az előadásnak is számolnia kell azzal, hogy hová helyez el szelepeket, amikor ilyen nagy feszültségekkel dolgozik. Vékony határ választja el a sugárhányást, a borogatást és törés-zúzást mint feszültségoldást a szituációs humortól. Perdöntő, hogy mikor és mennyi idő jut a reflexióra. Szemben az általános vélekedéssel, hazamenni, és utólag végiggondolni a történteket késő. Elemezni és gondolkodni a tettek és történések előtt és közben volna érdemes.

Az archetipikus, tudatalatti borzalmakkal terhelt, szexista Rosmersholmon még romantikusan mennydörög, amikor Rosmer azt üvölti, hogy nem hisz többé, de már van okostelefon, kaszkadőrmutatvány (pl. magas sarkúban rohangálás ököl méretű cementtörmeléken), és vannak látványos, szép árnyékolású képek. A spektákulum javára kizárható a darabból a társadalmi-politikai összefüggés, de nem zárható ki a színházból, ha a rendező a munkafolyamat során bántalmazza az egyik színésznőt.

Mi? Henrik Ibsen: Rosmersholm
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Bodolai Balázs, Imre Éva, Sigmond Rita, Bács Miklós/Viola Gábor, Kicsid Gizella / Látvány és jelmez: Daniel Zholdak / Zene: Vladimir Klykov / Látvány, szövegadaptáció, rendező: Andriy Zholdak

[1] A sajtó időnként „az ukrán fenegyerekként” hivatkozik rá, maga pedig e képet rendre visszaigazoló kijelentéseket tesz. Az egyik ilyenre reflektál Kulcsár Árpád cikke: „Andriy Zholdak rendező a Rosmersholmhoz írt Próbanaplójában azt írja: »Ha nem tudnék színházat csinálni, valószínű, hogy börtönben ülnék, mint bűnöző.« A színház tehát az a tér, ami feloldja a társadalmi viselkedés kódrendszerét, egy alkotói tér, ahol a rendező szerint megváltoznak a játékszabályok, a bűn, az erőszak többé nem úgy értelmezhető, mint e téren kívül, nem szankcionálható, a hierarchia csúcsán levő alkotó szabad kezet kap, hogy vízióját létrehozza.” Kulcsár Árpád: A kolozsvári színházban bántalmaz a rendező egy színészt. És akkor mi van?

[2] Miruna Runcan: Jegyzetek egy színházi botrány kapcsán. (Játéktér)

[3] Kricsfalusi Beatrix: Nincs itt semmi látnivaló. Játéktér

[4] A KÁMSZ társulatának nyilatkozata: http://itthon.transindex.ro/?hir=46570

[5] Üzenet a kolozsvári színház nézőteréről: „Több tiszteletet a színészeknek!

[6] Sigmund Freud: Some Character-Types Met with in Psycho-Analytic Work, in Uő: Collected Papers IV, Hogarth Press, London, 1915, 318–344.

[7] Az előadásban Krollt dupla szereposztásban játssza Bács Miklós és Viola Gábor. A szerk.

Facebook Comments