De Isten ott van Szempétör alakjában is, szerényen, álcázva megbújik e szolgai figurában, nem más ő, mint a szeretet Istene. Nem olyan, mint az Atyám Teremtőm, a keresztre feszített szenvedő test, aki minden nap megváltja a világot, hanem az az arc, amelynek képére és hasonlatosságára teremtetett az ember. Színészt még ilyen jóságos képet vágni, mint Szabó Zolát, nem láttam.

Kárpáti Péter nem kerülgeti a forró kását, Tótferi című drámájának kezdő soraiban rögtön a lényegre tér: akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek” – pontosabban ezt Babits Mihály írta, de Kárpáti is erről beszél: „hát evvel a kegyetlen szép énekkel magik mos megáldottak engem” – mondja a Szögén asszon és utolsó „eggy forintját” is a kalapozó művészeknek adja. Hiszen meg lett mondva: Aki a kultúrára áldozza utolsó forintját, megáldja azt az Isten!

Fotók: Csányi Krisztina

Kárpáti Péter világvége hangulatban írta a drámát 1999-ben. A mű debütálása oly jól sikerült, hogy még az ezredforduló előtt meg is kapta a Színházi Dramaturgok Céhének díját, az új évezred hajnalán pedig a Bárka Színház Novák Eszter rendezésében, a debreceni Csokonai Színház pedig Rusznyák Gábor rendezésében tűzte műsorára a darabot, az utóbbi előadást az Országos Színházi Találkozóra is meghívták. Szűcs Mónika a két előadást párhuzamosan tárgyaló kritikájában úgy fogalmaz: „A bemutatókat nem fogadta egyöntetű szakmai elismerés, sőt a kritikusok egy része egyenesen a szöveget tartotta zavarosnak, nehezen követhetőnek.” A szöveg az elmúlt közel 20 évben sem lett világosabb, néhol kifejezetten halandzsának hat, őrült beszéd, mely keveri a tájszólást, a paraszti kultúra apokaliptikus képeit, mindenféle blikkfangos szavakat citál csak a hangzásuk kedvéért, amerikás magyarok angolját töri, és más nyelveken is megszólal. A történetvezetés pedig hű társa a nyelvezetnek, a dramaturgiai bakugrások ugróiskoláját járatja a nézővel. Ez ellen szót emelni mégsem jogos. Kárpáti Péter Tótferije ugyanis nem azért zavaros, mert nincs jól megírva, hanem azért, mert ez a zavarosság éppen a világ sajátja. A dráma nyelvét és az olykor ellentmondásokat szülő történetvezetést úgy kell kezelni, mint egy kulisszát, amely a világ félelmetes zűrzavarát rajzolja az ember köré, beburkolja ebbe a zsibongásba, színes-szagos, folyamatos zajba, amelyben csak egy valaki képes eligazodni, maga az Isten.  De mit lát így az ember az Istenből? Épp ennek a befogadhatatlan világnak a teremtőjét. Egy összetört, meggyötört alakot, aki zavaros kinyilatkozásokat tesz az elképzelhető legnagyobb megabiztossággal és elegáns fölényességgel.

Itt érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, hogy miért volt érdemes majd húsz évvel a megírása után a szerzőnek megrendeznie a darabot. Éppen azért, mert rendkívül izgalmas szereposztásban tudta színpadra vinni a Tótferit, meglepően erős alakítások születtek belevetve ebbe az ős káoszba, amely továbbra is zavarba ejti a nézőt. Stefanovics Angéla a Szögén asszon szerepében kifinomult és sajátos művészetének minden tudományát felsorakoztatja, engem mégis az isteni páros kápráztatott el legjobban. Fekete Ádám Atyám Teremtőm szerepében és legesleginkább Szabó Zola Szempétör szerepében. Ők ketten gyönyörűen jelenítik meg az egy Istent. Tudom, két szerepről van szó, de az az összhang, ahogy ők a clown párost játsszák, egy entitássá gyúrja őket. Fekete Ádám mozgássérült teste ezerfelé mozdul, de ahogy az Úr hangján szólal meg, Sinkovics Imre sem csinálta volna jobban. Egy személyben testesíti meg a sopánkodó hanglejtést és a méltatlankodva összecsapó tenyeret: Atyám Teremtőm, mi lelte ezt az embert?! De játékával képes felidézni a másik hanghordozást is, a meghunyászkodó, kezét imára szorító ember hangját: Atyám Teremtőm, kegyelmezz! Ő játssza azt az Istent, akit félni kell, és még inkább azt az Istent, akinek az útjai kifürkészhetetlenek.

De Isten ott van Szempétör alakjában is, szerényen, álcázva megbújik e szolgai figurában, nem más ő, mint a szeretet Istene. Nem olyan, mint az Atyám Teremtőm, a keresztre feszített szenvedő test, aki minden nap megváltja a világot, hanem az az arc, amelynek képére és hasonlatosságára teremtetett az ember. Színészt még ilyen jóságos képet vágni, mint Szabó Zolát, nem láttam. Féltő, segítőkész, biztonságot árasztó Isten ő, egyúttal gyarló is, mint maga az ember. Rajta az első percben rögtön látszik, mikor a Szögén asszonnal pöröl, hogy ez az alak nem hagyja elveszni a világot, bármennyire is kiérdemelte az a pusztulást.

Így fújják ők ketten, a szakadó hóesésben, cudar hidegben, a félelmes Isten a tubán adja a ritmust, a szeretet Istene a dallamot viszi a trombitán: „Oh when the Saints go marching in”. Koldulnak, kalapoznak, mint utcazenészek, eljöttek, hogy próbára tegyék az embert.

Az embert, aki kiállja a próbát és az embert, aki elbukik. Stefanovics Angéla mint Szögén asszon, pipaszár lábain csizmában, koszlott gúnyában, kámzsával a fején araszol be a színre és utolsó „eggy forintját” dobja az istenek kalapjába, azok azonban nem fogadják el a még náluk is nyomorultabbtól az alamizsnát, inkább szállást kérnek éjszakára. Az emmauszi tanítványok története óta a parasztbiblia számos meséjében és Ámi Lajos mesemondó  történeteiben is, amely Kárpáti Péter forrása volt, visszatérő motívum az álruhában a Földön járó Isten meséje. Akinek jó a szíve és befogadja a földönfutót, azt megáldja az Isten. Így tesz a Szögén asszon is. Jóságáért az Isten megáldja, megszaporítja a tésztát a levesbe,szép színházi pillanat, ahogy az asszony és a két vándor csendben, akkurátusan szaggatják a csipetke tésztát az asztal körül ülve. Később hóból meleg dunyhát teremt, és hat jókora disznót pörzsöltet Szempétörrel, hogy csak roskadozik a padlás a varázsos disznótor után. És ahogy mindezen Stefanovics Angéla álmélkodni tud, nem tud úgy álmélkodni senki.

Csakhogy az embert nem sújthatja cudarabb átokkal az Isten, minthogy teljesíti minden kívánságát. Így keveredik haza Bogdány, a Szögén asszon ötven éve elveszett ura. A karaktert Kárpáti Péter fia, Kárpáti Pál játssza meggyőző erővel. (Később az Antikrisztus is feltűnik a faluban, de ez a dráma elsatnyult mellékága, teljesen fölösleges oda Antikrisztus, ahol egy ilyen férjjel áldja meg az ég az asszonyt.) A remek poént véletlenül sem lőném le, hogy hol töltötte az elmúlt évtizedeket Bogdány, elég az hozzá, hogy nem tanult belőle. Kárpáti Pál szikrázóan alakítja az agresszort, a szánalmas és mégis veszélyes alkoholistát, aki se Istent, se embert nem tisztelve tobzódik a színpadon.

Nála már csak apja alakítása a kirobbanóbb. A Kárpáti Péter játszotta figura földig érő nagykabátban beviharzik a színre, majd szenilis félnótásként hóna alá kapja a fazekat, és, mint ki halála óta egy falatot sem evett, kanalazza be a tésztát. A mókás közjáték Bogdány jellemét rajzolja tovább, hisz feltámadt apjától kegyetlenül megtagad egy szippantásnyi pipadohányt, és dühödten visszaűzi a sírba, ahonnan jött.

Az égő pipa, a dohány Kárpáti drámájában az elveszett emberiségnek, a kénköves pokol tüzének szimbóluma. Az Atyám Teremtőm felemeli szavát és így beszél: „Meg lett mondva: Mikor az embörök nem tunnak már szégyönt, a gyerökök az apjuknak, anyjuknak nem engedelmeskednek, miko mondják nekik, hogy ne pipájjanak. Miko mindönki pipál, akkó vesz el a világ!” De jó az Isten, egy utolsó szalmaszálat nyújt a pipaparázsba a gyarló emberiségnek, egy utolsó táncot jár a Szögén asszonnal, majd bepörögnek-forognak a takarásba, ahonnan már az asszony nagy hassal jön vissza, megfogant a Tótferi, a világ hőse, aki nem hagyja elveszni a világot. A semmirekellő apát pedig a Szempétör feldolgozza, szalonnáját fellógatja a többi disznó közé a padlásra.

Az embert, aki kiállta a próbát, megáldja az Isten, az embert, aki elbukik, méltón megbünteti, de az igazságos Isten is elfárad egyszer, nem győzi tovább a megváltás terhét. Ezer év folyamatos éberség, szolgálat és tisztánlátás meggyötörte, elnyűtte. Az ezredfordulón az Atyám Teremtőm érzi már, hogy itt a világvége, mikor a mese szerint hét évig nem születik és nem hal meg senki. Az Atya megegyezik Szempétörrel, hogy csak egyszemhunyásnyit alszik, és amíg ő szemet huny, addig Szempétör lesz az Isten.

Innen indul a nehéz szülés: az előadás minden költőisége ellenére zuhanórepülésbe kezd. Bár Stefanovics Angála fizikalitásának határait ostromolva, hétrét görnyedve vajúdik,megszülni nem tudja gyermekét, de meghalni sem tud a szülésben, mégsem ő lesz a második rész főhőse, hanem a fiú, a világ hőse.

 Elszabadul a történet az eddig megvilágított hitvány kis kulisszától, a néhány deszkából, ablakkeretből és hullámlemezből eszkábált, falszerű házikó képétől: sötétbe borult a színpad, közben kinyílik a Trafó alagsorának vaskos oszlopokkal tagolt tere, elhúzzák a hátsó kulisszafüggönyt. Csak egy telefon segédfénye világított, e köré gyűltek a fiatalok: Viktor Balázs, Georgita Máté Dezső és Kárpáti Péter lánya, Kárpáti Liza. Az eddig a  disznókat játszó,  fiatal színészek a lehető legegyszerűbb, mégis játékos színházi eszközökkel, árnyjátékkal és hangjátékkal mesélik tovább a történetet. Az éles váltás indokolt, hiszen ebben a színben az anya méhében vagyunk, és a megszületendő gyermek küzdelmét mint holmi jánosvitézi kalandozást kísérhetjük figyelemmel. Erős kép és felütés, mikor Tótferi, a világ hőse felzörgeti a Doktert, hogy kapja magát és jöjjék azonnal, hogy reménytelenül vajúdó édesanyján segítsen. A valóságtól kerékről-kerékre elszakadó kocsizásukat egy doboz gyufa és a telefon fénye előtt rángatott mutatóujj segítségével teremti meg Georgita Máté Dezső és Viktor Balázs. Nagyon szép fantáziajáték, Peer Gynt sem találhatott volna ki szebbet édesanyjának egy másik történetben. De túl hosszú Tótferi és a Dokter útja,  már elfáradtak a nézők egy ilyen hosszas és zavaros utazáshoz. A színészek a nézőtér mögé keverednek, sötét van és a dráma nyelvezete, valamint a cselekmény minden eddiginél zavarosabbá válik. A megszületni nem tudás sürgető, de sehová sem jutó káoszát megteremti a fiatal színészek játéka és Kárpáti Pál kongázása, ugyanakkor teljesen elsikkad a nagy találkozás az eddig Istent játszó, ám most az Antikrisztus, vagy más néven Bénga bőrébe bújó Fekete Ádám és Tótferit alakító Georgita Máté Dezső között. Nem lehet érteni, követni az újabb és újabb varázsos helyszíneken át vágtázó cselekményt, a szöveg üres kacifánt marad, végkép lerúgja magáról a narrációt. Csak annak tudunk szurkolni, hogy szánja már meg azt a Szögén asszont az ég, és szülessen meg végre az a Tótferi, mert  túl sok a káosz, a zavaros zaklatottság.

Ha az Isten szemet huny a világ pusztulása felett, és egy kis alvással elodázza a világvégét, akkor a Tótferi, a világ hőse nem születhet meg. Nem mintha baj lenne a fiúval, aki édesanyját védve viszi a Doktert és mielőbb meg kíván születni, de bukása már az anyaméhben elrendeltetett. Az Isten már az anya hasára tapasztva fülét hallja, hogy a fiú pipadohányt kíván. Tótferi vitéznek készül, azért kívánkozik a világra, hogy drága életét adja egy ostoba háborúban, anyja megtestesült bánata lenne, nem áldás, csak megváltás a világnak. Így hát hiába szenvedi végig a néző Tótferi születését, végül kénytelen vagyok lelőni a poént. Nem Tótferi, hanem az ő ártatlan túlvilági mátkája, Julika (Kárpáti Liza) születik meg, mert Szempétör – míg az Atyám Teremtőm huny egyet – saját képére és hasonlatosságára egy alázatos, makulátlan lelkű megváltót teremt a világnak, Julikát, aki elhozza az Isten áldását jólelkű anyjának is. A kegyelmes Isten megtöri a hét éves átkot, nem jön el a világvége és megszülethet a Szögén asszon lánya.

Tótferi búfelejtésként megiszik egy korsó sört a Dokterral egy túlvilági talponállóban. A disznó apa csodás módon lekerül a padlásról és a lányának gurgulázik bárgyún és szerethetőn, a Szögén asszon azonban aggodalmasan néz a két vándor után meleg és barátságos otthona ablakából. A sötét és ijesztő éjszakában a két nagykabátos alak felsorakozik, hátukra vetik a tubát és a trombitát, és fegyelmezetten elindulnak. Vigyázzák a világot, és meglátják benne a jót; ha beengedjük őket hajlékunkba, talán otthon lesznek ebben a világban.

*Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját te reád, és adjon békességet néked.

 Hol? Trafó
Mi? Kárpáti Péter: Tótferi
Kik? Titkos Társulat
Színészek: Stefanovics Angéla, Fekete Ádám, Szabó Zola, Kárpáti Pál, Viktor Balázs, Georgita Máté Dezső, Kárpáti Liza. Dramaturg: Zsigó Anna. Zene: Csizmás András. Látvány: Veronika Keresztesova. Fény: Lengyel Ákos. Produkciós vezető: Trifonov Dóra. Asztalos: Szabó Sipos Ágoston. Konzultáns: Téri Gáspár. Írta és rendezte: Kárpáti Péter

 

Facebook Comments