A könnyűzenében hosszú évek óta működő Cseh Tamás Program mintájára hamarosan útjára indul az Imre Zoltán Program (IZP) az NKA keretein belül, évi 100 millió forintos pályázati kerettel, a magyarországi hivatásos táncművészet fiatal, pályakezdő alkotóinak, koreográfusainak, előadóművészeinek támogatására. Az IZP terveiről, felépítéséről, céljáról Pataki Andrással, a kuratórium elnökével és egyik tagjával, Nagy Zoltánnal, a SÍN Kulturális Központ igazgatójával Péter Petra beszélgetett.

A kezdeményezés az azóta meneszett NKA-alelnök, Doncsev András nevéhez fűződik, a javaslatot Kenesei Edinával, Bozsik Yvette-tel és Kovács Gerzson Péterrel karöltve Pataki András, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója dolgozta ki. Kiírás még nincs, a négy fős kuratórium^[1] azonban már megkapta kinevezését, és arra vár, hogy a bürokrácia útvesztőiben utolsó utáni jóvahagyásra váró pályázat végre megnyíljon az érdeklődők előtt. Az idő sürget, hiszen december 31-ig le kell zajlania az első pályáztatásnak és kötelezettségvállalásnak. 

– A programmal kapcsolatban elsőként a célcsoport kérdése merül föl. Mit jelent az, hogy fiatal, pályakezdő alkotó? Például a Fülöp Viktor ösztöndíjnál ez születési dátummal van definiálva, ami nem biztos, hogy szerencsés. Mert miért ne lehetne mondjuk egy negyven éves táncos is pályakezdő alkotó? Az IZP ezt hogyan definiálja?

Pataki András: Mi nem akartuk ezt korosztályos keretben meghatározni. A program elsődleges célja a jövő alkotóinak és a jövő fiatal közönségének a megszólítása. Közönség szempontjából az egyetemista, gimnazista, vagy még fiatalabb korosztályokat célozzuk meg, de nyilván a pályázó dönti el, milyen körben kívánja kifejteni a tevékenységét, kihez szeretne szólni. Az alkotóknak két pályázatot írtunk ki. Az egyiket az abszolút kezdőknek, akik, ha csináltak is már koreográfiát, közönség előtt nem mutatták be. A másikat pedig azoknak, akik már nem elsőművesek, amivel nehezebb dolgunk volt, hogy pontosan meghatározzuk, kik is ők.

Pataki András. Fotó: Tarnavölgyi Zoltán

Nagy Zoltán: Abból indultunk ki, hogy ne az életkort nézzük, hanem azt, hogy a pályázó hol tart a saját alkotói pályáján. Úgy gondoltuk, hogy ha valaki túl van már öt szakmailag értelmezhető bemutatón, amit egy színház befogadott, és volt jegybevétel, azaz voltak nézők is, az már nem teljesen pályakezdő.

– Tehát ha jól értem, infrastrukturálisan határoztátok meg a pályakezdő fogalmát?

N. Z.: Igen, de nem feltétlen egész estés előadást értünk az alatt, amikor elsőműves alkotókról beszélünk. A kezdő koreográfusoknál pedig – a kiírásban ez a kettes pályázati cél – előadásszámhoz, minimum 3 és maximum 5 bemutatóhoz kötöttük a jelentkezést.

P. A.: De az sem kallódik el, aki a két célcsoport közé esik, mert a kiírás csak egy keretet ad, a lényeg, hogy az illető bizonyos számú előadásnál nem csinált többet, az alkotópálya elején tart, és ezt közönség előtt is tesztelte. Az is fontos, hogy a szakmába már kilépett, a táncművészetet hivatásszerűen gyakorló fiatalokat támogassuk.

Nagy Zoltán

– A tervezett kiírás szerint magyar állampolgárok és Magyarországon bejegyzett szervezetek pályázhatnak, miközben a kortárs tánc egyre nyilvánvalóbban nemzetköziesedik, és ez a folyamat gyakorlatilag már Magyarországot is elérte. Itt, a SÍN Kulturális Központban, ahol beszélgetünk, épp Lior Lazarof próbál, akinek produkcióját a SÍN támogatja, vagy ott van Valencia James, aki Lábán-díj jelölést kapott, és most a Trafóban lesz bemutatója. A Budapest Kortárstánc Főiskoláról (BKTF) hamarosan  jönnek ki a mindenféle nemzetiségű fiatalok, akik lehet, hogy itt képzelik el a jövőjüket. Mennyire lesz nyitott a program a nem magyar, de Magyarországon dolgozó pályakezdők számára?

P. A.: Ez egy jó kérdés. Magánszemélyként csak magyar állampolgár pályázhat, ezt a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) szabályozza. Egy külföldi nyilván pályázhat egy magyar lebonyolítóval, és akkor semmi akadálya nincsen, hogy külföldiek is bekerüljenek a kedvezményezettek körébe.

– Hogyan zajlik majd a döntési folyamat? Előre meg lesz határozva, hogy elsőműves alkotó új produkciójából mondjuk öt nyertes pályázat várható?

P. A.: Igen, pontosan. A másikban meg tíz. Beszélhetünk nyíltan. A kiválasztásnál szeretnénk arról is meggyőződni, hogy a pályázó valóban meg tudja-e valósítani, amit leírt, vagy csak egy nagyon jó pályázatírót fogott ki. Ezért személyes interjúra fogjuk behívni még döntés előtt mind a két alkotói kategóriában a díjazásra érdemesnek talált pályázókat. Ez egy prezentációs szűrés lesz.

Simkó Beatrix: Kerengő – Közép-Európa Táncszínház, Ifjú Koreográfusok Fóruma (IKF). Fotó: Dömölky Dániel

N. Z.: Ami azért is történik így, mert szeretnénk egy mentorprogramot is hozzárendelni a győztes pályázatokhoz az alkotói folyamat támogatására. Reméljük, hogy ezeken a megbeszéléseken már tudni fogjuk, hogy kik azok a mentorok, idősebb, tapasztaltabb alkotók, akik ebbe a munkába be tudnak kapcsolódni.

P. A.: Az alkotói pályázatok célja elsősorban az, és ezt fontos hangsúlyozni, hogy kísérletező, új formanyelvet kutató munkák szülessenek. Azt szeretnénk, hogy a fiatalok, akikhez a leginkább köthető a minket körülvevő technológiai bumm, ezt alkalmazzák az alkotásaikban.

N. Z.: A táncnemek nincsenek meghatározva, lehet akár néptáncosként is pályázni, de a kísérletező kedv alapfeltétel.

– Hogyan épül fel a teljes program? Kapcsolódnak egymáshoz az egyes kiírások?

N.Z.: Azt mind a négyen (a négy kurátor – a szerk.) az első alkalommal tisztáztuk, hogy nem akarunk olyan pénzosztást, hogy bejönnek a pályázatok, odaadjuk az elnyert összeget és aztán mindenki hátradől. Mindannyian úgy gondolkozunk az IZP-ről, hogy az egyes pályázati pontok összeépüljenek. Vannak alkotói pályázatok, de olyanok is, amiket bizonyos értelemben kötelezővé teszünk a nyertes alkotók számára. Úgy próbáltuk felépíteni a programot, hogy meghatároztuk a célt, és megnéztük, mi kell még hozzá az alkotón túl, hogy ez tényleg megvalósuljon. Kell külső szem, egy olyan tudás, ami az alkotást megtámogatja produkciós oldalról. Kell infrastruktúra: próbaterem, tréning, befogadóhely. Kell nyitott, értő közönség. Így tud összeépülni az IZP rendszerré. És kell majd visszacsatolás a forgalmazói oldaltól, hogy milyen promóciót vállalt, illetve milyen nézőszámot, jegybevételt tudott elérni.

P. A.: Tehát az altémák nem függetlenek egymástól, mint sok kollégiumnál. Fontos célunk például, hogy a produkciók ténylegesen eljussanak a közönséghez, erre építettünk egy partneri programot, ahol a létrejött előadások láthatóak lesznek.

– Vannak olyan budapesti színházak, társulatok, akik ez elmúlt években már fölvállaltak ilyen kezdeményezéseket. Gondolok például a Trafó és a Műhely Alapítvány Antré programjára, az Artus Arccal a halnak című sorozatára vagy a Közép-Európa Táncszínház Ifjú Koreográfusok Fórumára. Hozzájuk kapcsolódik az IZP?

P. A.: Jelen pillanatban nem ezekhez fog kapcsolódni, legalábbis a forgalmazás része.Lesz egy budapesti helyszíne a megszülető produkcióknak, valamint négy vidéki és egy határon túli. Ezt meghívásos keretben fogunk lebonyolítani. A színházakat meghívjuk arra, hogy – kötelezően double bill formában – egy szezonban öt alkalommal lehetőséget biztosítsanak a megszülető műveknek.

N. Z.: Bennem ez folyamatosan kérdés volt, de beláttam, hogy az indulásnál meg kell tudnunk határozni magunkat. Lehet, hogy ebben az évben mindenki felkapja a fejét, hogy a bemutató a Nemzeti Táncszínházban lesz – kvázi a Nemzeti Táncszínház kap egy programot az IZP-n keresztül –, de azt gondolom, hogy ez csak most lesz így, jövőre más partnereket is be kell vonni, ahol vannak olyan kezdeményezések, amikhez lehet kapcsolódni.

P. A.: Vagy fordítva. Ez nézőpont kérdése. Ha már van felmutatható eredmény, akkor máshogy működnek a kapcsolódások is. Szeretnénk az Imre Zoltán Programból egy brandet építeni, amit koncentráltan kívánunk láthatóvá tenni. Ha már van egy működő program, akkor ahhoz majd szívesen csatlakoznak más partnerek. A program sikerétől is függ, hogy később mennyire duzzasztjuk föl a befogadó hálózatot. Többszörösen hangsúlyoznám, hogy ez egy tesztüzem.

Marcio Canabarro-Molnár Csaba: Tropical Escape – Artus, Arccal a halnak újgenerációs program. Fotó: Schiller Kata

– Hogyan esett a választás éppen a Nemzeti Táncszínházra, aminek – más fórumokkal szemben – eddig nem volt fiatalokat támogató kezdeményezése? Másrészt hogyan látjátok a személyi kérdést, hiszen a Táncszínház igazgatója, Ertl Péter az egyik kurátora a programnak?

N. Z. Röviden válaszolva, éppen azért esett a Nemzeti Táncszínházra a választás, mert nem volt ilyen kezdeményezése, valamint fontos volt számunkra, hogy az IZP indulásakor egy helyre összpontosuljon a program. Viszont azt is fontos kijelenteni, hogy a IZP-nek az egész táncszakma érdekeit kell képviselnie. A második kérdéseddel kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy a döntéseink fogják megadni a választ.

– A befogadóhelyek válogathatnak majd az elkészült művekből, vagy ez egy csomag?

P. A.: Nem válogathatnak, ezeket a double bill esteket – ami tíz pályakezdő alkotót jelent – öt alkalommal be kell mutatni, ezt garantáljuk a nyerteseknek. Az abszolút kezdők műveit pedig egy double és egy triple bill est keretében tűzi műsorra a MU Színház. A későbbiekben szeretnénk bevonni fesztiválokat is, ahol a fesztivál igényeit is figyelembe véve lehet szelektálni. Ebben már partner a Veszprémi Fesztivál. Első körben próbáltunk olyan helyszíneket keresni, ahol eleve van tánc iránt érdeklődő közönség. Hiszen egy kezdő, kísérletező alkotó munkáját nem vihetjük olyan helyre, ahol a táncnak nyoma sincs.

– Amennyire tudom, a budapesti próbahelyek eléggé telítettek. Hol fognak próbálni ezek a projektek? Lesz-e lehetőség infrastrukturális fejlesztésre, például táncpadló lerakására olyan próbahelyeken, ahol nincsen?

P. A.: Ezzel mi nem tudunk mit csinálni, az NKA beruházásokat nem támogat. Azokra tudunk rácsatlakozni, amik már működőképesek.

N. Z.: Viszont meg akarunk finanszírozni egy olyan infrastruktúrát, ami biztosítani tudja, hogy ezek az alkotások valóban megszülessenek. Jelen pillanatban a SÍN-en és Műhely Alapítványon kívül nincs ilyen kapacitás Budapesten.

– Például a Budapest Tánciskolában van. Azt várjátok, hogy egy társulat, akinek van próbaterme, rendelkezésre bocsátja?

N. Z.: Leírtuk részletesen a feltételeket. 10 x 12 méter alapterület, három és fél méter belmagasság, rugalmas padló, fűthető tér, kommunális helységek, és jó megközelíthetőség tömegközlekedéssel.

P. A.: Továbbá hogy ez a színház vagy társulat egy bizonyos időt adjon azoknak a projekteknek, akik itt nyertek. Nem tudjuk, hogy lesz-e ilyen. Azt reméljük, hogy lesz. Nem kevés pénzt teszünk mellé.

– A művészi világban erős a produkciós nyomás. Ez a program is a produkcióra helyezi a hangsúlyt. Van-e arra mozgástér, hogy nem produkció-orientált kreatív munkát támogasson?

N. Z.: Az elsőműveseknél a kiírásban eleve szerepelni fog, hogy nem kell egész estés előadást csinálni. Amikor a MU Színházban ez bemutatásra kerül, akkor az IZP mint brand tartani fogja a hátát, hogy ez egy kísérletező előadás. A külföldi rezidencia-programot úgy próbáltuk meghatározni, hogy köthető legyen egy jövőbeli projekttervhez.

P. A.: Én azt gondolom, lényeges, hogy kézzel fogható teljesítmény szülessen, ami mérhető. Ami alapján eldöntheti a kuratórium, hogy jó helyre adta a pénzét vagy nem.

N.Z. Ez azért is fontos, mert így a pályázó elkezd gondolkozni, hogy a saját karrierjét hogyan építi fel. Ne az legyen, hogy egyik pillanatról a másikra ötletszerűen dönt. Azzal, hogy a program létrehoz egy befogadói hálózatot, lesz lehetősége a közönségnek, a szakmának és magának az alkotónak is szembesülnie a darab sikerültségével. Ne az a helyzet legyen, hogy csináltam valahol egy bemutatót, eljöttek a barátok, és nem tudom lemérni a fogadtatást, mert nincs szakmai visszacsatolás.

P. A.: Van egy olyan tervünk, ami a mostani kiírásba már nem fért bele, hogy úgynevezett visitor programokat indítsunk el. Külföldi oktatási, művészeti intézményekkel, ami kimondottan kutatásokra és önfejlesztésre fókuszál. Ezekhez a partnerekhez lehet majd pályázni egyhónapos programmal. Ebben az esetben nem produkció létrehozása a cél.

Valencia James: Between the World and Me – L1 Egyesület, rezidencia program. Fotó: Szabó Roland

– Könnyen lehet, hiszen a pályázati altémák majd lehetővé teszik, hogy valaki pályázik egy külföldi rezidenciára, majd a következő évben csinál egy darabot, turnézik vele, közben képzi magát, digitális portfóliót készít. Ha jól értem, akkor ezzel a modellel egy alkotói kört gyűjt maga köré a program. Egy kicsit olyan ez nekem, mint egy produkciós iroda, ami igyekszik minden oldalról megtámogatni a művészeit. Mi a program identitása?

N. Z.: Az alkotók fogják megteremteni a program identitását. Hogy ez az ember ebben a programban indult el és jutott el idáig.

P. A.: Mi szakmai mentorálást adunk, valamint anyagi és kapcsolatrendszeri bázist építünk azok köré az ambíciózus alkotók köré, akik eddig lógtak a levegőben.

Zebulon Projekt: Nem maradtam abba – Artus, Arccal a halnak újgenerációs program. Fotó: Kővágó Nagy Imre

– Lesz saját titkára, honlapja a kuratóriumnak, illetve a programnak?

P. A.: Szeretnénk, ha lenne, hiszen ekkor látnánk biztosítva a folyamatos információáramlást, egyelőre azonban az NKA úgy kezeli az IZP-t, mint egy sima kollégiumi kiírást. Mi meg folyamatosan azt hangsúlyozzuk, hogy ez egy program. A programnak folyamatossága van, épül, rendszerbe van rakva. Én abban bízom, hogy egy idő után, ha ez sikeres, akkor az NKA-n belül is ki lehet eszközölni a szükséges változtatásokat. A Cseh Tamás Programot például egy programiroda működteti. De fontos, hogy az NKA apparátusa számára is kezelhető és szakmailag is működőképes legyen az IZP.

– Lesznek egyeztetések a Táncművészeti Kollégium kiírásaival?

P. A.: Összehangolni már működő dolgokat lehet. Azt nem szeretnénk, hogy a Táncművészeti Kollégium árnyékában találjunk ki valamit, ami oda passzol.

N. Z.: Másrészt meg azt gondolom, hogy várhatóan minden évben változni fog a kiírás, annak függvényében, hogy a pályázati céljaink hogyan valósulnak meg. Ha azt látjuk, hogy itt kevés igény jön be, ott meg a duplája, akkor a következő évben ahhoz alakítjuk a kiírást.

P.A.: Ez teljesen természetes. Meg ha ugyanarra a célra más források is betalálnak, akkor lehet, hogy mi fölszabadítunk forrást, amihez teljesen más célt fogunk rendelni. Biztos vagyok benne, hogy a program terjeszkedni fog. Mindenféleképpen nemzetközivé szeretnénk tenni. Ahogy magyar színházi partnerek léptek be a nemzetközi rendszerbe, ahol bemutatásra kerülnek a program keretében elkészült produkciók, úgy a későbbiekben külföldi partnereket is bevonunk.

– Hogyan látjátok az esetleges párhuzamosságokat a Táncművészeti Kollégium és az IZP által támogatott produkciók, alkotók között? Aki például ott nyert, az pályázhat ide?

N. Z.: Teljesen elkülönül a két pályázati lehetőség. Az IZP-ben úgy próbáltuk felépíteni az alkotói pályázatokat – és ezt nagyon fontosnak tartjuk –, hogy 100 %-os támogatási rendszer van. Egy pályázat maximum 2.2 millió forintig nyújtózkodhat. Ezen belül, ha valaki egy duettet csinál, és ahhoz 1.7 millió kell, akkor azt meg fogja kapni. Ilyen értelemben nem lesznek forráshiányosak a pályázatok. Azt gondolom, hogy ez azt fogja eredményezni, hogy nem fognak máshová átpályázni.

– Nézzük konkrétabban: aki például már kapott a Táncművészetitől 300 ezer forintot, pályázhat ide extra forrásért?

P. A.: Erre még nem találtunk ki érvényes választ, de szeretnénk ezt különválasztani. Ennek a pályázati kiírásnak tényleg az a célja, hogy a kicsiknek ne kelljen a nagy csapatokkal versenyeznie. Nem nagy a valószínűsége, hogy azok, akikre mi itt gondolunk, nyernek a másikban. Lehet, hogy lesz átfedés, de ott egy abszolút pályakezdő, ahogy a döntési mechanizmust én ismerem (Pataki kurátor a Táncművészeti Kollégimban is, a szerk.), nem kap jelentős összeget, vagy nem kap semmit.

– Tehát nem lesz kizárva.

P. A.: Nem fogjuk kizárni.

N. Z.: Az IZP egy alul-felül nyitott rendszer, amibe a kezdők belépnek és ha valahová elérnek, akkor ebből a rendszerből ki kell, hogy lépjenek. Az is a célunk, hogy ez egy modell tudjon lenni a Tánckollégium számára, hogy az IZP alapgondolatait átvéve próbálja kiírni a jövőben a pályázatait. Ne aprózza el a forrásait.

P. A.: Óhatatlan lesz együtt gondolkodás meg együttműködés, hiszen ez a 100 millió egyrészről nem nagy pénz, másrészről viszont, összevetve a táncművészet összforrásaival, mégis jelentős összeg. Biztos vagyok benne, hogy befolyásolni fogja az egész rendszert. Nem is célunk, hogy ne befolyásolja. Az a lényeg, hogy láthatóvá tegyünk egy olyan generációt, ami önerőből – vagy mert forráshiányos –, nem tud láthatóvá válni. Nem csak a nagyközönség, de a szakma számára is, hogy aztán a későbbiekben, egy másik elosztási rendszerben már jelentősebb támogatást tudjon kapni.

Az interjút készítette: Péter Petra

Králl Csaba jegyzete

Az Imre Zoltán Programnak (IZP) elöljáróban csak örülni és drukkolni lehet, végre valami pozitív, rendszer szintű változás, legalábbis annak ígérete, ami a hivatásos táncművészet berkeiben elindul. És hát a karosszék karfáját erősen markolászva reménykedjünk, hogy ez az öröm a későbbiekben is megmarad, ami nem kevesebbet jelentene, mint hogy sikerült (alkalmi?) védőhálót vonni a struktúrába lépő fiatal alkotók köré.

A pályakezdők helyzete, lehetőségei minden művészeti ág rákfenéje. Kiváltképp kényes terület ez a táncművészetnél, ahol írd és mondd az évi összbemutató szám (100-120-140 táncelőadás) cirka 70-75-80 (!) százaléka az eleve alulfinanszírozott és állandó létbizonytalansággal küzdő független közegben születik meg. Tehát paradoxmód még ebbe a létbizonytalanságba sem könnyű belépnie egy induló koreográfusnak, nem hogy ott gyökeret vernie, megmaradnia, életművet felépítenie. Társulatalapításra már legalább egy évtizede semmi, de semmi esély.

Péter Petra interjúját olvasva azonban az is kiviláglik, hogy az Imre Zoltán Program már most, embrionális állapotában számos meggondolásra és széles körű szakmai egyeztetésre érdemes kérdést vet fel. Nem is értem, miért nem történt ilyen.

Azt most hagyjuk, hogy ki mindenki, aki eddig füle botját sem mozgatta az új generációért, hirtelen felfedezi majd magában az élharcost, és közhelyvirágokkal hinti tele a pályakezdők rögös útját (lásd például itt) – ez várható volt. Arra sem érdemes sok szót vesztegetni, pedig borítékolható, hogy az évi százmillió hallatán sok mindenkiben felbuzog majd a kortársi magyar vér, és ha eddig nem is, most azonnal víziója támad koreográfusi karrierjéről. De semmi gond, legyen, sőt így van jól, egy tehetségkutató program végtére is ezért van – a kuratórium meg azért, hogy részre hajlás nélkül kiszűrje az önjelölteket és az old school híveit, hiszen olvashattuk, az Imre Zoltán Program az innováció mellett tör lándzsát, ezt fontos hangsúlyozni.

Az azonban minimum nem fair, mi több, erősen diszkriminatív, hogy az IZP mit sem törődik azokkal az intézményekkel, társulatokkal és műhelyekkel, amelyek a nagy süket csend idején, amikor a táncszakma téli álmát aludta, tevékenyen tettek a fiatalokért. Amikor senki más, de ők igen, többségében önerőből, azaz saját büdzséből (!), helyet és lehetőséget biztosítottak az új generációnak.

Tehát lehet itt fölülről hirtelenvést meglelni a bölcsek kövét meg brandet építeni (jelzem, a brand nem csak úgy lesz, a semmiből, azt hosszú-hosszú évek szívós, odaadó és hiteles munkája alapozza meg), de nem figyelembe venni a természetszerűleg alulról építkező, tehát a valós igényekre reagáló kezdeményezéseket, arcpirító érzéketlenségről és szakmaiatlanságról tesz tanúbizonyságot.

Most az Artus Arccal a halnak új generációs programja, a Közép-Európa Táncszínház (KET) Ifjú Koreográfusok Fóruma, a Trafó és Műhely Alapítvány Antré sorozata, részben a szintén trafós Nextfeszt (és a többi), ezek az évek óta zajló programok nyugodtan arcul csapva, nullának nézve érezhetik magukat. De ugyanezt gondolhatja a Ladjánszki Márta vezette L1 Egyesület rezidens programja is, ahol például Fülöp László későbbi Lábán-díjas koreográfiája, a There is an Elephant in Every Room vagy Valencia Jamesnek az idei dunaPart4 nemzetközi showcase-re is beválogatott szólója, a Between the World and Me is érlelődött.

Nyilván nem arról van szó, hogy csupa remekművek születtek ezeken a fórumokon, ez nem is lehet cél, elvárás, hiszen az innováció mindig rizikós. Tehát voltak mellékvágányok és félig sikerült alkotások is szépszerével – de legalább voltak.

Mert valakik, valahol lehetőséget teremtettek arra, hogy legyenek.

Az sem megnyugtató, hogy az Imre Zoltán Program pályázati termésének krémje, szám szerint tíz premier automatikusan beszerveződik az Ertl Péter igazgatta Nemzeti Táncszínház alá, melynek ráadásul – maguk a kurátorok is elismerik – nincs újgenerációs programja. Na de majd most lesz. Mire a Nemzeti Táncszínház beköltözik a Millenáris Parkban épülő új székhelyére, Ertl már az innovációt is kipipálhatja.

Nem feszegetnénk ezt a kérdést, de egyetlen nyomós érv sem merült fel a beszélgetésben a Nemzeti Táncszínház kiemelt szerepe mellett, ezért az ember joggal szkeptikus, arról nem is szólva, hogy maga az érintett, a Nemzeti Táncszínház igazgatója is ott ül a kuratóriumban, bár interjúalanyaink szerint ezzel nincs semmi probléma.

Ismerős, nem? Tipikus NER-szabadalom: nem figyelembe venni, negligálni a már meglevő műhelyeket, struktúrát, eredményeket, de sok pénzből felépíteni valami újat, aminek nem az önhitel, a saját jog, a nyitott szakmaiság ágyaz meg, hanem az, hogy kimondva-kimondatlanul valami ellenében, a már működő kárára próbálja pozícionálni magát.

Miért nem követi például az Imre Zoltán Program a több éve sikeresen működő fővárosi Staféta pályázat receptjét, ahol a nyertes pályázó választja ki a bemutató helyszínét, a színház pedig egy befogadó nyilatkozattal pecsétet tesz az együttműködésükre? Így a programot szét lehetne teríteni a tánccal foglalkozó kulturális intézmények között, ha már úgyis lépten-nyomon – indokoltan vagy indokolatlanul – a széles szakmára történik mindenhol hivatkozás.

Most persze mondhatják, hogy még el sem indult az IZP, és mi már nyafogunk. Csakhogy épp ez az, hogy még el sem indult a program, és máris ennyi nyafognivalónk van.

Meg persze (további) kérdéseink.

Milyen munkamegosztás lesz a Táncművészeti Kollégium és az Imre Zoltán Program között? Mert, hogy lennie kell, az biztos. A két kuratórium munkája csak szoros együttműködésben képzelhető el.

Mi a garancia arra, hogy az IZP beindulásával a Táncművészeti Kollégium pályázatai nem fognak végleg bezárulni a fiatalok előtt?

Ha a rendszer felülről (is) nyitott – márpedig annak kell lennie –, mikortól és hogyan veszi át/vissza a pályázókat a Táncművészeti Kollégium?

Hogyan, milyen terminológia szerint fogja értelmezni az IZP kuratóriuma az innováció fogalmát, ha ma jószerével mindenre, bármiféle újító szándék nélkül rá lehet sütni a kortárs jelzőt?

Mivel a program viszonylag kevés számú nyertes pályázattal számol, nincs-e túlságosan nagy veszélye annak, hogy sokan két szék között a padlóra esnek?

És persze még hosszan folytathatnánk.

Azért vannak kérdéseink, mert mint a bevezetőben is írtuk, fontosnak tartjuk az Imre Zoltán Programot.

És mert fontosnak tartjuk, aggódunk.

^[1] Pataki András, Nagy Zoltán, Kovács Gerzson Péter koreográfus és Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója