Az Artus előadásai (az egyszerűség kedvéért hívjuk őket így) ugyanis – és ez alól a Raj sem kivétel– nem növelik a tudásunkat, hanem éppen hogy csökkentik. Ott tesznek fel kérdéseket, ahol nekünk már megvannak a válaszaink, vagy nem is gondolnánk, hogy lenne arrafelé bármi kérdeznivaló.

Bakó Tamások. Fotók: Lajti Balázs

Nem hangzott jól, amikor az előadás felvezetéseként Goda Gábor, az előadás rendezője arról beszélt, hogy amit látni fogunk, nem egy előadás lesz, hanem annak megmutatása, hol tartanak jelenleg a közös gondolkodásban és kísérletezésben.  Különféle társulatok és csoportosulások színházi kísérletezés címszó alatt még kész előadásként is gyakran kínálnak meg minket olyan produkcióval, amit rajtuk kívül (?) talán  senki más nem ért, nekünk pedig, lám, egy színházi kísérlet fázisbemutatójára szól a jegyünk.

Persze, akik ismerik az Artust, vagy látták akár ennek a közös gondolkodásnak a korábbi elemeit és fázisait a lassan két éve futó Kérész Művek című performansz-sorozatában, azok számára nem volt annyire rémisztő a helyzet. Az Artus megmutatkozásai, noha a klasszikus színházi dramaturgiától (ha egyáltalán van ilyen) általában fényévnyi távolságra szerveződnek,  mindig világos és egyszerű kérdéseket tesznek fel, és az alkotók rendre megtalálják azokat a színházi formákat, amelyekkel minket is be tudnak vonzani.

Legutóbbi, Cseppkánon című, Lábán-díjat érő előadásuk például az egyszerűségnek addig a pontjáig – nevezetesen az Egyig – jutott el, ami voltaképpen lehetetlenné tette a szavakat.  Az Egyről való beszédre ugyanis a megkülönböztetésre és analízisre szolgáló nyelvünk szinte teljesen alkalmatlan, és az évezredek során a szimbólumokra való érzékenységünk is kikopott. Amíg a kör bizonyos kultúrákban éppen az Egyet találja telibe, és vannak mesterek, akik egész életükben a tökéletes kör megrajzolását gyakorolják, nekünk a kör éppen olyan, mint a háromszög vagy a paralelogramma, legfeljebb kevésbé macerás megszerkeszteni.

Ehhez képest A Raj, mondhatni, helyi érdekeltségű kérdést vet fel még akkor is, ha ez voltaképpen az egész tárgyi univerzumra vonatkoztatható. Hogyan  működik, hoz döntéseket és miként kommunikál önmagán belül egy raj? Felfogható-e egységes lényként? Egy ember felfogható-e mint mikro-organizmusok, sejtek, érzelmek és gondolatok sokaságából álló raj? És az emberiség? És ha már így belelendültünk, akár mi magunk is folytathatjuk a sort: az egész univerzum elképzelhető-e egy rajként? Ha valaki ezek után tudományos ismeretterjesztésen edzett kíváncsisággal érkezik az előadásra, súlyosat fog csalódni. Mégsem bánja meg. Az Artus előadásai (az egyszerűség kedvéért hívjuk őket így) ugyanis – és ez alól a Raj sem kivétel– nem növelik a tudásunkat, hanem éppen hogy csökkentik. Ott tesznek fel kérdéseket, ahol nekünk már megvannak a válaszaink, vagy nem is gondolnánk, hogy lenne arrafelé bármi kérdeznivaló.

Goda Gábor

Elsőre, de talán másodikra is azt mondanánk, hogy ez nem igazán színházi téma. Az előadás kísérleti jellegének egyik sajátkérdése is az, mindez milyen színházi formákban artikulálható. Ahogy ezt az Artus előadásiban megszokhattuk, a Raj is egyes jelenetekből, különálló színházi tanulmányokból, mozgásos performanszokból és mozdulatlan képekből áll. Ezek azonban a szokásoshoz képest kissé darabosan hatnak egymás után, és nem is egyforma erővel működnek, amit éppen betudhatunk a fázisbemutató jellegnek. A konkrét kérdésfeltevés miatt mindez folyamatosan egy előadásegész felé tart, azonban sosem éri el. Vélhetően nem is ez a célja, a látottakat a gondjainkra bízzák, és mi hazavisszük, hogy gondolkodjunk és gondoskodjunk róluk.

Az előadás első harmadában egy egyszerű „trükk” segítségével mi magunk élhetjük át, hogyan működünk egy képzeletbeli rajban anélkül, hogy különösebb mozgási energiákat kellene fektetnünk a játékba. Majd Goda Gábor egy táblán szemlélteti és egy kivetítőn vizuális élménnyé teszi a mágneses térben rajzó fémrészecskék mozgását. A vizualitás és a helyben születő zene közössége fontos eleme az előadásnak. Egy másik, talán a legerősebb jelentben Bakó Tamás mozdulatai, a kivetített fényfoltok rajszerű mozgása és a három zenész játéka játszik el egymással. Bakó Tamás mozdulatai sem nem tánc, sem nem civil mozgás, keresetlen esztétikussága így anélkül visz fel minket a színpadra, hogy érdektelenül profánná válna.

Goda Gábor korábbi munkáiban is rendre megjelentek vizuális sokkhatások, ami alatt nem valamiféle horrorisztikus pornográfiát kell érteni, hanem egyszerű ötletből kiinduló, már-már szenzációra hajtó látványt, amely aztán évekre bevésődik a nézőkben. Ezt most is megkapjuk, a döntés nagyon kevéssé képszerű gondolatának igencsak képszerű lenyomataként.

Konkrét tapasztalatok és belőlük levont kérlelhetetlen törvényszerűségek alapján szoktunk gondolni a világra. Nem vesszük észre, hogy ezért a hasznos és biztonságot nyújtó tudásért cserébe szabadságfokainkat veszítjük el. A Raj nem csupán megmutatja, de a képeken, zenén és mozgáson keresztül átélhetővé is teszi, hogy érdemes gondolkodni.

Hol? Artus Stúdió
Mi? Raj
Kik? Artus
Előadó: Goda Gábor. Táncos: Bakó Tamás. Zenészek: Kertész Endre, Mózes Zoltán, Philipp György. Alkotó munkatársak: Kocsis Gábor, Debreczeni Márton. Kreatív technológia: Papp Gábor, Hajdu Gáspár (XORXOR). Zenei vezető: Philipp György. Rendező: Goda Gábor
Külön köszönet a kreatív előkészületekért: Baló Dániel, Baricz Xénia, Bodóczky Antal, Csató József, Ferencz Krisztina, Fischer Balázs, Fodor Réka, Heppes Miklós, Ilka Rita, Kenyeres István, Kiss Krisztián,László Lilla, Lukács László, Markovics Zita, Mayer Zita, Nagy Csilla, Nagy Ágoston, Tucker András, Szalay Henriett, Sebestény Ferenc, Veress Flóra