Bár hosszabb-rövidebb ideig kőszínházakban is dolgozott, a függetlenek határozzák meg a színházról való gondolkodását. Alapító tagja volt a Bárka Színháznak. A számos társulati váltás, a játszás mellett a rendezés, a film, a szinkron számára az útkeresést is jelentette. A Kolibri Színház mellett többek között a Vádli Társulatban, a Stúdió K-ban játszik.

Fotók: Szarka Zoltán

– Egyszer, egyetlen egyszer jelentkeztem a Főiskolára, az első fordulóban kirúgtak. Számomra ez jelzésértékű volt, hogy a hivatalos színházzal nem nagyon fogok közelebbi kapcsolatba kerülni. Sokkal inkább vonzódom a kis társulatokhoz, az amatőr színházakhoz, a függetlenekhez. A Huszonötödik Színház is így alakult az életemben.

– Sértettség, hogy nem jelentkeztél többet a Színművészetire?

– Persze, volt bennem az is, de meg is könnyebbültem, hogy nem kell beállnom abba a trendbe. Hozzám a kaposvári szellemiség, a Stúdió K, Halász Péterék színháza állt közel. Halászék elmenetelük előtti valamelyik utolsó előadását láttam. Semmit nem értettem belőle, de megfogott. Később, amikor Halász Péter visszajött Magyarországra, dolgoztam vele, ami nagyon jó volt.

– Bár hazatérése után már más színházat csinált, mint anno a lakásszínházuk volt.

– Más Halász Péter tért vissza, de így is nagyon nagy élmény volt találkozni vele. Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején a PECSÁ-ban bemutatták a Sisakkészítő gyönyörű felesége című előadásukat, a szakma teljesen odavolt, hogy milyen csodálatos.

– Számodra mit jelent a színház, hogyan definiálnád?

– Először akkor éreztem úgy, hogy színházzal akarok foglalkozni, amikor Ruszt József egy csodálatos rendezését láttam a Vígszínházban. Később Ruszt tanított is, tőle tanultam meg „nézni” az előadásokat, érteni a világítás dramaturgiáját. A színházcsinálást leginkább Malgot Istvántól lestem el, aki akkor az Orfeo bábegyüttest vezette. Akkor még huszonötödik színházas voltam, de úgy kerestem pénzt, hogy portásként dolgoztam az Orfeóban is. Így találkoztam Malgottal, a Stúdió K-val. Ekkor költöztem ki Pilisborosjenőre, ahol az egyik házban Fodorék, a másikban Malgoték laktak. Láttam megszületni az előadásokat, majd elkezdtem a Stúdió K-val próbálni. Nekem a színház tulajdonképpen Fodor Tamás. A mai napig dolgozom vele, igaz, most már nem rendez, csak játszik. Azt mondja, a rendezéshez megöregedett. Fantasztikus pasi.

– Mit tud ő, amit mások nem?

– Okos, öniróniája, ízlése van. A pályám eleje óta jelen van az életemben, sok helyen dolgoztunk együtt. Már Szolnokon játszottam, amikor Fodor a színház főrendezője lett. Előtte rúgtak ki a győri színházból, Szolnokra Paál István hívott, ő volt akkor a színház főrendezője, ami azért érdekes, mert számomra Paál volt a jelképe az alternatív színházi világnak. Szolnok az ő idejében olyan volt, mintha egy független színházhoz szerződtem volna. Fodor rövid ideig volt Szolnokon, visszament a Stúdió K-hoz, amit nagyon jól, nagyon hitelesen csinált. Soha nem kapaszkodott semmihez, nem élt vissza sem az országgyűlés képviselői tisztségével, sem a főrendezőségével. Járja a maga útját.

– Azok közül, akik számodra meghatározóak voltak, sokan már meghaltak vagy eltűntek a szakmából. Az akkori Kaposvárt felszámolták, nincs már Orfeo. Rengeteg a múlt idő.

– Azt hittem, ezek kimúlnak majd nyomtalanul, de nem így történt, hiszen a Stúdió K tovább él, Pintér Béla társulata az összes létező előnyét és hátrányát átmentette az alternatív színjátszásnak. Fantasztikus színházat csinálnak. A Vádli, akikkel dolgozom, szintén meghatározó társulata az alternatív szcénának.

– A rendszerváltás előtt az alternatív színházaknak – melyek többnyire csak megtűrtek voltak – fontos politikai, színház-politikai szerepük volt. Az elmúlt időszakban egyre több a független játszóhely. Ma milyen űrt, szerepet töltötök be?

– A hivatalos színház sok esetben most is pártkatonák által vezérelt működési struktúrává degradálódott. Sokan kiszorultak a hivatalos szcénából. Én továbbra sem akarok „jó elvtárs” lenni. Sohasem voltam az.

– A győri színházba mégis leszerződtél a nyolcvanas évek elején. Ha nem rúgnak ki onnan, tán még maradsz. Hogy élted meg, pofon volt?

– Inkább megnyugvás. Lusta vagyok, egy-két évet még lehúztam volna ott. Törőcsik Mari szerződtetett le, de mire elindult az évad, már nem ő volt a művészeti vezető. De biztonságérzetet adott, hogy meghívták Jeles Andrást, Rajk Lászlót. Jónak tűnt. Az első előadást, Jean Genet Paravánok című előadását azonnal betiltották. Igaz, Jeles rendezésében a Varázsfuvolát még meg tudtuk csinálni, de látszott, nem sokáig lehet maradásunk. De mindenkit, aki Szikora Jánossal érkezett, kirúgtak. Paál István ekkor leszerződtetett bennünket Szolnokra. Nem az én nevem volt fontos, a kirúgottak „bandáját” szerződtette le, én csak csapódtam a nagyon jó emberekhez, Vallai Péterhez, Szikorához, El Kazovszkijhoz.

– Az nem lehet véletlen, hogy mindig ugyanazt az ösvényt taposod.

– Biztos vannak választások, amelyek nem tűnnek annak. Valahogy mindig jó emberekre találok. Ilyen volt Kazovszkij barátsága, az ő művészeti látásmódja irányította az én érdeklődési körömet is.

– Sokszor csak egy-egy előadásra szerződsz társulatokhoz. Mi a legerősebb hívószó, amire igent mondasz?

– Négy évig voltam a Zsámbéki Gáborék vezette Katona tagja. A kaposvári iskola szellemiségét örökítette át, minőséget jelentett, odatartozni fantasztikusan jó dolog volt. A hiúságomat is legyezte. Onnan mentem el a Bárka Színházba, mert izgatott, hogy új színházat hozhatunk létre azokkal, akiket szeretek. Néhány év után ők, a barátaim rúgtak ki onnan. Az nagyon nehéz volt, talán a legnehezebb.

– Elég sok színházváltás van a hátad mögött. A Bárka azért fáj, mert ott nem belecsöppentél a készbe, hanem együtt gründoltátok?

– Mi választottuk egymást. S alapító tagot nem illik kirúgni. De Csányi János igazgató nem így gondolta. De négy évig valóban fontos volt a társulat. Két évig készültünk az egyik legemlékezetesebb előadására, a Szentivánéji álomra. Éjszaka játszottuk, mégis mindig telt ház volt. Már a Bárka nevet is szerettem, úgy gondoltam, ez az a színház, ahova az összes „állatot” beterelik. De nem az volt, csak bizonyos állatok maradhattak. „Barátságból” fontos iskola volt. Úgy éreztem, az eszme miatt elárultak, pofán köptek. Megkeményített. Amikor Pintér Bélától eljöttem, már nem viselt meg annyira.

– Az általad említett társulatokat mind az eszme tartotta össze.

– Nem csak az eszme. Az csak ürügy volt arra, hogy megmutassuk, mit gondolunk a világról, megmutassuk, szerintünk milyennek kéne lennie. De amikor már csak a kiüresedett forma mozgatja az eszmét, az nincs rendben. Onnantól már nem érdekel.

– Úgy tűnik, rengeteg a színházi tüske, sértettség benned.

– A Bárkán kívül nincs bennem sértettség.

– Jelenleg játszol a Kolibriben, a Budaörsi Színházban, a Vádli Társulatban, viszed a régi szerepeidet Pintér Béláéknál. Sok lábon állás, nem köteleződsz el, „vándorszínész” vagy. Hiányzik az állandó társulat? Vagy számodra ez a saját függetlenségedet biztosítja?

– A Kolibri az állandó társulatom, a kiindulópont, a hátország, ahonnan sokfele lehet elkalandozni, de van hova visszatérni. Hálás vagyok Novák Jánosnak, ő erőszakoskodott, hogy szerződjek le.

– Nagyon izgalmas gyerek- és ifjúsági színház, fontos előadások születnek. Nagyon beleillik a te színházi múltadba. Miközben sokszor a „gyerekszínházat” lenézik. Számodra váltás a többi színházhoz képest?

– Azt látom, hogy akiknek játszunk, sokkal érzékenyebben reagálnak, jobban észreveszik a kamut. Nincs bennük a színház iránti tisztelet, tekintély. Csak őszinte visszajelzés van. Gyerekszínházban játszani valóban sokszor egy a marginalizálódással. Én már úgyis margón vagyok. És közben csoda, ami itt történik. Messziről csodálom a bábosokat, ami már Malgotnál is lenyűgözött. Akkoriban ismerkedtem meg a Malgot-féle képzőművészeti színházzal, ami rengeteg bábbal, maszkkal és fénnyel dolgozott. Valószínűleg ez máig meghatározza a színház-látásomat. Amikor rendezek, sokszor szembesülök azzal, hogy olyan képeket, effekteket használok, amit Malgot Istvántól, Ruszt Józseftől, Kazovszkijtól tanultam. Tőlük „loptam” a kész formanyelvet, amelyet máig használok.

– Úgy tűnik, néha nehéz lehetsz a színháznak, a rendezőknek. Rendezőként hogy viseled a hozzád hasonló nehezeket? Rendezőként nem állhatsz a margón, miközben az alkatodban benne van.

– Ugráltatni biztos jobb, mint ugrálni. Ülni egy székben, okosakat mondani, műveltnek látszani, hiszen alaposan felkészültél abból, amit rendezel. Fontos, hogy minden kérdésre tudjak válaszolni, ismerjem az adott korszakot, annak történelmi hátterét. Nem véletlen, hogy milyen darabokat választok. De színészként nem akarom eljátszani helyettük a szerepeket. Pintér Béla imádja a színészeit, de irigy, hogy nem ő játssza el a szerepeket. Ez sokszor vezet konfliktushoz. Mert nem tudom olyan jól megcsinálni, mint ő, aki sokkal jobban tudja. Én engedékenyebb vagyok, azt hiszem, hagyom őket.

– A rendezéseid a színházi eszményképed lenyomatai?

Rányomja a bélyegét, benne van az izzadtságszagom, a világról alkotott véleményem. Az életről szólnak. A vágyott, a meg nem valósult vagy elképzelt, újraélt színházi eszményről beszélnek.

Facebook Comments