Szárnypróbálgatás, mondanám a Cserne Klára rendezte előadásra, már ha az Artus fiatal alkotóknak megmutatkozási lehetőséget nyújtó sorozata nem „Arccal a halnak” elnevezés alatt futna. Így a képzavart elkerülendő inkább azt mondom: első karcsapások egy új úszásnemben.

Az Artus mellett a Dinamó Budapest és az Átváltozó Egyesület NYELV és LÉLEK című produkciója a pszichoanalízis magyar úttörője, Ferenczi Sándor életrajzára és -művére alapoz, de témája nem feltétlenül a biográfia, hanem ennél sokkal ambiciózusabb: az empátia és a szeretet. És mindennek feldolgozásához mi sem jobb keret, mint egy terápiás helyzet, amelyben a páciensek a fiktív Emma Ö és színpadon megjelenő társai, a terapeuta pedig a közönség. Figyelem, titoktartás (és persze empátia): ez az elvárás velünk, nézőkkel szemben – ennek értelmében ha a következőkben bárminemű fejtegetésbe és ítéletbe bocsátkozom, a hallgatólagos szerződést tulajdonképpen megszegem… De egy olyan világban, ahol egy beszélő fikusz képviseli a látszólag objektív nézőpontot, talán ez is megengedett.

Fotók: Margitta Nóra

Az időrend elvileg visszafelé halad, bár linearitásról nem igazán beszélhetünk. A szálak egyre szaporodnak, a szereplők sokasodnak és megtöbbszöröződnek, a mozaik egyre bonyolódik – mintha a gyeplő egy idő után kicsúszott volna az alkotók kezéből. A témán belül mindent, de mindent bele akartak gyömöszölni ebbe az egy estébe, ami egyrészről – a lelkesedést látva – megnyerő, másrészről viszont a nézői figyelem akadozásához vezet, márpedig a cserepek egymáshoz illesztéséhez nem árt a folyamatos figyelem. Nem tudom, hányan rakták össze például, hogy a demenciáját vallási hevületté oldó „beteg” ugyanaz az éneklő koldus, aki kezdés előtt diszkréten kéregetett zenéjével a bejáratnál. És hányan vették ott észre egyáltalán? Persze maga a tény, hogy észrevettük vagy sem, sokat elárul arról, mennyire vagyunk empatikusak a hétköznapokban.

A főhősnek kinevezett Ferenczi kapcsán sok minden szóba kerül: a terápia mint olyan, a terápia és a dramaturgia hasonlósága; a módszereiben újító Ferenczi és a változásra (és szeretetre) képtelen, zord tudóstársadalom viszonya, Ferenczi és a mester, Freud viszonya; emellett illusztráció gyanánt több kórisme is (öngyilkossági hajlam, hisztéria stb.) felvonul a díszletet adó, szőnyeggel „puhított” ugratón, amely egyben a pszichés zavarok bipolaritását is szemlélteti. Hol fent, hol lent, de a küzdelem – a betegséggel, a saját démonjainkkal, kétségeinkkel, konkrét ellenlábasainkkal – leginkább félúton zajlik. Mindez persze rengeteg humorral történik, de a humor java nem a se füle, se farka dramaturgiából, hanem elsősorban a színészi játékból és szabadságból ered.

A narrátor szerepét betöltő Emma Ö figuráját Szabó Veronika adja, aki rettentő színes (a szó szoros értelmében is, hiszen nyitott pongyolájára tarka virágokat szór az imagináció) és szórakoztató jelenség, nem mellesleg az elejétől a végéig bírja szusszal – és persze szeretettel és empátiával minden és mindenki felé. A leginkább szeretnivaló figura pedig – ki más lenne, mint – az először hosszú, barna fürdőköntösben, majd kurtább, szintén meleg barna házikabátban tébláboló Ferenczi Sándor, akit Rácz Lőrinc alakít egyenletes puhasággal. Ha a legtöbb szeretetet nem is, de a legtöbb nevetést és jó pillanatot mindenképpen Terhes Sándornak köszönhetjük, akitől eleinte csak a szakma dörgedelmes hangzatait kapjuk, de megjelenését a maga testi valójában megéri kivárni, hogy miután mezítelen lábszárú (kiszolgáltatottabb?) kollégáját eleget gyalázta, gyalázza a közönséget is (mint empatikus terapeutát vagy pácienst – itt enyhén borul a logika). De haragudni nem lehet rá, mackónadrágban, mamuszban, lekoszlott frottírköpenyben meg nem félemlít senkit, sőt olyan közvetlen hangulatot teremt, amelyben az egész nézőtér felszabadul. Paizs Miklós Sickratman más eszközökkel (és elegánsabb, világiasabb kivitelű köntösben) ér el szintén közvetlen hatást, ti. ilyen fád embert ritkán látni színpadon, ami eleve komikus.

Belőlük négyükből fakad minden jó érzésünk és minden spontán és tökéletesen adekvát reakciónk: akit kérdeznek, az válaszol (amiért később azért leszidják, mert a terapeuta néma), aki megunja a hosszúra nyúlt tanácskozást arról, hogyan is lehetne lezárni ezt az egészet, az feláll, tapsol, és világ legtermészetesebb módján kisétál a teremből öt perccel a vége előtt. Semelyik oldalon nincs ezzel gond, hiszen a dolgok menete az első pillanattól tiszta, amikor is a beszélő fikusz nem felszólít, hogy kapcsoljuk ki a telefonjainkat, hanem felhívja a figyelmünket arra, hogy döntünk, ahogy döntünk, a felelősség egyedül a miénk. Azt, hogy ez az egész működik, hogy a teremben mindenki önként és szabadon teszi és teheti, amit csak akar, a legszebben talán az példázza, amikor a színpadi „Én magamtól jöttem ide” (mármint terápiába) mondatra a nézőtérről valaki visszaszól, hogy bizony őt sem kényszerítette senki.

A terápiának addig van értelme, amíg a páciens érdekes – ez az igaz bölcsesség a másik kulcsmondat, amely, bár talán nem az önreflexió szándékával, a dramaturgia gyengéjére is rámutat. Mert ha egy előadás elakad, attól sajnos nem válik érdekesebbé, hogy pályára lép egy „beépített néző”, egy cseppet sem civil civil – maga a rendező –, aki ugyan tiszteletre méltó bátorsággal, de roppant naiv odaadással az elhangzottak érdekességét bizonygatja. Ragyogó pillanatok és hamar a feledésbe merülő jelenetek váltják egymást végig, de a nagy egész sehogyan sem áll össze, valamit ez a színház mégis nagyon tud: a lehető legjobb értelemben nyitni.

Mi? NYELV és LÉLEK („Arccal a halnak” projekt)
Hol? Artus Stúdió
Kik? Szabó Veronika, Paizs Miklós Sickratman, Rácz Lőrinc, Bősze Ádám, Terhes Sándor, Cserne Klára / Dramaturg: Daoud Dániel / Írta és rendezte: Cserne Klára

 

Facebook Comments