Beparáztat a részvételi színház? Akkor tolj be pár ellenpirulát, és cserébe parádés drámatanárhad palléroz, hogy élethűen oldd a pirulást. Egy slamóra pedig abban segíthet, hogy szellemesebben és szemtelenebbül érvelj, mintha slamtelen drámázásban lett volna részed.

Terjed a slam, többek között közösségi művészetként, alternatív tanítási módszerként, különösen pedig a közéletiség egyik új formájaként, sőt brandjeként. A slammer olyan hétköznapi hőssé válik, aki felemeli a hangját, kihangosítja másokét, és szelleme szikráival sokakat képes feltüzelni. „Hasznos művész” – mondja magáról egy riportban Horváth Kristóf aka Színész Bob, aki ennek az írásnak is egyik főhőse. Új homo politicus, aki az alkotáson keresztül érvényesíti a véleménynyilvánításhoz való jogát, még akkor is, ha azt senki nem igyekszik megadni neki. Aki beleáll ügyekbe, ahogy Horváth Kristóf is beleáll, legutóbb például idén februárban annak kapcsán, hogy két roma származású magyar lányt csak biztonságiőr-kísérettel engedtek áthaladni a budapesti bulinegyedben található Gozsdu Udvaron. A hely üzemeltetőinek cinikus nyilatkozatára Horváth a facebookon posztot tett közzé „Légy TE a Gozsdu udvar kommunikációs igazgatója!” felszólítással. „Tegyünk javaslatokat az általunk sokat látogatott helynek, mit szeretnénk tőlük hallani. Fogalmazd meg a sajtóközleményedet. Hátha lesz egy, amit átvállalnak.” Horváth nyilvánosságot generált az ügynek, ami nem mellesleg többeket arra ösztönzött, hogy megosszák a Gozsduhoz kapcsolódó, a két lányéhoz hasonló élményüket.

Horváth Kristóf

Horváth Kristóf színész, slammer, pedagógus. Sokakkal együtt őt is a független színházi munka mai helyzete és a közvetlenebb hatásra való törekvés indította néhány éve arra, hogy a „hasznos művészet” felé forduljon. Ez a fajta munka képes „lehetőséget adni olyan gyerekeknek, akiknek nem jut annyi, ami tehetségük szerint járna.” – fogalmazza meg egy interjúban Horváth.

Prométheusz. Aki nemcsak magasról tesz a hatalomra, de azt is tudja, hogyan kell beszélni vele. A slam poetry cseles eszköz, mert üzeneteivel mindenkihez utat talál, könnyen terjed, mégsem csak szócséplés. Beszédaktus, ahogy az Én Prométheuszra gondoltam c. friss „slam foglalkozásnak álcázott részvételi színház” vagy „részvételi slam nem-színház” egyik résztvevője megállapítja. Azaz szó, amely tett is egyben. Itt jön a képbe egy másik titáni szerepkör, a drámapedagógusé, a közös gondolkodás szakértőjéé, aki olyasfajta fórumokat képes teremteni személyes, társadalmi, politikai konfliktusok számára, amelyek sem az iskolában, sem a közélet más színterein nem adottak.

Az Én Prometheuszra gondoltam alkotói az est műfajának játékos homályosításával lényegében egyetlen fix pontra irányítják a figyelmet: a részvételiségre.  A részvételiségre, amely mintha valamilyen ellenkulturális pozícióvá (már-már fétissé) kezdene válni a végletekig polarizálódó és rongyolódó hazai közéletben. A résztvevő néző mint résztvevő állampolgár az a hétköznapi hős, akiért ma egyre többen kiáltanak.

A Bohócok a Láthatáron Csoport is a résztvevő néző elkötelezett híve. A társulatot Feuer Yvette színész, bohóc, drámapedagógus alapította 2010-ben azzal a céllal, hogy kulturális élményekkel gazdagítsa hátrányos helyzetű, főleg vidéki közösségek életét. Arvisurás és krétakörös múlttal, az USA-ban szerzett színészi diplomával és a Clowns Without Borders humanitárius szervezettől hozott tapasztalatokkal a háta mögött így próbál Feuer Yvette hidat verni  a független színházi közeg és a civil szféra között.

A csoport új előadásában olyan, színházi nevelési körökből ismert szakemberekkel dolgozott együtt, mint Bethlenfalvy Ádám drámatanár-rendező és Sebők Borbála dramaturg. A Bohócok csapata mostanáig főleg gyermek- és ifjúsági közönségnek készített előadásokat, de a Prométheusszal sikerült olyan formátumot kidolgozniuk, amely középiskolás és felnőtt közönségnek egyaránt érdekes lehet. Az előadást április és május folyamán Budapesten az Eötvös Gimnáziumban játszották felnőtt közönség előtt, de emellett osztálytermi előadásként diákokkal is kipróbálták.

 Az alkotók prométheuszi csalafintasággal szipkázzák be a résztvevőket slamórának álcázott kísérletükbe. Feuer Yvette a magyartanárnő Füredi Ilona szerepébe lép, aki a salgótarjáni Árpád Gimnázium igazgatónőjeként vezeti a „Nógrád kincsei” című slam-projektet volt tanítványával, a Horgas Kende szerepét felöltő Horváth Kristóffal közösen. Ebbe az állítólagos projektbe lépünk be mi nézők is: laza ismerkedős, csapatmunkára és kreativitásra hangoló feladatok sorát csináljuk végig, majd olyanokba is belebocsátkozunk, ahol már nő a tét – egyszer például a teremben velünk szembejövő random embernek kell(ene) megmondanunk, mi jut róla elsőként eszünkbe. Udvariasság versus öncenzúra. A tanórának álcázott kísérlet ügyesen léptet minket tovább: a jelenlévők fokozott lelkesedéssel vonódnak be a játékba, a slam mibenlétéről való elmélkedésbe, a képzelettornába, majd a közös alkotásba is, melynek során csoportokban állóképekké kell sűrítenünk egy-egy olyan velük megtörtént helyzetet, amelyben tehetetlennek éreztük magunkat. A következő lépésben ezekre a helyzetekre kell válaszokat megfogalmaznunk, mégpedig úgy, hogy közben egy nagy közös slambe öntjük a helyzetekkel kapcsolatos frusztrációnkat.

És itt jön a csavar: a kreativitási gyakorlatból Kende-Kristóf irányításával végül egy erősen odamondós és agresszív versike kerekedik ki, melyet a tanár buzdítására – hiszen a slam ugyebár előadói műfaj – megfelelő hanglejtéssel és anyázós gesztusokkal ráerősítve még kórusban el is kell szavalnunk. Többnyire felnőttekből álló csoportunkban mindenki megy is Kendével, ki vonakodva, ki lelkesebben költ verssorokat és csatlakozik be a gyalázókórusba. A feladatot követő szokásos feedback-körben néhányan hangot adunk rosszérzésünknek, ám ekkor hirtelen beviharzik a terembe Füredi Ilona-Feuer Yvette azzal a hírrel, hogy ismeretlen tettesek felgyújtottak egy boltot, és a tetthely közelében a járdára egy olyan vers volt felpingálva, amelyet Kende íratott az óráján diákjaival. A kapcsolat egyértelmű: a vers azzal fenyeget egy bizonyos illetőt, hogy „szénné égeti”. Itt a drámapedagógiából ismert konvenció használatával Kende mintegy az ördög ügyvédjeként kezd érvelni, elhatárolódik a gyújtogatástól, bevédi a diákokat és saját pedagógusi módszerét, mondván, hogy a költészetet és a valóságot márpedig szét kell választani, és hárítja a részben az igazgatónő, részben pedig egyre inkább a nézők felől rá záporozó vádakat.

Tényleges erőszak-e a verbális agresszió? Kiterjed-e a művész felelőssége arra, hogy alkotását később mire használják fel? Hol húzódnak a határok jogos odamondás és uszítás között? Szó szerint értendő-e például az, hogy „Akasszátok föl a királyokat”? És hol a tanár felelőssége, amikor úgy buzdítja diákjait, ahogy Kende: „ha a tűzzel nem mersz játszani, önmagadat leégeted”?  Ezek a kérdések merülnek fel a bűnügy kapcsán generált közös vitában, de a megkettőzött dilemmából mégis csak a sajátunk rezonál erősebben: hogy az imént még mi, felnőttek is szó nélkül hagytuk magunkat manipulálni… A manipuláció, amellyel az alkotók a játékosokat akarják intenzívebb bevonódásra késztetni, a játék igazi témájává válik. A kezdetekkor gondosan felépített fikció és a drámapedagógiában kulcsfontosságú kerettávolság egy pillanatra hatályát veszti, hiszen saját személyes felelősségünk lesz a tét, amikor döntenünk kell, hogy részt veszünk-e a Kende által levezényelt gyakorlatban.

A megcsalatásunkkal való szembesülés és az ehhez kapcsolódó szégyenérzet válik a játék legütősebb pedagógiai effektjévé. Annyira ütőssé, hogy ezen a ponton többen kilökődünk a játékból, és a következő jelentbe, amikor a sztoriban szereplő diákok által elkövetett gyújtogatás kapcsán kellene Kende és Ilona vitájában állást foglalnunk, már nem szállunk be. Valahogy mégiscsak ki kell másznunk a nekünk állított csapdából, itt pedig ez leginkább a nem-részvétellel lehetséges.

Az előadást követő feldolgozó beszélgetésben az egyik zaklatott néző a felelősség kérdését az alkotókra fordítja vissza: szerinte azok veszélyes eszközökkel operálnak, mert olyan valóságközeli szituációt gerjesztenek, amelyben a résztvevők ténylegesen elveszíthetik a tájékozódást. A drámatanár felelőssége is élesen felvetődik tehát. Akárcsak nemrég egy Manchester környéki általános iskolában, ahol kisebb botrány kerekedett abból, hogy tanárok egy immerzív kreatívírás-gyakorlat részeként betöréses lopást rendeztek meg, és szünet közben eltüntették az osztályteremből a gyerekek iPadjeit. Amikor a felzaklatott gyerekek szülei botrányt csaptak, a vezető tanár azzal érvelt, hogy az eset hatására a diákok kiugróan jó teljesítményt nyújtottak az írásgyakorlatban.

A példa rávilágít, hogy a Kende-féle manipuláció korántsem légből kapott. A drámapedagógia is kétélű kardot forgat, amikor – a tévés reality-formátumokhoz egyébként nagyon hasonlóan – megkonstruált szituációban a résztvevők valós érzelmeivel és indulataival operál. Rendkívül fontos kérdés tehát, hogy a pedagógus milyen játékba visz bele másokat. A Bohócok a láthatáron pedagógiai színháza egy ponton megfosztja a nézőt a hagyományos drámás védőfelszereléstől, hogy élesben tesztelhesse mindannyiunk személyes felelősségérzetét, beleértve a (dráma)tanárét is. Az, hogy itt magának a drámapedagógiai módszernek a manipulatív potenciálja, illetve a játék belső hierarchiája is témává válhat, számomra frissítő kivétellé teszi a Prométheuszt az általam látott pedagógiai-színházi munkák között.

A szöveg elején „hasznos művészetként” emlegetett alkalmazott művészet ma Magyarországon egyértelműen a cselekvési lehetőségeket kutatja. És tényleg, milyen cselekvési lehetőségek maradnak a háborús közéleti és depolitizált politikai viszonyok között, ahol szinte minden kérdés morális síkra helyeződik? Ahol a harc már nem „jobb-” és „baloldal” között folyik, hanem az „igaz”, a „jó”, a „hazafi” és az „idegen” fogalmai körül?

Milyen harcmodort kell felöltenünk a verbális agresszió olyan extrém megnyilvánulásaikor, mint amikor például egy publicista „taknyukon és vérükön” akarja kirángatni a civileket a parlamentből? Az-e a megfelelő válaszlépés, ha kávézni hívjuk az illetőt, ahogy az előbbi publicista esetében a sértettek önjelölt képviselői tették? Áttételesen ezekhez a kérdésekhez is hozzászól az Én Prométheuszra gondoltam, amikor a színházi nevelési eszköztárat a kritikai pedagógia irányából élesítve generál vitát a kreatív véleménynyilvánítás felelősségéről és egyben a befolyásolás veszélyeiről is.

Hősök vétója. A 2017-es civil tüntetéssorozat címéből kölcsönzött hősök nemcsak azok, akik elmennek tüntetni a jó oldalon. Nemcsak az az érdekes most, hogy a jó „jókhoz” tartozunk-e, hanem például az is, hogy hogyan tudunk kreatív eszközökkel a moralizáló (ál)konfliktusok helyett másfajta társadalmi játéktereket létrehozni, ahol akár saját ideológiáinkra és összeesküvéselméleteinkre is fény derülhet.

Ahol még „Szókratész is megalkuvó szókra kész”[1], és ahol az egyik legtipikusabb antihős a fizetett troll, ott a másik oldalon joggal kaphat helyet a kreatív közéletiség olyan képviselője, mint a slammer (Louder than a bomb – találóan így nevezi magát a világ legnagyobb ifjúsági slam-bajnoksága). De ahogy Prométheusz másik arca Frankensteiné, úgy a hősök arcképcsarnokában ott van Mr. Robot is, a hacker, akit jó szándékok vezérelnek, de hőssé leginkább az teszi, hogy ráébred, mennyire ambivalensek és kívülről irányítottak a tettei.

Hol? Budapest, Eötvös Gimnázium – Bohócok a Láthatáron Csoport
Mi? Sebők Bori: Én Prométheuszra gondoltam
Kik? Szereplők: Feuer Yvette, Horváth Kristóf.  Rendezte: Bethlenfalvy Ádám.

[1] idézet Kemény Zsófi Piaci Rés c. antiszexista raplemezéről