…míg a koncepció nem, a színészvezetés nagyon erősnek tűnik. Ebben a nagy és nehéz feladatban mind Kopek Janka, mind Puzsa Patrícia szép teljesítményt nyújt: játékukban erő, lendület, technikai tudás és a részletekben rejlő finomság keveredik.

Három állításom van. Az első: jól hangzik, hogy egy külföldi rendező viszi színre egy elismert magyar író regényét. Még jobban hangzik, hogy a rendező német és híres és sikeres. A második: fontos, hogy egy külföldi rendező színre viszi egy elismert magyar író külföldön is egyre híresebb regényét. Az is fontos, hogy az előadás nemzetközi közegben készült; három nemzet hat színésznője dolgozott együtt a próbafolyamat során, angol, német és román nyelven, és a darabot Drezdában, valamint Nagyszebenben is bemutatták a budapesti premier előtt. És a harmadik: a „jól hangzik” és a „fontos” eltérő minőségek, és nem biztos, hogy átfedésben vannak egymással. Ami jól hangzik, arra építhet a színház marketing osztálya, ami fontos, arról pedig érdemes beszélni. Például kritika formájában.

Fotók: Dömölky Dániel

Jól hangzik tehát, hogy Armin Petras Berlinben tanulta a rendezést, alapító tagja volt a Medea Ost független színházi társulatnak, fiatal korában számos vidéki német nagyvárosban rendezett, azóta pedig volt vezető rendező, művészeti vezető és 2013 óta ő a Schauspiel Stuttgart intendánsa. A Vígszínház – ahogy azt illik – a honlapján említi díjait is, sőt az egyik legsikeresebb és legérdekesebb német rendezőnek nevezi. Nyilván. Ezek az információk is jól hangoznak. Azonban a felsorolt érdemek nem jelentenek garanciát az előadás minőségére, vagy arra, hogy a Máglya színpadi verziója valóban érdekes rendezés lesz. Mint ahogy a Vígszínházban, a Házi Színpadon bemutatott produkció nem is az.

Kopek Janka

Petras egyszerű formát választott a Máglya színpadra állításához: megmarad az egyes szám első személyű narráció, és két színész formál meg minden szereplőt. A főhős önmagát beszéli el, és szólamához a többi karakter úgy viszonyul a színpadon, mint szöveghez az illusztráció. A regény énelbeszélőjét, a kiskamasz Emmát Puzsa Patrícia, a körülötte változó szereplőket pedig Kopek Janka testesíti meg. Azonban Emma karaktere néhányszor meg is kettőződik, méghozzá – úgy vettem észre – azokon a dramaturgiai pontokon, amelyek szorosan kapcsolódnak az énértelmezéshez, s így a személyiségfejlődés szempontjából fontos pillanatok. Ilyen például a fürdőruhás jelenet. Érdekes módon az énelbeszélő megkettőzése, a jelen idejű narráció, de már önmagában a gyerekszólam is folyamatosan eszembe juttatják az általam látott A nagy füzet-adaptációkat. Azt hiszem, hogy a Trilógia óta a magyar irodalomban született gyerekelbeszélők (a Máglyán kívül pl. NincstelenekEgyszerű történet vessző száz oldal – A Márk-változat) gyengébben vagy erősebben, de valamiként mindenképp viszonyulnak ahhoz a hagyományhoz, amit Kristóf Ágota öröksége jelent. Úgy tűnik, ez alól a színház sem vonja ki magát, mintha a gyerek egyes szám első személyű narrációja előre meghatározná a színpadi formát, ezzel valamiféle kapcsolatot teremtve az előadások között; s így a prózahagyomány felkúszik a színpadra.

Persze nem egy az egyben. Például, amit Dragomán György képes megalkotni szövegszinten, azt nem lehet színpadra vinni: a szerző finoman kidolgozott, gyönyörű és hihetetlenül precíz mondatai szükségszerűen veszítenek erejükből. Ez azonban nem feltétlenül baj; hiszen egy színpadi szövegnek mást kell tudnia, mint egy regénynek: nem önmagában, hanem egy műalkotás részeként kell működnie. Az is természetes, hogy a másfél órás előadásba nem fér bele teljes egészében a több, mint négyszáz oldalas regény, így tehát mind tartalmi, mind pedig formai szinten szükség volt kihagyásokra, amelyek azonban nem feltétlenül jelentenek veszteséget. Az egyik fő dramaturgiai döntés (dramaturgia: Anne Rietschel, Bernd Isele, Mátrai Diána Eszter), hogy a falusi babonák hagyományára és a boszorkány vagy fekete bárány szerepkörre érzékenyen reflektáló mágikus vonalat nem emelték át a regényből az alkotók. Ez, a színpadi igényeknek megfelelően, leegyszerűsíti a nagymama karakterét és a történetvezetést is. Veszteséget leginkább abból a szempontból jelent, hogy emiatt a darab végén a rókák felbukkanása kevésbé értelmezhető. A húzások pozitív hozadéka pedig az, hogy általuk elvész a regény második felének néhol kissé pátoszos túlírtsága. Így tehát összességében jók a változtatások – kompakt és érvényes előadásszöveg született.

Puzsa Patrícia

Mégis kettős érzés van bennem Petras Máglyájával kapcsolatban. Egyrészt különösebben érdekes rendezői koncepciót nem véltem felfedezni a háttérben. Egyszerű, de szimbolikus díszlet (Olaf Altmann), kisrealista jelmezek (Katja Strohschneider), lélektani realista játék. Csupa mára klasszicizálódott eszköz, különösebb gondolati hangsúlyok nélkül, s így a végeredmény unalmas esztétikai produktum. Sőt a megkomponáltság hiánya néha kifejezetten zavaró. Előfordul, hogy egy-egy átállás nincs rendesen megoldva, holott egy kétszereplős darabban, amikor az előadók mindketten végig a színen vannak, ez nagyon fontos. Egy alkalommal például Kopek kiszól a közönséghez, hogy a rendező utasítása szerint ki kell szólnia, mert nem volt jobb ötletük, de nem baj, majd úgyis nevetnek a nézők. Amikor én láttam, nem nevetettek, csak második „felszólításra”. A színészek egyébként az előadás több pontján is megszólítják a közönséget, és ezek az álinteraktív részek egyszer sem működnek igazán jól. De szintén bosszantóan olcsó megoldásnak tartom, hogy a tájfutó edzések alatt a Rocky főcímdala szól.

Másrészt azonban az is igaz, hogy míg a koncepció nem, a színészvezetés nagyon erősnek tűnik. Amikor két színész formál meg minden szerepet, az óriási mentális és fizikai teljesítményt kíván mindkettőjüktől. Ebben a nagy és nehéz feladatban pedig mind Kopek Janka, mind Puzsa Patrícia szép teljesítményt nyújt: játékukban erő, lendület, technikai tudás és a részletekben rejlő finomság keveredik. Még egyiküket sem láttam olyan szerepben, amiben ennyire sok réteget mutathattak meg önmagukból, és még egyiküket sem láttam ennyire jónak. Így tehát, bár a rendezést kevésbé tartom érdekesnek, azt gondolom, hogy a két fiatal színész pályáján fontos állomás ez az előadás. Kopek a nagymama, a tanárnő, az edző, a barátnő és az udvarló, Puzsa pedig a kislány, akinek nemcsak saját kamasz voltával, de a családi és a nemzeti múlttal, hagyománnyal és jelennel is meg kell küzdenie. Abból, hogy ezt így meg tudták valósítani, úgy tűnik, komoly elemző munka előzhette meg a színpadra állítást, játékuk értő és tiszta; jól működnek együtt.

És hogy miért tartom fontosnak, hogy a Vígszínház, a drezdai Staatsschauspiel és a nagyszebeni Nemzeti Színház koprodukciójában létrejött az előadás? Azért, mert ezáltal Dragomán regénye már nemcsak a nemzetközi irodalmi, hanem a színházi közegbe is bekerül. Ez pedig kitágítja a mű kontextusát, ismertebbé teszi a magyar szerzőt (de akár a magyar irodalmat is), és megteremti a diskurzus lehetőségét mindazon fontos témákról, amelyeket érint a könyv. Például az egyén helyéről a diktatúrában.

Hol? Vígszínház, Házi Színpad
Mi? Dragomán György: Máglya
Kik? Játsszák: Kopek Janka, Puzsa Patrícia.
Látvány: Olaf Altmann. Jelmez: Katja Strohschneider. Zene: Jörg Kleemann. Fény: Norman Plathe. Dramaturg: Anne Rietschel, Bernd Isele, Mátrai Diána Eszter. A rendező munkatársa: Suri Zsófia. Rendező: Armin Petras

 

Facebook Comments