Bár a kézikönyv klasszikus meghatározásai alapján azt hihetné az olvasó, hogy most minden fontosat megtud majd a színházi nevelésről és a színházpedagógiáról, élménye inkább szókratészi lesz: sok kérdéssel találkozik, és a nem-tudás felismerésének néha bosszantó, de időnként felszabadító érzése uralkodhat el rajta.

Kockázatos helyzetet és nyílt viszonyulást ajánl fel, de ugyanakkor felelősségvállalásra is ösztönöz az InSite Drama által kiadott és Cziboly Ádám által szerkesztett Színházi nevelési és színházpedagógiai kézikönyv, mely az írásban direkt módon megszólalók és a témákat vizsgáló szakemberek csoportjánál sokkal szélesebb kört igyekszik bevonni egy hosszabbra tervezett szakmai és társadalmi párbeszédbe. A cél az, hogy a szakma, a közönség és végül az egész társadalom összefogjon a színházi nevelés és a színházpedagógia fejlesztése, érvényesülése és hasznosítása érdekében.

Kézikönyv, mondja a cím és valóban, a kötet több értelemben is igyekszik ilyenként működni: próbálja tudományos igénnyel és útmutató céllal, rendszerezve összefoglalni egy szakterület alapelveit és ismereteit. Nagy kihívás ez, mivel egy alakulóban levő diszciplínáról van szó. Talán ezért jutott eszembe olvasás közben Balázs Béla írása az alig ötven évnyi létezést ünneplő film kapcsán, melyben arra hívja fel a figyelmet, hogy az új művészet létrejöttekor „a művészet elmélete beletekinthetett volna a művészi formák keletkezésének titkaiba.” Majd írása végén, az új, kísérletező filmes formákra hivatkozva megjegyzi: „Ha megint elmulasztjuk a születésnapot, akkor félő, hogy nemcsak a művészi eseményről, hanem az emberi kultúra fejlődéséről is lemaradunk egy szakaszon.”[1]

A kötet szerzői és szerkesztői mindent megtesznek azért, hogy ne maradjanak le a talán új diszciplínává formálódó színházi nevelés és színházpedagógia születéséről, sőt, kézikönyvükkel igazából másoknak is útmutatóval kiegészített meghívót küldenek. Nemcsak megfigyelésre, hanem igazi bábáskodásra szólítják fel az olvasók különböző rétegeit. A könyvet elsősorban színházi nevelési és színházpedagógiai szakembernek, színházpedagógusnak, színész-drámatanárnak, drámapedagógusnak, dráma-instruktornak és a szakterületükön más néven dolgozóknak szánják. Az „Ajánljuk továbbá” című lista jó hosszú: kilenc pontja több mint fél oldalt tesz ki. Színházi vezetőtől a területet vizsgáló kutatókon, majd a KLIK, valamint az Oktatási Hivatal munkatársain keresztül belefér „mindenki, aki érdeklődik a színházi nevelés és színházpedagógia jelenleg legfontosabb szakmai kérdései iránt.” (7. oldal)

Bár a kézikönyv klasszikus meghatározásai alapján azt hihetné az olvasó, hogy most minden fontosat megtud majd a színházi nevelésről és a színházpedagógiáról, élménye inkább szókratészi lesz: sok kérdéssel találkozik, és a nem-tudás felismerésének néha bosszantó, de időnként felszabadító érzése uralkodhat el rajta. Azt gondolom, mindez jól kitervelt szándékkal történik – elvégre sok pedagógus van a közreműködők között. A cél a szakmai és társadalmi párbeszédbe való bevonás: aki többet akar, annak meg kell dolgoznia érte, úgy, hogy csatlakozik a színházi nevelés és színházpedagógia körül zajló nagy közös munkához. És ez egy vonzó lehetőség. Mert, bár sok mindenre rákérdez és bizonyos esetekben az olvasóra bízza a választ, azért nagyon sok hasznos információt és útmutatást is tartalmaz az egyedien strukturált, hosszú bevezetővel és zárótanulmánnyal, valamint bőséges információs anyaggal rendelkező kötet. És valójában az együttműködéshez kap kézikönyvet az olvasó. A színházi nevelés és színházpedagógia történetét és elméletét, majd a szakterület jelen törekvéseit különböző szempontok alapján megközelítő tanulmányokat a terminológia, minősítés és stratégia köré szerveződő szakmai egyeztetések összegzése és tanulságai követik, majd a gazdag és naprakész bibliográfiával kiegészített összefoglaló további útmutatót tartalmaz a munka folytatása érdekében.

A közel húsz oldalas bevezető (Cziboly Ádám) nem csupán a kutatási és egyeztetési előzményeket és a munkatársak és együttműködők hosszú listáját tartalmazza, hanem tisztázza azt is, hogy a terminológiai, minősítési és stratégiai javaslatok fókuszában  pontosan milyen színházi nevelési / színházpedagógiai programok állnak. A könyvet megelőző kutatás és egyeztetés módszertanának ismertetése és a kritikai észrevételek áttekintése során a kötet előzményei mellett a további együttműködés tétjei és lehetőségei rajzolódnak ki, melyeknek fontos helyszíne a szinhazineveles.hu weboldal. A „Kritikai észrevételek” alfejezet majdnem-párbeszéd formával igyekszik hangot adni a szakmai egyeztetésbe valamilyen módon érdekeltek minél szélesebb körének: ez a hiányosságokat és tévedéseket is vállaló nyitott önreflexió jellemzi az egész kötetet.

Amint az a bevezetőből kiderül, az eredetileg a kutatás és egyeztetés kiindulópontjaiként elképzelt tanulmányok végül a terminológia, minősítés és stratégia munkacsoportok munkájával párhuzamosan haladtak.

Novák Géza Máté Alkalmazott színház Magyarországon című tanulmánya arra vállalkozik, hogy a magyarországi trendekre, műhelyekre, alkotókra és kulcsszakértőkre hivatkozva bemutassa a nem kifejezetten nevelési-oktatási célú, nem művészet-központú színházi formák kortárs alkalmazásait. Módszere a különböző szakemberekkel készített félig strukturált interjúk összegzése. Az interjúkból alakuló meghatározások inkább rugalmasak, mint pontosak – a szakemberek saját kérdéseiket és útkereséseiket is megfogalmazzák. A műfajok rövid leírását követő bibliográfiai listák és linkgyűjtemények lehetővé teszik a további tájékozódást. Tanulmánya végén Novák kísérletet tesz a különböző műfajok „bedobozolására” egy, bevallása szerint vitaindítónak szánt, bővíthető táblázat segítségével.

A következő tanulmányban (Színházi nevelés Magyarországon) Golden Dániel kritikai rekonstrukcióra vállalkozik, melynek során a színház és nevelés összefonódásából létrejött változatos kezdeményezések történeteit egy összefüggő egész részeivé próbálja alakítani, miközben elemzi is őket. Saját tanulmányát pillanatfelvételként határozza meg a szerző, újabb alkalomnak tekintve azt a nézetkülönbségek és továbbgondolások megfogalmazására. A szakterületre vonatkozó magyarországi elméleti írások történeti-kontrasztív áttekintése során a legújabb elméleti megközelítések keretébe illesztve rajzolódik ki a meghatározások és alapelvek fejlődéstörténete, a kezdetek burjánzó gazdagságától a 2013-as konszolidációig, mely a szerző szerint a rugalmas bővíthetőség kereteit teremtette meg az újonnan megjelenő műfajok számára is. Kevesebb tér jut a tanulmányban a minősítés témájának, de megfogalmazódnak a minőségbiztosítás alapelveinek a művészet és pedagógiai területére való alkalmazási nehézségeinek kérdései, valamint a színházi nevelési programok saját adatgyűjtési, indirekt és direkt értékelési és minősítési folyamatainak lehetőségei. A stratégiai dilemmák alfejezet jóval bővebb, az intézményes keretek, terjeszkedési lehetőségek, szakmai fórumok és képzési követelmények kérdéseinek tárgyalása során a szakmai és társadalmi egyeztetés szükségessége válik nyilvánvalóvá: konszenzus nélkül az alakuló szakterület kezdeményezéseinek és gyakorlott művelőinek gyakran nehéz beilleszkedni az intézményesüléshez szükséges keretekbe. A tanulmányt gazdag irodalomjegyzék kíséri.

Bethlenfalvy Ádám a színházi nevelési programok nemzetközi színterét méri fel, a rendelkezésre álló szakirodalom és egy kérdőív segítésével, melyet egyrészt az InSiteDrama, az ASSITEJ és az Idea Europe szakértői köréhez, valamint színházi nevelési és drámapedagógia csoportokhoz jutattak el. A tájékozódást szakkönyvek, folyóiratok és kiadványok adatai egészítették ki. Az európai országok nagy része szerepel a betűrendes felsorolásban, majd a Kitekintés messzebbre fejezetben rövidebb ázsiai, észak-amerikai és ausztráliai összefoglaló található. A színházi nevelési programokra vonatkozó információk forrásait és elérhetőségeit a rövid országismertetők után közli a tanulmány szerzője. Bethlenfalvy elemzi is a megtalált adatok alapján azonosítható fejlődési irányokat és tendenciákat, egyedülállóként értékelve a magyarországi egyeztetési munkát. A javaslatokat tartalmazó alfejezet a színházi és oktatási intézmények, valamint a különböző országokban működő szakemberek közötti kommunikációra és a terület anyagi támogatási keretei szabályozásának szükségességére hívja fel a figyelmet. A rövid általános bibliográfiát a lefordításra váró idegen nyelvű szakmunkák hosszabb jegyzéke és az angol nyelvű kérdőív követi.

A kötet második részében a három munkacsoport tevékenységének eredményeit olvashatjuk.

Ezek közül az első a Színházi nevelési / színházpedagógiai programokhoz kapcsolódó fogalmak glosszáriuma, melyet Takács Gábor irányításával Gyevi-Bíró Eszter, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház (a Magyar Teátrumi Társaság delegáltja), Láposi Terka, Vojtina Bábszínház (a Magyar Színházi Társaság delegáltja), Lipták Ildikó, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ (a FESZ delegáltja) és Szűcs Mónika, Ellenfény (az ASSITEJ delegáltja) állítottak össze. A bevezetőből kiderül, hogy a szakmai identitás fontos kérdése került az alulról építkező egyeztetési munka középpontjába, és hogy glosszáriumukat kezdetnek tekintik, akár egy további önkéntes terminológiai munkacsoport lehetőségével is számolva. A forrongó és alakuló helyzet inspiráló energiáit hasznosító összegzés nem csupán az ernyőfogalmakkal és a műfajok meghatározásával, hanem a színházi nevelési-színházpedagógiai tevékenységek módszertani építőköveivel, a szakemberek megnevezésével és a jövőben meghatározandó fogalmakkal is foglalkozik. A szakemberek megnevezése és a szakmához tartozó képességek leírása különösen hasznos lehet az intézményesülési folyamatok és a minősítés során, ezért talán bővebb leírást is megérdemelt volna. Örvendetes, hogy, bár a munkacsoport gyakorlati szakemberekből áll, Dr. habil. Kiss Gabriella, Dr. Kricsfalusi Beatrix és Dr. habil. Trencsényi László javaslatai és észrevételei is hozzájárultak a végleges forma kialakításához, a párbeszéd tehát ilyen irányban is kibővült. A színházi nevelés/színházpedagógia programok kettős megnevezését nem tudta feloldani a munkacsoport, következő szintnek tekinti a színházi nevelés és színházpedagógia meghatározását, illetve a szerkesztőre bízza az erre vonatkozó következtetések megfogalmazását.

A szerkesztési rugalmasság újabb példája, hogy a második munkacsoport viszont eldönti, hogy a színházi nevelés nagy fogalma alá tartozónak tekinti a programokat. A minősítés kérdésével foglalkozó munka eredményét Nyári Arnold foglalja össze, a csoport tagjai: Madák Zsuzsanna, Hevesi Sándor Színház (a Magyar Színházi Társaság delegáltja), Patonay Anita, Káva Kulturális Műhely (a FESZ delegáltja), Pintér Szilvia, Nemzeti Színház (a Magyar Teátrumi Társaság delegáltja) és Vidovszky György, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház (az ASSITEJ delegáltja). Hármas forrású minősítési rendszerük pedagógusoknak, szakembereknek és résztvevőknek szóló kérdőíveit mellékelve egyből javaslatot is tesznek a rendszer tesztelésére.

A stratégia kérdéseivel foglalkozott a harmadik, Cziboly Ádám által irányított  munkacsoport, melynek tagjai Meszlényi-Bodnár Zoltán, Nyitott Kör (a FESZ delegáltja), Németh Katalin, Nemzeti Táncszínház (az ASSITEJ delegáltja), Szabó Ágnes, Gózon Gyula Kamaraszínház (a Magyar Teátrumi Társaság delegáltja), Végh Ildikó, Katona József Színház (a Magyar Színházi Társaság delegáltja). Az eredményként közölt táblázatok igyekeznek vállalásokat ajánlani a szervezeteknek és szakembereknek, annak érdekében, hogy racionálisan, logikusan kidolgozott, hosszútávú közös stratégia épüljön. És ez valóban hálátlan feladat. A szakmaiság, hozzáférhetőség, képzés és kutatás és források kulcsfogalmai mellé rendelt feladatok, ajánlások és vállalások rendszerében nem könnyű eligazodni az olvasónak. Kicsit olyan, mint mikor az elsőgyerekes szülő utasításokat és tanácsokat mellékel a gyerekéhez, ha rövid időre más gondjaira bízza – a jó szándékú rokon vagy képzett bába is megrémülhet alkalomadtán a mindenre kiterjedő igényességtől.

Igen, kicsit elvesztődhet az olvasó a sok előzmény, megfontolás, lehetséges értelmezés és szempont között, mintha mesebeli sűrű erdőben járna. A kötetet záró átfogó és részletes összegzés az elefántokról és a vakokról szóló tanmesével indul és azt a kérdést is felteszi, hogy van-e egyáltalán elefánt a tapogatózó összefogás központjában. A szerkesztő válasza az, hogy az alakulóban levő diszciplína érvényesülése az érdekeltek felelőssége – és persze, ez a felelősségteljes figyelem az, amire minden növekvőnek szüksége van, és amire a kötet is felszólítja olvasóit.

Már csak a kézikönyv borítója miatt is (borítóterv és nyomdai előkészítés: Szegő Miklós) visszatérnék hát Balázs Bélához: jó lesz figyelni ennek a fiatal területnek a születésnapjain, hiszen sok beállításban, sokféle szempontból készülhetnek jó felvételek. Bár nagyon hasznos a szakmai párbeszéd működtetése szempontjából is, a Színházi nevelési és színházpedagógiai programok kézikönyve nem egyszerű útmutató, hanem – túlburjánzásaival és mellékösvényeivel együtt – egy szakterület alakulásának, az emberi kultúra egyik fejlődési szakaszának részletes dokumentálása.

[1] Balázs Béla: Hogyan született meg a filmművészet (A munkásműveltség kézikönyve. Szerk. Szendrő Ferenc. Bp. 1947. Munkás kultúrőr. 271-273.o. In: Apertúra, 2009/Ősz

Facebook Comments