Mit kellett feltétlenül látni az elmúlt évad(ok)ban a határon túli magyar színházban? Mi látható Budapestről, és kell-e foglalkoznunk azzal, ami nem? Merre tartanak ezek a társulatok, min múlik, hogy egyesek felívelni, mások stagnálni látszanak? KÖLLŐ KATA kolozsvári kritikussal, a Szabadság című napilap szerkesztőjével, KOVÁCS DEZSŐ kritikussal, az art7.hu művészeti portál főszerkesztőjével, a 2017-es POSZT egyik válogatójával és VARGA ANIKÓ kritikussal, a Játéktér színházi folyóirat főszerkesztőjével BOROS KINGA beszélgetett.

– Amikor felkértelek, hogy beszélgessünk a határon túli magyar színházak elmúlt évadáról, mindhárman azt mondtátok, nem láttatok elegendő előadást. Mennyi lenne az elég, és mihez képest számoljuk ezt? Egyetlen évadra kell korlátoznunk magunkat, vagy a szakírónak több évad tapasztalata alapján illik artikulálni meglátásait?

Kovács Dezső: Nem tudom, hány előadást kellene egy évadban látnunk ahhoz, hogy érdemben véleményt formáljunk egy-egy színház működéséről. A 2016/2017-es évadban mint POSZT-válogató előnyösebb helyzetben voltam, de azt gondolom, a tendenciák, illetve egy műhely valódi arculata csak több évad alapján rajzolódik ki.

Köllő Kata: Az elmúlt évadban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban láttam a legtöbb előadást annak ellenére, hogy ismét „büntetnek” valami miatt, január óta nem kapok meghívót a bemutatókra. Ha tehát meg akarom nézni az előadást, meg kell vennem a teljes árú jegyet. Áttekintve a kolozsvári színház utóbbi négy-öt évadát, sajnos azt látom, hogy a társulat szétesőben van, noha messziről nézve úgy tűnhet, az ország legjobbja. Nagyon jó színészek rekednek meg az önismétlésben, modorossá válnak, és szándékát sem látom a megújulásnak.

Ugyancsak több évadot figyelembe véve örömmel tapasztalom, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata felívelőben van, nagyon jó energiák működnek ott. Stabilizálódni látom a nagyváradi Szigligeti Színházban a törekvést, hogy ne csupán közönséget kiszolgáló, szórakoztató jellegű előadásokat tűzzenek műsorra, hanem művészszínházban gondolkodjanak. Örülök annak is, hogy a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház továbbra is fontosnak tartja kortárs művek bemutatását, és a különböző koprodukciókra is egyre nagyobb hangsúlyt fektet. Az a fajta elmélyült színházi munka, ami a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban történik, szívem csücske – jól összeforrt társulat, sajátos színházi nyelvezettel. Kíváncsian szemlélem a szatmári Harag György Társulat megújulási törekvését is.

Varga Anikó: Az évad mesterséges intervallum, mégis van, amikor produktív évadként nézni egy-egy színház tevékenységét. Például számomra nagyon szép, kompakt volt Czegő Csongor utolsó igazgatói éve a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznál (Czegő 2016 májusában mondott le az igazgatói székről; a szerk.). De egy társulat fejlődési iránya, hogy merre orientálódik, jellemzően nagyobb távlatban mutatkozik meg. Az értékelés vagy elvárás tekintetében fontos, hogy egy-egy kezdeményezés, művészi elgondolás érvényesítése nagyon más kihívásokat jelent a különböző színházak esetében, mert eltérőek a kontextusok, amelyekben az erdélyi színházak működnek. Több erdélyi színház építkezésben van. Például erős újraindulást, sokat ígérő hozzáállást láttunk a szatmárnémeti Harag György Társulatnál, amikor visszaköltöztek 2016 őszén a felújított színházépületbe. A Tompa Miklós Társulat visszahívja bizonyos vendégrendezőit, akikkel így kialakul egy közös színházi gondolkodás. Ugyanilyen következetesség jellemző a temesvári színházra is, ahova az új évadban Hajdu Szabolcs tér vissza rendezni. Ehhez képest Kolozsvárral szemben nyilván mások az elvárásaink, a színház kulturális helyzete és művészi potenciálja miatt is.

K.D.: Nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni, mert sokszor tapasztaltam, hogy a tágabb háttér, a kontextus ismerete nélkül bizonyos színházi vagy társulati fejlemények nehezen értelmezhetők. Egyetértek azzal, hogy a Tompa Miklós Társulat nagyon izmossá, erőssé vált az elmúlt években, és azt gondolom, hogy szisztematikus építkezés következménye az, amit most a repertoáron látni lehet. A kolozsvári színháznál nekem mindig dilemmát okozott, hogy a korábbi években ad hoc jelleggel láttam egy-egy előadásukat, többnyire vendégjátékokon, a Vígszínházban, esetleg a POSZT-on, tehát az igazi folyamatokat nem tudtam egészében követni. A Kata által megfogalmazott véleménnyel korábban is találkoztam, de messziről, másféle optikából rajzolódik ki mindez számomra. Elsősorban az, hogy van egy erős társulat, amely sok vendégrendezővel dolgozik, és én ebben a kontextusban szeretném értelmezni a látott előadásokat.

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan. Radu Afrim rendezése Marosvásárhelyen. Fotó: Rab Zoltán

– Milyen pozícióba kerül saját városa színházával a határon túli kritikus? Vajon egyformán viszonyulunk az összes színházhoz, vagy a kiemelt figyelem kiemelt elvárásokat is jelent?

K.K.: Kolozsváron nagyon kiéleződött az a szemlélet, hogy kizárólag jót szabad írni. Aki akár magánemberként, a saját Facebook-falán rosszat mer szólni, nem kap több meghívót, azonnal feketelistára kerül. Nem én vagyok az egyetlen, aki így járt, sorra kerülnek ebbe a helyzetbe őszinte véleményüknek hangot adó fiatal kollégák. Az is baj, ha kritikát fogalmazol meg, és az is baj, ha nem írsz semmit, csak az elfogadható, ha jót ír az ember.

– Ez tipikusan az „egyszínházas” város és a helyi kritikus viszonya, nem? A helyi szakíróval szembeni kimondatlan elvárás hagyományosan az, hogy „bajtársa” legyen a színháznak, gyakorlatilag PR-szöveget írjon. Emiatt akár úgy is tűnhet, hogy a nagy távolságok ellenére kritikusként mégiscsak jobb vendégnek lenni, mint helybélinek. Milyen távolságot vagy közelséget érdemes tartani a határon túli magyar színházakkal? Honnan nézzük a határon túli magyar színházat?

V.A.: Hogy honnan nézek, esetemben nem döntés kérdése, hanem élethelyzeté is. Igyekszem jelen lenni, de másik színházi kultúrában élem a mindennapjaimat, onnan próbálok követni folyamatokat, és ez nagyon különbözik attól a helyzettől, és így tapasztalattól, amit Kata elmesél. Engem nagyon bántanak a feketelistázó színházvezetői gesztusok, amelyek egyben a kritika megítélését is jól mutatják.

K.D.: Azt gondolom, hogy nincs optimális nézőpont, nyilván törekednünk kell arra, hogy minél több előadást lássunk. Nekem budapesti kritikusként az a szempontom, hogy ha eljutok oda, akár bemutatóra, akár fesztiválra, akkor az előadásra, előadásokra szeretnék koncentrálni, és a színpadon látottakból próbálok levonni valamiféle konzekvenciát, véleményt az adott színházról.

– Kata beszélt arról, hogy egyik társulat hanyatlik, másik látványosan fejlődik. Miben érhető tetten egy ilyen folyamat? Egy bemutató, egy fesztivál, egy évad, egy igazgatóválasztás – milyen jelenségek azok, amelyeken a minőségi változás lemérhető?

K.D.: A társulati létnek is nyilván megvannak a ciklusai, hullámmozgásai. A marosvásárhelyi színházban, bátran merem mondani, az elmúlt öt évben következetes társulat- és repertoárépítés folyt. Létrejött néhány olyan előadás, amely az egyetemes magyar színjátszás méltó képviselője lehetett, például A nyugalom. De ide sorolnám a Karamazovokat is. És ilyen állomásnak láttam a sepsiszentgyörgyi Úrhatnám polgárt is.

V.A.: Érezni lehet, hogy milyen szakmai légkör, kedv vesz körül egy színházat. Vásárhelyen, Szentgyörgyön érezni a következetes gondolkodást, a társulatszerű működést a játékban. A kolozsvári színházat nem tudnám olyan magabiztosan megítélni, mint Kata, mert nem láttam annyi előadásukat, mint szerettem volna, inkább távolról körvonalazódik előttem a repertoárképzési szándék. Látom az intenciót, hogy beemeljenek más alkotói szemléleteket, például a Homemade című előadással. Ugyanakkor kérdés, hogy ezeknek a szellemisége csak egy-egy produkció erejéig van jelen, vagy a színház integrálni tudja ezt önmaga művészeti intézményként való elgondolásába. Ebben a társulatban nagyon nagy potenciál van, kiváló színészek játszanak benne. Mégsem látni pontosan, hogy mi felé halad. Biztonságos műsorképzést látok, megszokott rendezőkkel, egy biztonságosan tartott színvonalat.

K.K.: A legjobb színészek is beleragadnak egyfajta manírba, ha magukra hagyják őket, ha futószalagon gyártják az előadásokat. A megújuláshoz állandóan foglalkozni kell a társulattal, mint a gyerekkel, ennek a folyamatnak nem lehet pontot tenni a végére. Bocsárdi is húsz éve folytat társulatépítési munkát Szentgyörgyön, és nem hagyja magukra a színészeit, nem tekinti befejezettnek ezt a munkát. A közönséget is ki kell mozdítani a komfortzónájából, jó értelemben provokálni kell, mint ahogy tette például a szatmári színház Bocsárdi László meghívásával (a Tévedések vígjátékáról lapunk 2016. áprilisi számában írtunk; a szerk.).

– Ebben a mesterségesen körülhatárolt időszakban, amit az évad jelent, sem Bocsárdi, sem Tompa nem rendezett a saját társulatánál, illetve mindkét színházban megfigyelhető a nagyon fiatal rendezők megjelenése. Kívülről nézve tűnhet úgy, hogy ezek a nagy formátumú rendezők igyekeznek nem agyonnyomni a társulatukat, igyekeznek lehetőséget teremteni arra, hogy a társulat mással is megismerkedjen.

K.K.: Korábban is előfordult, hogy egy vagy akár több egymást követő évadban nem rendezett Tompa Kolozsváron. Nem ezen múlik a társulat magára hagyottsága, sőt, látszólag a munka tökéletesen szervezett. Működik a gépezet, de nem látni például az átgondoltságot, hogy számolnának azzal, hogy a közel negyven fős társulatban kinek kellene végre több lehetőséget adni, kit használtak ki a végtelenségig, tehát nem színészben gondolkodnak.

V.A.: A fiatal rendezőknek jó piaca van az elmúlt évadokban: Porogi Dorka, Sardar Tagirovsky, Nagy Botond, Balogh Attila, Visky Andrej számos erdélyi színházban dolgozott már. Kérdés, hogy a színházak tesznek-e erőfeszítéseket arra, hogy a magukhoz vonzott fiatalok az eseti rendezéseken túl folyamatszerű munkával is hozzájáruljanak az intézmények alakításához. Ami a társulatvezetői jelenlétet illeti, a szentgyörgyi társulatot erősebben érzem szerveződni Bocsárdi látásmódja köré, mint a kolozsvárit Tompa köré. A szentgyörgyi színházban nagyon erős a társulat alkotói viszonya a rendezőhöz. Tompa román és nemzetközi vonatkozásban működtet egy olyan kreditrendszert, amelyben a kolozsvári színház és az ő rendezői életműve elhelyezkedik.

K.D.: Távolról nézve, szerintem mindkét társulatvezetőnek a szellemi jelenléte abszolút érzékelhető, például a műsorpolitika kialakításában. Hogy a fiatal rendezők hozhatnak-e szellemi nyitást, vérpezsdítést, az az évadok során derül majd ki.

– Hasonlóképpen határozta meg Vidnyánszky Attila szellemi jelenléte a beregszászi színházat. Mi történt ezzel a társulattal, amióta Vidnyánszky debreceni, majd budapesti színházigazgató lett?

K.K.: A beregszászi társulat mesterségesen életben van tartva. Vidnyánszky próbálja olyan helyzetbe hozni a társulat ott megmaradt részét, hogy az a túlélést biztosítsa nekik.

V.A.: A beregszászi társulat, úgy, ahogy a kilencvenes-kétezres években megismertük, követte Vidnyánszkyt Debrecenbe, illetve a Nemzetibe, miközben a rendező, illetve a vezető színészek a jelenlét szándékát nem adták fel – emiatt nem elég pontos, hogy mire gondolunk a beregszászi társulat esetében. A mostani tevékenységükre nincs rálátásom: Kisvárdán, ahol találkoztam az előadásaikkal, idén nem, múlt évben csak egy napot voltam.

K.D.: Beregszásszal kapcsolatban a domináns élményeim nekem is a jóval korábbi évekből valók, a társulat mostani állapotát nem tudom megítélni. Nyilván az nagyon nehéz helyzet, amikor a társulatvezető és az a szellemi energia, ami a társulatot mozgatta, már nincs, vagy csak korlátozottan van jelen.

Az Anyegin Nagy Botond rendezésében. Fotó: Jakab Lóránt

– Nemcsak a földrajzi helyzet miatt tűnik úgy, hogy a határon túli társulatok egymástól távol, elkülönülve léteznek: nincs szakmai közeg, nincs fóruma a párbeszédnek. Az Interetnikai Színházi Fesztivál, a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokvium, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, a nemrég megalakult Magyar Színházi Szövetség (MASZIN) – van-e ezek közt olyan, amelyik reális diskurzushelyzetet teremt? Van-e szándék arra, hogy ilyen közös gondolkodás létrejöjjön, szükséges-e egyáltalán?

V.A.: A határon túli színházak helyzete strukturálisan a magyarországi vidéki színházakéhoz hasonlítható: egy város, egy színház. De mégiscsak vannak sajátos kérdések, gondok, amelyeken a határon túliak osztoznak, és amelyekről érdemes együtt gondolkodniuk. Erdélyben több próbálkozás volt érdekvédelmi szövetség létrehozására, de valahogy mind kudarcba fúlt. Előremutatónak látom a MASZIN létrejöttét, és remélem, hogy minél több színház csatlakozik hozzá.

K.D.: Szimptomatikus, hogy jövőre lesz harmincéves a kisvárdai fesztivál, ahol a határon túli társulatok évről-évre megmutatják a szellemi muníciójukat, de a színházi szakma és a kultúrpolitika még mindig nem jutott el arra a szintre, hogy egy jól működő, infrastruktúrájában is professzionális rendezvényt hozzon létre.

V.A.: Az a kérdés, hogy létrehozható-e olyan rendezvény, akár szemle, akár verseny, amelyen minden határon túli színház jól, azaz szakmailag megtisztelve érzi magát mind a játszási körülményeket, mind a szakmai viszonyulást tekintve. A Kisvárdán mostanra kialakult helyzet roppant ambivalens: a városnak ez a legfontosabb kulturális eseménye, a határon túli, főleg kisebb színházaknak pedig érdekük megjelenni, érdekük a szakmai láthatóság. Ebből a kényszerhelyzetből vegyes érzésű elfogadások és elutasítások születnek. Nagyon fontosnak tartom, hogy tiszta helyzet teremtődjön.

K.K.: Amivé a kisvárdai fesztivál alakul, azt én már nem akarom szerény jelenlétemmel hitelesíteni. Sokáig védtem ezt a fesztivált, most már nem látom értelmét. A MASZIN jó, hogy létrejött, de az az érzésem, nem fog bővülni. A kolozsvári színháznak nem érdeke ebben részt venni, úgy tűnik, a vásárhelyi társulatnak sem. Megfigyelhető Erdélyben egyfajta elitizmus, a többi színház lenézése. Ebben a román színházkritika is ludas, például azáltal, hogy csupán a kolozsvári színházra, illetve egy ideje a marosvásárhelyire figyel, a többi társulat nem tartozik az érdeklődési szférájába. Azt is tapasztalom, hogy a román kritika nem igazán kritikus, panelekben beszél, miközben nem látja közelről a jelenségeket.

V.A.: A MASZIN-t megalapító öt színház (a temesvári, a szatmárnémeti, az aradi, a székelyudvarhelyi, illetve a nagyváradi) korábban is viszonyban volt egymással vendégjátékok, közös projektek révén. Ennek az együttműködésnek adtak most intézményes formát. Én is problematikusnak látom, hogy hogy terjeszthető ki az összes színházra, hiszen nagyon más kultúrpolitikai stratégiák mentén pozícionálják magukat az egyes erdélyi színházak, és a maguk igyekezetében nem feltétlenül vállalnak közösséget a többi, akár kisebb társulattal.

– Teremthet-e platformot a határon túli színházaknak mint egységes közegnek valamely saját szervezésű fesztivál?

K.K.: Itt is tapasztalható az elitizmus. Az Interferenciák Fesztivál esetében például azt látom, hogy mára belterjessé vált, Tompa Gábor fesztiváligazgatóként többnyire olyan színházakat hív meg, ahová aztán feltehetően őt is meghívják rendezni, vagy valamiféle kapcsolatrendszer „lenyomataként” vesznek részt előadások. Nem látom, hogy tágas víziót mutatna fel ez a fesztivál, inkább személyes érdekeknek van alárendelve.

K.D.: Ebben nyilván mások a nézőpontjaink. Elhiszem, hogy nagyon forgalomképes az a tudás és az az attitűd, amit Tompa képvisel, ergo sok helyre hívják őt is, a színházát is, de ha Budapestről megyek az Interferenciákra, mégis egy nyitott, magas színvonalú világszínházi fesztivált látok.

V.A.: Érdekes, hogy az erdélyi színházaknak van legalább három nemzetközi fesztiválja, az Interferenciák, a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) és a sepsiszentgyörgyi Reflex. Ez a magyarországi fesztiválkultúra felől nézve mindenképpen irigylésre méltó. Amikor egy színház fesztivált szervez, akkor annak a hozadékait mindenképp jó, ha visszafordítja a saját színháza felé; lehet ezt szakmaian, jó ízléssel is csinálni. Például a TESZT esetében kompromisszummentes válogatást látok, a program egésze kiad egy gondolkodásmódot, felvet színházi problémákat, ugyanakkor ott is megjelennek azok az alkotók, akiknek a temesvári színházhoz köze van.

– Mi volt nektek a legjobb élmény – előadás, rendezvény, alakítás, esemény – az elmúlt évadban a határon túli magyar színházak viszonylatában?

K.D.: Számos olyan ütős előadást láttam, amely örömmel töltött el. Marosvásárhelyen korábban A nyugalom, a Retromadár, aztán a kolozsvári társulat Mélyben című előadása, a sepsiszentgyörgyi Liliom, a gyergyószentmiklósi Anyegin, az újvidéki Fekete és a sajnos csak felvételről látott komáromi-kassai Bányavakság. Nagy öröm látni, hogy mennyi egészen kiemelkedő színész dolgozik a határon túl.

K.K.: A marosvásárhelyi Retromadár, a szentgyörgyi színház előző évi Vízkeresztje. Rendezvényként nagyon szerettem a szatmári Interetnikai Fesztivált, a szervező társulat nyitottságát, kíváncsiságát (Köllő Kata beszámolóját lapunk 2017 januári számában közöltük). Kiemelném a TESZT-et, hogy nem eliteskedő, hanem csak egyszerűen odakínálja magát a nézőnek. És fontosnak tartom a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban szervezett dráMA kortárs színházi találkozót; szinte erőn felül hozzák össze ezt a fesztivált, ahol szintén jó találkozások történnek (bővebben lásd lapunk 2016. novemberi számában).

V.A.: Jó élmény volt a székelyudvarhelyi dráMA 2016 őszén, különösen az András Lóránt Társulat Fade out című produkciójában látni a marosvásárhelyi koreográfusképzés eredményét. Nagyon jó volt az Interetnikai Fesztiválon megérezni a periférián felszökkenő kedvet, kíváncsiságot, lendületet. A TESZT progresszív szemlélete, az ott látott előadások a mai napig munkálnak bennem.

Öröm látni olyan előadásokat, amelyek kőszínházi körülmények között nem születhetnének meg, ilyenek például Sinkó Ferenc rendezései (Parallel, Parental Ctrl) az Ecsetgyárban vagy a Váróterem produkciói, Sipos Krisztina Kedd című előadása. Tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor Kolozsváron befejeztem az egyetemet, fel sem merült a független kezdeményezések reális gondolata. Ezek a társulatok napi fenntartási nehézségekkel küzdenek, de annyira pozitív, hogy léteznek. Mint ahogy az is, hogy az utóbbi időben van nyitottság a színházi nevelési előadásokra,programokra.

Facebook Comments