…ez a szemtelennek tűnő gesztus valójában lojálisabb a szerzőhöz, mintha avíttan, a szöveget érintetlenül hagyva tennék a közönség elé az alkotását.

A Katona József Színház előcsarnokában, 2017. november 13-án elhangzott beszélgetés résztvevői:

  • Gáspár Ildikó dramaturg, rendező;
  • Nádasdy Ádám költő, műfordító;
  • Benkó Bence, Fábián Péter, a k2 Színház vezetői
  • A beszélgetés vezetője: Veiszer Alinda

Veiszer Alinda a beszélgetés kezdetén megszondázta a közönséget, milyen arányban vannak jelen szakmaiak – úgy tűnt, hogy hozzávetőleg a megjelentek fele.

A beszélgetés-sorozat műsorvezetője egy Tóth Kriszta-interjúból kiemelt állításra kérdezett rá: a szövegnek mindig szolgálnia kell; szolgálnia kell a rendezői szándékot, szolgálnia kell a színházat és a színészeket.

Gáspár Ildikó. Fotók: Éder Vera

Gáspár Ildikó szerint a szövegnek legalább ennyire kell provokálnia és helyzetbe hoznia. A színházban az a jó, ha olyan szöveggel dolgoznak, aminek van olyan nyelvi rétege, ami felteszi a lécet a színészeknek, és aminek olyan a dramaturgiai vetülete, hogy a saját eszközeik újragondolására, illetve újak kitalálására készteti az előadás alkotóit, hogy képesek legyenek ezáltal élővé tenni az adott anyagot. Az a jó szöveg, amire nincs rögtön kész válasza a színésznek és a többi alkotónak. Szerencsés, ha az embernek van füle egy szöveg finom lehetőségeire, mert azok segítenek egy előadás elemeinek arányai megtalálásában – persze minden műalkotásnak sajátos zamata van, hiszen az alkotó a maga ízlése, világa szerint reagál arra a provokációra, amit egy szöveg kínál. Az a jó szöveg, fejezte be Gáspár Ildikó, aminek van magja, és amiben visz valami előre, ami fel is bontja a benne rejlő világokat.

Fábián Péter szerint a szöveg is eszközévé válik annak a sokféle hatásnak, amelyeket egy próbafolyamat során kipróbálnak. Benkó Bence hozzátette, hogy a szövegnek valóban szolgálnia is kell azt az ügyet, amire az alkotók összegyűlnek. Amikor ők keresik meg, mivel foglalkozzanak, netán miről írjanak, akkor mindig az az elsődleges, hogy miről szeretnének beszélni – és ebből nagyon sok minden következik. Amikor életükben először dramaturggal dolgozhattak, érdekes és nagyon jó tapasztalatuk volt, hogy Sándor Júlia hogyan figyelt arra, mit is szeretnének csinálni – amit, ha maguk vannak, nem mindig vesznek észre, és jó esetben csak utólag tudják korrigálni.

Nádasdy Ádám

Nádasdy Ádám elmondta, hogy igyekszik a szöveget szépre csinálni, amikor a szerző is szépre csinálja, és csúnyára, amikor ez a szükséges, mindig a szerzőt követve. Neki egyértelműen szolgálnia kell, hiszen ő csak fordít. A krédója: nem átírni! A szolgálást nagyon egyszerűen, a mondatok szintjén is lehet érteni. Nádasdy Ádám azt mondta, ő ezért nem színházi ember, bármilyen furcsán hangzik is ez. A fákat fordítja, nem az erdőt. Amikor fordítást rendelnek tőle, akkor abban az is benne van, hogy látható legyen, ha valahol a szerző unalmas vagy idétlen – azt majd a színháziak kihúzzák, ha akarják: de nekik kell tudniuk, hogy mit húzzanak ki és mit ne. Elmesélte, egyszer a fordításával nagyon megnehezítette egy produkció dolgát, az egyik jelenetről ugyanis kiderült, nagyon jó, pedig a korábbi, talán kevésbé hatásos fordításokból érdektelennek ismerték. S olvasva az új fordítást, az alkotók szomorúan ingatták a fejüket, hogy az előzetes elképzelésekkel szemben el kell játszaniuk azt a jelenetet.

Ezt követően Veiszer Alinda a K2 Antigoné-szövegére kérdezett rá, amire válaszul Fábián Péter elmondta, egy szöveggel sok mindent lehet csinálni: lehet tiszteletben tartani vagy nem. Ha úgy tartják tiszteletben, hogy a gondolatiságát tartják tiszteletben, akkor ez a szemtelennek tűnő gesztus valójában lojálisabb a szerzőhöz, mintha avíttan, a szöveget érintetlenül hagyva tennék a közönség elé az alkotását. Ha az Antigoné kétharmadát kidobják, aztán azzal a harmaddal foglalkoznak, amivel szeretnének mondani valamit, akkor persze jó kérdés, hogy ez az Antigoné-e. Mindenesetre az Antigoné alapján született egy előadásuk. A legfontosabb, hogy akarjanak valamit mondani – és ők a tekintélyelvűség problematikájával akartak foglalkozni. Azt találták ki, Kreón legyen egy irodalomtanár, aki úgy elemzi az Antigonét, hogy abból az derül ki, Kreónnak van igaza. Aki pedig ennek ellentmond, az egyest kap. És persze van egy csaj az osztályban, aki azt mondja, Antigonénak van igaza. Nyilván így sok minden elveszett az eredetiből, de úgy érezték, hogy ebben a formában ki tudják élesíteni és befogadhatóvá tudják tenni az eredeti mű gondolatiságának egy rétegét. Volt, hogy a jelenetbe belekiabált egy gimnazista, magáról megfeledkezve, hogy én nem a tanárúr véleményét akarom tanulni, hanem az igazat… De arról tényleg lehet vitatkozni, hogy ez még az Antigoné-e.

Fábián Péter

Veiszer Alinda ezután Gáspár Ildikót kérdezte a József és testvérei színpadra alkalmazásáról, aki elmondta, hogy százötven oldalnyi szöveget emelt ki, amiből aztán húszat húzott, s ezzel kezdtek dolgozni. A kiemelés persze a szerkezet és a visszatérő motívumok értelmezését is jelenti, és azokat a különösen kedves gondolatokat, melyekkel az első fázis után, amikor még hét-nyolcszáz oldalnyi anyag volt, Gáspár Ildikó tovább dolgozott. Az anyag íveit már ekkor látta, így volt elképzelése, dramaturgiailag hogyan lehet megjeleníteni a gömb-gondolatot, vagy azt, hogy a fiatal Jákob játssza majd az érett Józsefet – így alakít két szereplőt három színész –, ami által létrejön az átadás, a körforgás. Ebből már adódott, hogyan lehet az egészet felépíteni, de mindez inkább ösztönös volt, nem előre tervezett, hiszen nagyon kevés idő állt a rendelkezésére. Azt látta, hogy a Thomas Mann által felépített szerkezet helyett nem érdemes mást kitalálni, mert az a lényeg, az állítás maga: a körforgás. És éppen ezért is gondolta úgy, hogy a négy regényt össze kell sűríteni egy pici dologba, és megkereste a szerkezethez illesztett drámai pontokat, a legerősebb motívumokat. Ám volt egy nagy riadalom a bemutató előtt, teszi hozzá Gáspár Ildikó, amikor még az sem látszott, technikailag hogyan lehet megoldani a nagy építéseket – különösen a második és harmadik rész között, amikor falakat is tesznek be. A harmadik rész elsőre egy óra volt, amitől nagyon megijedt, ezért kicsit talán túl is húzta. Így esett áldozatul József szép kis monológja az egyiptomiakról.

Veiszer Alinda ezután arra volt kíváncsi, hányféle viszonya van szöveghez dramaturgként, fordítóként, rendezőként, és író-dramaturg-rendezőként. Gáspár Ildikó azt felelte, hogy amikor régebben fordított, még nem rendezett, ezért nem tudja összevetni, de amikor tudja, kik azok a színészek, akik játszani fogják az adott szerepet, akkor sokkal könnyebb egy szöveget megírni, lefordítani, átírni, adaptálni. Egyébként így készült a Stuart Mária, és ezért az nemcsak szöveg-szinten, hanem szerkezetileg is rájuk szabott lett. A mondhatóság is ilyen: mindenkinek van zenei érzéke a szöveggel kapcsolatban, az ember hallja a mondatok lüktetését, azt, hogyan esik jól mondani – ezért érdemes már írás közben is hangosan olvasni, és akkor ki lehet cserélni két szót, vagy, ahogy kell, igazítani rajta, hogy eltűnjön a zökkenő. Ám olyan is van, hogy ami adott esetben általában hibának hangzik, némelyik színésznek jól fog állni, mert éppen abból fog erényt kovácsolni.

Veiszer Alinda ekkor azzal fordult Nádasdy Ádámhoz, hogy egy felkéréskor gondol-e hasonló módon adott színház társulatának egyik vagy másik színészére, aki azt felelte, nem nagyon, ő megpróbál úgy dolgozni, mintha csak egy kis fekete felhő lenne, mert azt képzeli, talán majd más társulat is fogja használni a szöveget, amire van is példa. Nem szeretne abba belemenni, ha egyik színész egy zord, magas ember, akkor zord, magas mondatokat írjon, hanem az anyaghoz szeretne hűséges lenni, és mintha egy regényt olvasna, úgy látja az elképzelt szereplőket. Ilyenkor persze érik csalódások az embert, meglepő és jó csalódások is, mint legutóbb a IV. Henrik bemutatóján, az Örkény Színházban, amelyben többek közt szerepel Glendower, a wales-i varázsló, akit úgy lehet elképzelni, hogy csillagos köpenyt visel, hiszen arról beszél, hogy amikor megszületett, megrendült a Föld, és a kecskék lerohantak a hegyekből –, talán az öreg Bessenyeire lehet gondolni, amint hófehér szakállal dörög. Na, ehhez képest Znamenák István játssza ezt a figurát, a legkevésbé sem tűnik wales-i varázslónak és remekül csinálja: ideges, irritált, hallatlanul mulatságos és egyben szomorú is.

Veiszer Alinda ekkor Ruttkay Kálmán, Nádasdy egyik mesterének kritikus iránymutatását említette. Ruttkay azt mondta, ne legyen „könnyű” a szöveg, amire Nádasdy Ádám folytatta az idézetet: olyan vagyok, mint egy léghajó, és a léghajó, ha kidobálnak belőle mindent, nekiütközik a hegynek. Ebben igazat is adott Ruttkay Kálmánnak. Abban azonban nem, hogy ettől könnyebb lesz a léghajó, hiszen épp ellenkezőleg. Az Örkényben Hamletjének háromórás előadásáról fáradtságtól tántorgó emberek jönnek ki. Tudniillik végig bombázták az agyukat ijesztő, bonyolult és szomorú szövegekkel, amelyeket kénytelenek voltak megérteni, hisz nem volt menekvés, ha csak be nem fogták a fülüket. A Ruttkay által célul kitűzött, Arany János-i norma szerint fordított szövegből sokkal kevesebb jön át. Nádasdy egy színészt idézett, aki szerint klasszikusnak tartott szöveget mondani olyan, mintha ajzószert drazséban adagolna a nézőknek: a színésznek rendkívül kellemetlen, de az a néző dolga, hogy milyen gyorsan szopogatja, elharapja, vagy félretolja a szájában.  Ezzel szemben Nádasdy szövege olyan, mintha injekcióban benyomná a nézőnek: nem lehet ellene semmit tenni, hat.

Hogyan könnyebb egy új szöveget alkotni, kérdezte Veiszer Alinda: egy létező darabhoz képest vagy attól függetlenül? Nádasdy Ádám továbbadta a kérdést Fábián Péternek: közvetlenül görögből dolgoztak a fiatalemberek? Sajnos nem közvetlenül ógörögből, felelte az Antigoné rendezője, de három vagy négy fordítást használtak, mindig a mondhatóságot szem előtt tartva. Van olyan rész az előadásban, amiben mondatokként változik, hogy melyik fordításból van, de a szöveg a visszajelzések szerint valóban befogadható lett.

Nádasdy Ádám ezután megkérdezte Gáspár Ildikót, melyik fordítást használta, aki elmondta, Sárközi György és Káldor György szövegét, majd hozzátette, azzal egészítené ki a korábban elhangzottakat, hogy más az Antigoné vagy a Hamlet – hiszen ezeket ismerjük, mert valamilyen módon már megképződtek a színpadon  –, mint amikor egy olyan anyag kerül először színre, aminek nincs előzménye színházban. Ezekben a munkákban a legnagyobb feladat megfejteni a kortárs dramaturgiát, és ez végtelen bizonytalanságérzetet okoz, amit hol szabadságként, hol mélységes szakadékként él meg az ember.

Veiszer Alinda ezt követően Nádasdy Ádámot kérdezte Arany fordításairól, aki elmondta, Arany két darabnál volt az elődje, a Hamletnél és a Szentivánéji álomnál, de máskor ott volt Babits, Kosztolányi, Szász Károly, Arany László, és Mészöly Dezső, és mindig beszerzi ezeket a munkákat, de soha nem nyitja ki őket, amíg nem fejezte be a kérdéses fordítást. De kontrollnak nagyszerűen működnek, kiugrik például, ha valahol véletlenül kimaradt egy sor. Bár ők mind nagyon más világ, ezért kicsi az esélye, de nagyon ritkán az is előfordul, hogy ugyanazt a megoldást találták meg, ilyenkor Nádasdy megváltoztatja a sajátját. Büszkeségből vagy önteltségből, teszi hozzá. S ha az derül ki, hogy a korábbi fordítások szövegei itt-ott jobbak, akkor sajnálkozik, de nem veheti be másnak a szövegét a magáéba. Erre persze egy dramaturgnak bármikor lehetősége van. Amikor pedig egy csapat úgy dönt, hogy ki lehet hagyni nagy, legendás mondatokat, és az új fordítást használják, akkor lehet, hogy megrezdül egy kicsit a közönség. Általában furcsállni szokta, hogy kerül a szövegébe egy Babits-, vagy Arany János-idézet, mert az olyan, mint a zenés darabokban, amikor elönti a rivaldát a vörös fény, amikor felcsendül a muzsika. Amikor a Hamletban azt írta, „a jellemhiba másik neve: nő”, amit Arany János nagyon szépen úgy fordított: „gyarlóság, asszony a neved”, akkor világos volt, ma már az asszony nem ugyanazt jelenti, mint Arany korában. Amikor pedig elhangzik Nádasdy szövege, akkor a nézőtéren megböki a gimnazista fiú a mellette ülő lányt, hogy hallod? Persze Arany változatára lehet, hogy egy idős orvosprofesszor bökné meg a feleségét. Veiszer Alinda itt rákérdezett, megbántja-e, ha visszarakják a fordításába a korábbi fordítás mondatát, amire Nádasdy igent mondott, majd hozzátette: de férfiasan tűri és hümmög.

Benkó Bence

Veiszer Alinda Nádasdy után Benkó Bencéhez fordult, és azt kérdezte, melyik szerzőhöz nem nyúltak. Csehovhoz és Brechthez, hangzott a válasz. Csehovnál csaltak, folytatta Benkó Bence, ott ugyanis nem az volt meg, hogy miről szeretnének beszélni, hanem az, hogy nagyon szerettek volna Csehovval foglalkozni, a Platonov az egyetem óta tervben volt. Amikor megvalósították, tényleg nem nyúltak bele a szövegbe, csak néhány szereplőt vettek ki belőle. Mindössze annyit változtattak, hogy nem versztákat, hanem kilométereket mondtak. Szerették volna, hogy maga alá gyűrje őket az anyag. Ekkor megkérdezte Veiszer Alinda, hogy buktak-e már bele valamibe, amire Benkó Bence azt felelte, a hasonló módon próbálni kezdett Nagy Romulusba. Rájöttek, hogy nagyon sok minden nem stimmel benne, és úgy tűnt, csak egy-két olyan jelenet van, ami az írót is érdekelte. De van valami humora az anyagnak, ami őket is vonzotta. Ezt a hülyéskedést igyekeztek aztán alárendelni az ügynek, ami izgatta őket, így alaposabban át is írták. Benkó Bence megjegyezte, ez nyilván az ügyetlenségük is, hogy nem ismerték fel, ezzel az anyaggal nem fognak tudni dolgozni, ami azért kudarc. Ezt a később Bakfitty címen bemutatott előadást most is játsszák a Stúdió K-ban. A másik olyan darab, amihez nem nyúltak, vette át a szót a K2 másik rendezője, Fábián Péter, Brecht műve, A szecsuáni jólélek, amelyben mindössze néhány apró, érthetőségi dolgot igazítottak. Rácsodálkoztak, milyen agyafúrt dramaturgiája van a darabnak, és ha bármit elmozdítanak benne, az olyan lavinát indít el, ami tönkre tenné az egészet. Van néhány szerző, tette hozzá, akibe jól esik belenyúlni. Shakespeare zseniális, annyi minden van benne, hogy az ember éppen ezért kívánja, hogy valamit jobban kibontson belőle. Elképesztően csalogató például jobban belemenni abba, hogy került Prospero a szigetre, és milyen ott egy hétköznap Mirandával. Brecht ehhez képest annyira szikár és kegyetlenül lényegre törő, hogy nem hagy felületet.

Veiszer Alinda ezek után azzal fordult Nádasdy Ádámhoz, hogy kit nem fordítana, amire Nádasdy azt válaszolta, hogy nagyon maiakat nem szokott vállalni, mondván csinálja az, aki jobban benne van a szlengben, így hatvanas évek után született szöveget nem is fordított. Mivel nyelvész, jobban is fel tudja fejteni a régebbi szövegeket, nem ijed meg a lábjegyzetektől, és a szótárakban is kiismeri magát.

Hogyan viszonyul a színház a régebbi anyagokhoz, mennyire akarja a szöveg születésének körülményeit és eredeti szándékát megtartani, kérdezte végezetül Veiszer Alinda, amire Gáspár Ildikó elmondta a Stuart Máriára hivatkozva, hogy nem a történelmi kontextus érdekelte, hanem a hatalmi rendszer absztrakt mintázata, az, hogy mik az eszközei egy totalitárius rendszernek, amikor az egyébként meseszerűen szép – amikor a lányszobából van megfogalmazva a hóhér. Hozzátette, hogy szándékosan időtlenít is a rendezéseiben. Ödön von Horváth szövegéből például (az Örkény Színházban bemutatott Hit, szeretet, remény című darabból – a szerk.), ami elvben a harmincas évekről szól, alig kellett valamit kiszedni, mert már a szerző sem úgy írta meg, hogy arról a korszakról szólt volna – miközben a sűrűsödő náci erőkről beszél –, hanem eleve a rendszert vizsgálja, azt, hogy mit észlel ebből a kis ember. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, a szerzőnek mi volt a szándéka, teszi hozzá Fábián Péter, de hogy a szerző saját korának akart mondani valamit, az szinte mindig egyértelmű. Egy színházi embernek ugyanez a feladata és akkor hű a szerzőhöz is, ha közvetíti, hogy a ma emberéhez szóljon. Az pedig szándék és helyzet kérdése, mindezt hogyan lehet csinálni szöveg, dramaturgiai, színészi, rendezői szinten – és leginkább menet közben derül ki.

Lejegyezte: Proics Lilla

Facebook Comments