Kommentlánc a hazai táncművészet jelenéről BÁLINT ORSOLYA, FUCHS LÍVIA és TÖRÖK ÁKOS részvételével KRÁLL CSABA felvetéseire az elmúlt évad tükrében.

Góbi Rita Reptében című szólója. Fotó: Piti Marcell

– Az évadelemzések legnagyobb nyűge és nehézsége a távolság hiánya, hogy még nincs kellő rálátásunk arra, ami közvetlenül mögöttünk van. Egyes produkciókról könnyű, vagy könnyűnek tűnhet véleményt formálni, a tendenciákról, irányokról, alkotói pályákról és azok alakulásairól értekezni már kevésbé. Ezért beszélgetésünket elöljáróban kicsit kitágítanám, és arra volnék kíváncsi, hogy négy-öt évad távlatában mit gondoltok a táncművészet egyik meghatározó szegmense, a vidéki nagy balettegyüttesek szerepéről és munkájáról. Győrben Velekei László személyében immár két éve új művészeti vezetője van a társulatnak, a Pécsi Balett önállósodik a színháztól, miközben Vincze Balázs már nemcsak az együttes,[1] hanem a Zsolnay Kulturális Negyed vezetője is, Juronics Tamás pedig évadról évadra több egész estés darabot koreografál Szegeden, munkakedve kiapadhatatlan.

Török Ákos: A kortárs tánc mainstremjeként alapvetően azt a szerepet töltik be, és ezt valóban be is töltik, hogy a magas táncművészet szórakoztató (érzelmekre és érzékekre ható) oldalával kínálják meg a vidéki színházlátogatókat. Ahogy azt mondjuk, hogy ez klasszikus balett, úgy ezen táncegyüttesek, tánctagozatok előadásaira is egyként mondjuk, hogy ez kortárs balett. Jó volna néha rácsodálkozni, hogy „Jé, ez is kortárs balett?!” Ennek a reakciónak a kiváltására legtöbbször Juronics Tamás tesz kísérletet, az utóbbi években nem sok sikerrel. Az előző évad egyik kifejezetten izgalmasra sikeredett kooperációja volt viszont Velekei László Anna Kareninája, amit a Miskolci Balett a GG Tánc Eger táncosaival hozott létre.

Fuchs Lívia: Ha a „nagyok” közé a kérdésben is nevesített társulatok tartoznak, vagyis a legnagyobb múltúak, akkor úgy látom, az a csapat, amelyik minimum 30 vagy 40 éve folyamatosan dolgozik – beleértve a művészi csúcskorszakokat és a rettenetes hullámvölgyeket is –, mára stabil helyzetben tud működni, ellentétben a kisebb és újabb vidéki balettegyüttesekkel, tánctagozatokkal, amelyek léte meglehetősen sérülékeny. A regionális bezártságukból adódó probléma azonban nagynál, kicsinél azonos, hiszen mindenekelőtt a helyi-városi nézők igényeire számíthatnak, amire könnyen mondjuk, hogy az egész elkerülhetetlenül a szórakozásról szól. De közben arról mintha elfeledkeznénk, hogy a helyi néző más társulattal, művészi úttal, felfogással, ízléssel nem találkozhat – kivéve egy-két vidéki táncfesztivált –, tehát ízléséért éppen ezek a társulatok a felelősek. Ezért a koreográfusaik lehetnének akár bátrabbak is, hiszen valaha a Pécsi, a Szegedi és a Győri Balett is el tudta fogadtatni a nézőkkel (ha néha konfliktusok árán is) saját korának kortárs balettjét. Ma ennek nyoma sincs, sem a művészi bátorságnak, sem a kortársiságnak, hiszen e társulatok repertoárját vagy a tetszetős, könnyen dekódolható narratív művek uralják, vagy/és az egyéni kézjegyet nélkülöző – nyilván nem klasszikus, hanem – mai balettnyelv sablonjai.

Bálint Orsolya: Ezt a regionális bezártságot – és egyben a Budapest-központú provincializmust – már oldaná, ha a társulatok többet mozoghatnának az országon belül, és minden szinten motiválnák is őket erre. Ahogy például a cseh rendszer is működik, rögtön a támogatások rendszerébe beépítve a más régiókban vállalt (nem fesztiváli) fellépési kötelezettségeket. És még csak a balett-társulatokról beszélünk, a független/kortárs szcéna szereplőiről nem is.

– Az Ákos által említett Anna Karenináról jutott eszembe ez a közel sem teljes lista az idei tavaszi táncbemutatókról, sorolom: A makrancos hölgy, Don Juan, Lolita, A vágy villamosa, Prométheusz, Szentivánéji álom stb. Akár egy prózai színház repertoárja, nem? Nekem úgy tűnik, mintha a hazai táncművészet szereplőinek egy meghatározó részét, és ez alól több független társulat és alkotó sem kivétel, valamiféle az elbeszéléshez, a cselekményességhez való kényszeres ragaszkodás kötné gúzsba, ami egyben menekülési útvonal is a mélyre ható, azaz nem sablonszerű koreográfusi gondolkodás elől. Az elbeszélhetőség persze tuti tipp a néző megnyerésére, meg persze jó indok a műhelymunka elspórolására. Nem feltétlenül van így, és itt (elsősorban) külföldi példákat említhetnék, de az esetek többségében mégis ezt tapasztalni. Nagy színpadokon – a Trafó kivételével –, amilyen a szegedi, pécsi vagy győri, vagy bármely kisebb vidéki tánctagozati, absztrakt, tiszta táncművekkel vagy kísérletezőbb munkákkal alig találkozni. Ha igen, a hivatkozott vidéki nagy balett-társulatoknál ez általában a külföldi vendégkoreográfusok penzuma. Ami azért elég fapados állapot, nem?

F. L.: Fapados? Inkább vicinális. De ha biztos közönségsikert akar egy társulat, nagy és örök a kísértés a tánccal felcicomázott történetre, mert ilyenkor a nézőnek nem nagyon kell erőfeszítéseket tennie a megértés érdekében, hiszen olyan karaktereket és szituációkat kap, amelyeket a történet eredeti közegéből már ismer, így a ráismerés kellemes érzésével térhet haza. És ebből a megelégedettségből a narratív táncelőadások döntő többségénél nem zökkenti ki őt semmi. Sem valamilyen koreográfusi értelmezés, sem a mozgások karakteres újdonsága, mert e darabok többnyire egy általános mozgás-szósszal leöntve kerülnek elé. Ugyanez, az említett műhelymunka megspórolása persze a nem narratív művekre is igaz lehet, hiszen a történet kerülése azért nem biztosíték semmire. Viszont ha az említett együttesek repertoárjára visszagondolok, két legerősebb élményem valóban külföldi alkotókhoz kötődik. Cayetano Soto Unevenje és Lukács András[2] Bolerója – mindkettő a Győri Balettnek készült – nem kínált elmondható cselekményt, hanem zene, tánc és látvány érzékenyen kimunkált összefüggéseiről és a táncosok szinte sistergő energiáiról „szólt”. És hasonló befogadói öröm, néző és előadó közös jelenlétének feszültséggel, mert ismeretlenséggel és váratlansággal telített együttlüktetése ötlik fel bennem a Duda Éva Társulat Meshére emlékezve. Igaz, azt is Maria Campos és Guy Nader komponálta.

T. Á.: Nehéz dolog ez. Alapvetően nincsen semmi baj a történetmesélő előadásokkal, főként nem az ismert filmes vagy színházi történetekhez hozzászóló, azokról valamit gondoló, és azokat nem csupán színpadra állító előadásokkal (pl. a miskolci Quixote, a kecskeméti Carmen). Ezekben találkozhat a nézők igénye és a TAO-val súlyosbított nézőszám-maximalizáló prés kényszere, ami alól színházvezetőként nemigen lehet (mernek) kibújni. Más kérdés (és fontos kérdés), hogy ezt táncszínházi sablonokkal vagy innovatívabb hozzáállással és hozzáadott alkotói energiákkal oldják-e meg. A probléma inkább az, amit Lívia említ, hogy több régióban kizárólag ezek a táncdarabok reprezentálják a kortárs táncot, és az ott élőknek fogalmuk sem lehet, hogy ez a szcéna mennyivel tágabb ennél. Jó volna, ha legalább elindulna a vidéki színházakban az a folyamat, amelyben előbb a teátrumok kisebb játszóhelyein jelenik meg a tágabb horizont (absztrakt, tiszta táncművekkel vagy kísérletezőbb munkákkal), ami után lassanként a nagyszínpadokra is „felkúszhatna” a történetmesélésen és a kizárólag az érzelmeket-érzékeket célzó sablonokon túli kortárs tánc. A több játszóhellyel rendelkező színházak a prózai előadásaikkal sem nagyon merészkednek ennél messzebb jelenleg Magyarországon. Pedig sokkal-sokkal több nézője van a prózai színháznak, mint a kortárs táncnak.

B. O.: Az absztrakt, tiszta táncműveken a legnehezebb fogást találni a nézőnek, miközben legtöbbünkben munkál az elvárás saját magunk felé, hogy értsük, olvasni tudjuk, amit látunk, és ha nem megy, rá lehet fogni az alkotói szándék zavarosságára, kisebb önbizalom esetén pedig a néző saját magát okolja a kudarcért. Már ez termel egyfajta félelmet, ódzkodást a kortárs tánctól, hát még ha tetézik a rossz (közhelyes, felszínes, öncélúan művészkedő) előadások tapasztalatai. A narratívával alapvetően nincs baj szerintem (láttunk jó előadásokat narratívával és elmesélhető történet nélkül is), csakis amennyiben ez a választás a nézők intellektusának alábecsülése, azt feltételezve, hogy e nélkül a mankó nélkül aligha boldogulnának.

A tiszta táncművek terén nagy szükség lenne a tudatos, hosszú távú nézőnevelésre, mert minél nagyobb a találkozási felület, a nézők annál kevésbé lepődnek meg rajtuk, elkezdik kialakítani a saját, egyéni befogadói stratégiáikat, egyre autonómabbá és egyre magabiztosabb kritikusokká is válnak, ami viszont az alkotók számára lehet fenyegető (nem kellene, hogy az legyen). Bizonyára itt is szerepet játszanak a praktikus szempontok, hogy egy ismert világirodalmi mű táncátiratára talán azok legalább elmennek, akik a könyvet szerették. Az alkotók számára az ismert narratíva feldolgozása nem is feltétlen könnyebb út, hiszen az elvárások is az alapmű értékéhez magasodnak, még a hozzáadott értékkel is (ha van) nehéz legalább megközelíteni, vagy magabiztosan hozni a szintet.

K-Arcok sorozat – Lilith. Molnár Csaba koreográfiája. Fotó: Dusa Gábor

– Szorosan ide kapcsolódik, hogy míg színházi területen van átjárás a függetlenek és a nagy társulatok között, fiatal, pályakezdő rendezők simán kapnak megbízást kőszínházaktól, ha tehetségesek, a táncnál ilyet nem tapasztalni. Nemhogy fiatalok, de még érett koreográfusok sem tudnak átlépni a „másik oldalra”, hogy biztonságos körülmények között, nagy társulatoknak koreografáljanak – kivétel Frenák Pál, aki csodák csodájára tavasszal az Operaházban dolgozott, noha ez a felkérés is felemásra sikeredett. Mintha mély szakadék húzódna a területen. Mi lehet ennek az oka?

T. Á.: Nem gondolom, hogy különösebben számottevő átjárás lenne a „prózai” színházaknál a függetlenek felől. Az egyetlen kőszínház a budapesti Katona, ahol a független alkotókkal való munka jól láthatóan szisztematikus (a frissen végzett Székely Kriszta szerződtetése, Fehér Balázs Benő, Hegymegi Máté, Pintér Béla rendezései), és Miskolcon látszik még valami hasonló (Benkó Bencével és Fábián Péterrel, illetve Gergye Krisztiánnal – aki éppen ide is illik, hiszen ő a Miskolci Balettel nem először dolgozott a múlt évadban). A többieknél inkább ad hoc jelleggel és nagy ritkán jelenik meg egy-egy független rendező. A kőszínházak túlnyomó többségébe pedig legfeljebb nézőként lépett be eddig független alkotó.

Hogy a tánc esetén még ennyi sincsen, annak részben az lehet az oka, hogy amíg egy nagyobb kőszínháznak átlagosan 8–15 bemutatója van egy évben, abba belefér egy „kísérlet”, a nagy táncegyütteseknél és tánctagozatoknál az évadonkéni maximum kettőbe már nem. Abban sem vagyok biztos, hogy a független koreográfusokat, főként az új utakat keresőket nagyon motiválná, hogy egy nagy kortársbalett-társulattal dolgozzanak együtt. Talán egyszerűen nem is érdekli őket az, ami ebből kisülhet. Két különböző mentalitás, amelyek között a falakat elmosni nem elég egy sima próbafolyamat. Nem véletlen az sem, hogy Frenák Pál A fából faragott királyfijában végül alig szerepelt táncos a Magyar Nemzeti Balettből. Ahhoz, hogy ez változzon, első lépésként gondolkodás terén kellene nyitnia egymás felé a két szférának, és aztán jöhetnének a független alkotók által tartott workshopok, tréningek. És talán ezekből születhetnének a közös munkák. De az is meglehet, hogy ez az átjárhatatlanság és két világ csak nekünk probléma.

B. O.: Van ebben valami félreértett tribalizmus, „mi” és „ők” gondolkodás, hogy a két oldal között nincs olyan átjárás, mint tőlünk nyugatra, ahol Wayne McGregor vagy Anton Lachky ugyanúgy nagy társulatokat koreografálhat, akár Emanuel Gat vagy Crystal Pite (amit az óriási koreográfushiány is táplál, ezért az ügyes, népszerű függetleneket is gyorsan elszipkázzák a nagy kőszínházak). Az itthoni függetlenek részéről rengeteg – akár évtizedes – sérelem és frusztráció halmozódott fel, részben saját kínkeserves helyzetük, nehéz alkotási körülményeik miatt, részben pedig tudva-látva, hogy velük szemben a másik oldal könnyített pályán játszhat. Sokan attól is tartanak, hogy megkötik a kezüket, vagy beskatulyázzák őket, ha az establishment részévé válnak, miközben titokban talán arra vágynak, hogy egyszer ők is kaphassanak Frenákéhoz hasonló felkérést. A kőszínházak részéről viszont, ahogy már a vidéki színházakkal kapcsolatban megfogalmaztátok, többnyire hiányzik az egészséges kockázatvállalási és kísérletezési hajlandóság. A külföldi nevekre még csak-csak beülnek a nézők, míg egy számukra ismeretlen magyar koreográfusnak még ennyi egzotikus vonzereje sincs. A tiszta és világos kommunikáció és a kétoldalú párbeszéd sokat segíthetne a szakadék fokozatos szűkítésében.

– Nem könnyít ezen a helyzeten, hogy a produkciós és egyéb eseti támogatásokról döntő, Bozsik Yvette vezette NKA tánckuratóriumban csupa nagytársulati vezető ül (Pataki András, Solymosi Tamás, Vincze Balázs, Zsuráfszky Zoltán és a Magyar Nemzeti Balett társulatát erősítő Pártay Lilla), akik többségének fogalma sincs a független területről, mégis jogot formál arra, hogy ezzel a nemtudásával olyan pénzügyi forrás felett diszponáljon, amely a hazai táncművészet szereplőinek minimum kétharmadát kitevő függetlenek számára a kevés elérhető támogatás közül az egyik legfontosabb. Ez tartható állapot szerintetek?

T. Á.: Az egészben ráadásul az a leginkább felháborító, hogy a függetlenek helyzetét (színház és tánc terén is) költségvetési értelemben fillérekből meg lehetne oldani. Igaz, hogy ez már túlmutat az NKA-n az EMMI felé.

F. L.: Én ezt a helyzetet drámainak látom, mert két végzetesen elszeparált, egymással egyáltalán nem érintkező táncos világ létezik párhuzamosan, és ez a kettősség nem a művészi gondolkodás, hanem a beágyazottság – pályázati pénzek, fellépési lehetőségek, fesztiváljelenlétek – mentén formálódik. Igen, van a „mi”, akik azért kapunk (adunk magunknak vagy egymásnak) óriási pénzeket, mert a Táncszövetségben (hamarosan majd az MMA-ban) együtt jelentjük a „szakmát”. És vannak „ők”, a függetlenek, akik közül néhányat beengedünk az establishment fellegvárába, a Nemzeti Táncszínházba. A többieket ugyan nem ismerjük, mert előadásaikat bizonyíthatóan sosem látjuk – kritikát meg ki olvas? –, fesztiváljainkra sosem hívjuk, de azért hagyjuk őket egy picit még lélegezni, hogy úgy tűnjön, támogatjuk a „fiatalokat” és a „kortárs táncot”. És miután az establishment sikeres – a nézők a pénzükért tényleg mindent lelkesen megtapsolnak –, miért kutatna új tehetségek után? Nem is teszi, vagy ha mégis – mint az elmúlt két évben az Operaház –, az a szakmai felszínesség és felelőtlenség elrettentő példája.

Viszont van nagyon jó ellenpéldám is, a Közép-Európa Táncszínház K-Arcok sorozata. Igaz, hogy ez a kísérlet a független közegen belül zajlott le, de a sikere mégis azon alapult, hogy a társulatot vezetők nem olyan vendégalkotókat hívtak meg, akiknek csak a nevét hallották valahonnan, hanem nagyon is jól ismerték a munkáikat, és a táncosaik odaadására is számíthattak, hiszen ők személyre szóló, fontos feladatot kaptak.

Timothy and the Things: Schrödingerre várva. Fülöp László koreográfiája. Fotó: Hevér Zsófia

– Az általános helyzetkép felvázolása után kicsit ássunk le a produkciókig. Milyennek értékelitek a már befutott, érett független alkotók évadát? Gondolok itt Bozsik Yvette-re, Frenák Pálra, Kovács Gerzson Péterre, Horváth Csabára, Gergye Krisztánra vagy a Szabó Réka vezette Tünet Együttesre. Hód Adriennt is ide sorolom, bár ő más generációhoz tartozik. Kinél tapasztaltok új lendületet, kinél megrekedést? Módosul, alakul, formálódik, vagy közel változatlan a róluk kialakult kép?

F. L.: A legragyogóbb formában évek óta Horváth Csaba van. Mondhatnám, hogy rendezőként és – személyes, de egyben szakmai örömömre – koreográfusként egyaránt. De hát éppen az a lenyűgöző a munkáiban, hogy a rendezései is végigkoreografáltak, és a koreográfiáiból sem hiányzik a rendezői interpretáció, még ha legutóbb nem szövegekkel, hanem zenékkel dolgozott is. Hozzá hasonlóan erős munkákkal jelenleg csak Hód Adrienn jelentkezik, aki igazi kutató alkotó. Hód évek óta szisztematikusan egyre újabb és újabb regisztereket kísérletez ki, majd hódít meg sikerrel. Bozsik Yvette munkáira talán a klasszicizálódás a legjobb kifejezés, hiszen megbízhatóan magas teátrális minőségben jobbára hagyományos narratív darabokat rendez és koreografál. Frenák Pál és Kovács Gerzson Péter egyaránt saját erős és markáns stílusának a foglya, míg Goda Gábor örök kereső és egyben összegző, aki mindig ismeretlen ösvényeken lépdel alkotótársaival. És Szabó Réka is egyre tágítja azoknak a témáknak és színházi megoldásoknak a körét, ahol még nem járt – bár e két utóbbi alkotót nem is tudom, koreográfusnak kell-e gondolnom.

T. Á.: Horváth Csaba a Fortéval évről évre erős előadásokkal jelentkezik (kivéve a Patkányokat), amelyek hol jobban, hol kevésbé, de inkább prózai színházak. Ha már definiálunk. Az utóbbi időszak annyiból volt különleges, hogy két olyan darabot is koreografált (5. vonósnégyes, Concerto), amelyek tisztán táncelőadások voltak. Ráadásul mindkettő rendkívül erős lett. Frenák Pál nem koreográfusként, hanem az Un című munkájában táncosként okozott kifejezetten pozitív meglepetést számomra. Az a két rövidebb rész, amelyikben szerepelt, megtelt vele. Kovács Gerzson Péter Menetfény című koreográfiáját látva úgy tűnt, mintha sajátos és izgalmas világvégi kortárstánc-„sorozata” a kiváló Déjà Vut követően kifulladt volna. Erre markánsan rácáfolt a Ratville-el. Nem pontosan tudom, mit jelent itt befutni, de Hód Adrienn évről évre hoz létre különleges és mindig egyedi koreográfiákat. A kép változatlan, legutóbbi munkája, a Szólók megejtő mestermunka.

B. O.: Számomra a Hodworks Szólók volt az évad előadása. Semmihez sem hasonlíthatóan újszerű, bár a gyökerei, alapmotívumai már benne voltak a Grace-ben is, érezni, hogy ebből nőtt, fejlődött, érlelődött tovább. Talán ez is a legmegkapóbb Hód Adrienn munkásságában, hogy nem egyszerűen átalakulóművész, pontosan nyomon lehet követni a kísérletezése és a gondolatai egyszerre fegyelmezett, módszeres és gyermekien játékos útját.

– A független terület egy óriási, nyüzsgő hangyaboly, Közép-Európában a legrégebbi – ma talán a legtekintélyesebb. Ha most kivesszük az előbb említett alkotókat, a még mindig igen tekintélyes létszámú és sokfelé ágazó, sokféle művészeti idea mellett elkötelezett alkotói és társulati halmazon belül, amelybe beletartozik a Duda Éva Társulattól az elsőműves pályakezdőig mindenki, hol, mi mentén húznátok meg a főbb törésvonalakat? Kit és miért emelnétek ki az elmúlt évad teljesítménye, bemutatói alapján? Kiben csalódtatok?

T. Á.: Góbi Rita a tavalyi Ellenpont után legutóbbi, Reptében című koreográfiájával, azt gondolom, beköszönt a „nagyok” közé. Mindkettő tiszta, pontos és innovatív munka. Öröm volt látni Nagy Zoltán Fekete ló című filozofikus ecce homóját is. Szintén izgalmas, noha könnyedebb falat volt Cserepes Gyula Selfy című produkciója. Az évről évre születő jobb és kevésbé sikerült koreográfiák után úgy tűnik, az előző évadra beért a BUTI Y-generációs alkotóköre is (Fülöp László, Molnár Csaba, Dányi Viktória, Cuhorka Emese, Vadas Tamara), akik tavaly mindannyian jelentőset alkottak, együtt vagy külön-külön.

B. O.: Az egész évados aktivitása miatt emelném ki Juhász Katát, akinek az első hazai közösségi táncelőadásként megvalósított Újratöltve című koreográfiája is izgalmas volt, bár nem aknázta ki maradéktalanul a két tucat szépkorú táncos színpadi jelenlétét. Az átdolgozott Entertain Me pedig remek arányban ötvözte a magas- és a popkultúrát, finoman ironizálva mindkettőn, önmagát sem túl komolyan véve. Fülöp Lászlónál látok nagy fejlődést, ő minden előadásával egyre pontosabb, a Schrödingerre várva az évad egyik legokosabb, ezen felül legszórakoztatóbb produkciója volt.

Nálam elcsúszott Molnár Csaba legújabb egész estés koreográfiája, az Ökör. De ő is rendületlenül és bátran keresi saját művészi útját, így nem tud igazi csalódást okozni azzal sem, ha néha „túltolja.” A CMMN SNS PRJCT eközben bravúrosan jó rendezése, és figyelemre méltó volt a KET K-Arcok sorozatába készített szólókoreográfiája is.

Cserepes Gyula jókora pozitív meglepetést okozott azzal, hogy berobbant a magyar kortárs tánc színterére immár szuverén alkotóként a Selfy-jal. Alig várom a folytatást, nálam magasra tette a lécet.

Arany Virág és Hadi Júlia utolsó bemutatója, a Párbaj is a kedvenceim közt volt, számomra ők viszik stabilan és autentikusan a kortárs tánc női punk-rock vonalát, míg Vass Imre a shoegaze-bedroom pop irányt.

Örömmel látom, hogy egyre inkább megjelennek a női témák is a kortárs táncon belül, úgy, ahogyan csak női alkotók képesek azokat bemutatni, mint Rózsavölgyi Zsuzsa 1.7 című előadásában, vagy Valencia James Between The World And Me című koreográfiájában. Alkotóként is egyre inkább beérik Dányi Viktória és Simkó Beatrix, mindketten több produkcióban (előbbi Kálmán Eszterrel, utóbbi Grecsó Zoltánnal együtt dolgozva is) bizonyították sokoldalúságukat. Az „egészen fiatalok” közül a MAZE, a Connected Bodies Team, a Collective Dope és a Ziggurat társulatokat látom még ígéretes, fejlődő együttműködéseknek.

A fent említettekről egyaránt elmondható, hogy munkáik frissek, relevánsak, „szexisek”, nemzetközi kontextusban is megtalálják a helyüket – nem véletlen, hogy az utóbbi években közülük többeket is meghívtak az Aerowaves 20 top európai kortárstánc-válogatásba. Én itt látom az igazi törésvonalat a fiatal magyar alkotók közt, hogy kik azok, akik európai léptékben gondolkodnak, rendszeresen mozognak külföldön (keresik a workshopokat, rezidenciákat, akár több hónapot is távol töltenek, hogy egy-egy projekten dolgozzanak, koreográfiáikat pedig eleve angolul vagy kétnyelvűen készítik), és kik fordulnak elsősorban a saját honi törzsközönségük felé, évek óta megbízhatóan ugyanazokat a húrokat pengetve, mint Kulcsár Noémi, Feledi János. És sajnos az utóbbiak közé kell sorolnom a Közép-Európa Táncszínházat is, akiket művészileg több éve egy helyben toporogni látok, a számos ígéretesen induló iniciatíva és kiválóan működő színházi nevelési programjuk ellenére.

F. L.: A főbb – és mesterségesen kialakított – törésvonalat e „kicsik” között (és ez most nem pusztán a társulati létszámot jelenti, hanem azt, hogy egy projektet vagy együttest vezető koreográfus kevesebb tapasztalattal, ha tetszik kisebb „múlttal” rendelkezik) elsősorban a struktúrában bebetonozott helyük jelenti, amely szorosan összefügg az általuk képviselt művészi gondolkodásmóddal. Aki jól tud alkalmazkodni a tánc-lektűr elvárásokhoz (Feledi János, Fodor Zoltán, Kulcsár Noémi, Nemes Zsófia), és függetlenként sem okoz biztosan semmi meglepetést, tuti nyerő ebben a pályázati rendszerben, és játszóhelyként számíthat a Nemzeti Táncszínházra is. Aki ellenben következetesen járja a maga senkihez sem kapcsolódó útját (Pataky Klári), vagy kicsit is szokatlan, bátor vagy épp felforgató ötlettel jelentkezne – mint az Y-generáció BUTI-ból kiáramló és egyre sokszínűbb előadásokkal taroló tagjai (Arany Virágtól Vass Imréig sorolhatnám őket) –, az marad a támogatások perifériáján, és elég nagy bajban van, ha játszóhelyet keres a műveinek. Hacsak nem sikerült olyan nagyszerűen menedzselnie saját egy-két személyes társulatát, mint a világjáró, s így magát az itthoni helyzettől szinte függetlenítő Fehér Ferencnek. Góbi és Cserepes legutóbbi munkái nekem is jóleső meglepetést szereztek, és rögtön hozzájuk sorolom Simkó Beatrix minimalizmusában is gazdag struktúrájú, rafinált kompozícióját a KET művészeivel. Csalódás? Mintha Gergye Krisztián valahol megakadt volna, Duda Éva pedig talán kicsit elengedte a társulatát, és koreográfusként is hátrébb lépett volna.

B. O.: Örömteli látni, hogy megint itthon is aktív több olyan alkotó, akik jobbára már külföldön ismertebbek, mint saját hazájukban. Kimondottan jót tett Fehér Ferencnek, hogy Mikó Dáviddal dolgozott The Station című új darabján. Pompás a kémia kettejük közt, mindketten hihetetlenül fizikális táncosok, Mikó pedig még több fiatalos, pozitív energiát vitt a koreográfiába.

Örülök, hogy Ladjánszki Márta megint egész estés koreográfiákat is készít; a februárban bemutatott By The Way felújított, bár elemeiben új előadás, de az idén újabb munkabemutatóval is jelentkezik. A világjáró Batarita is több időt tölt most itthon, apró magyar falvakba viszi el Sárvirág című szólóját. Nálunk szokatlan és kivételes ez az önzetlen, pro bono alkotói hozzáállás, de az is igaz, hogy kevesen engedhetik meg maguknak a „luxust”, hogy jóformán ingyen lépjenek fel.

Marcio Canabarro a Szólókban. A Hodworks produkciója. Fotó: Rácz Dániel

– Hogyan látjátok a koreográfus-utánpótlás helyzetét? Hivatalosan a Magyar Táncművészeti Egyetemen folyik ilyen szakirányú képzés, a Budapest Kortárstánc Főiskola a komplex oktatás mellett tette le a voksát, hiszen az előadói és alkotói feladatkörök nincsenek szigorúan kettéválasztva, a budapesti Színművészetin a fizikai színházi szak az, ahonnan akár leendő koreográfusok (is) kikerülhetnek. Ez sok vagy kevés? Egyáltalán, mennyire papírfüggő, hogy kiből lesz koreográfus? Mert régen – és ebből a szempontból a táncművészet mindig is kakukktojás volt más előadó-művészeti ághoz képest – a táncosokból lettek a koreográfusok, és a tehetség számított, nem a papír.

B. O.: A koreográfusi szakmának is vannak tanulható, empirikus, lexikális, illetve nem tanítható, nem is az iskolai logikára épülő ismeretei. Ilyen szempontból ez sosem lehet papírfüggő, és azt sem hiszem, hogy valaha, akár a jövőben bárkitől is elkérnék a diplomáját, mint egy jogosítványt, mielőtt koreografálhatna. Más kérdés, hogy a leendő koreográfusok érzik-e egyre inkább szükségét, hogy papírjuk is legyen, jelent-e ez bármilyen egzisztenciális biztonságot, presztízst, akár munkát, megbízásokat számukra. Egyelőre nem így tűnik, inkább az új generáció ambicionálja a szaktudás megszerzését, de talán épp emiatt (ha ezzel megteremtik az igényt az egyre magasabb színvonalú képzésre, és azt meg is kapják) idővel a diplomájuk értéke is nőni fog. Persze szükség van valamiféle tudásrendszerező intézményre (és itt említhetnénk a tánckritikusi képzés szükségességének kérdését is), amely jó, ha a tudást át is adja, és nem csak önmagáért vagy a papírért van.

F. L.: A táncművészet minden területén mindig is őrjítően kevés volt az alkotó az előadóművészek regimentjéhez képest. Ma pedig kimondottan drámai ez a vákuum, de szerencsére „csak” a balettművészetben. Éppen azért, mert itt a tradíció az előadót a hierarchia aljára teszi, míg a régebbi modern és mai kortárs táncban feloldódott ez a hierarchia. A táncos itt valódi alkotótársa a koreográfusnak. A modern, kortárs, de még a néptánc technikákon felnövő diák ugyanis már tanulmányai alatt improvizál, komponál, tehát alkot, és nem végrehajtja, amit betanítottak neki. A koreografálást tanítani aligha lehet – bár volt és akad rá példa sokfelé –, holott természetesen vannak alapvető szabályai a színpadi térnek, a zenének, a látványnak és mindezek dramaturgiájának, és ismerni kell a testek és mozgások lehetőségeit és határait is. De tapasztalatom szerint a jelentős koreográfusok egyike sem iskolákban szerezte meg a szaktudását, hanem a saját kárán, a próbateremben és a színpadon önállóan kísérletezte ki, hogyan fejezheti ki a legjobban a saját gondolatait.

– Egy területet nem érintettünk még, a néptáncét. Bevallom, személy szerint egyre nehezebben tudom rávenni magam, hogy folyamatosan figyelemmel kísérjem a bemutatókat, mert még az úgynevezett kortárs néptánc képviselőit (a dunásokat, a Magyar Állami Népi Együttest) is erősen megrekedni látom. Keresve sem találni olyan újító, friss szemléletű produkciókat, mint amilyen például a Magyar Állami Népi Együttes Lábán-díjra is jelölt Labirintusa volt 2008-ban Kovács Gerzson Péter alkotói közreműködésével. Akik az utóbbi években izgalmasan nyúltak a néptáncanyaghoz, azok nem a néptánc felől jöttek, a BUTI-sok (Csángóbugi, Haidau, Gyönyerő) vagy Ladjánszki Márta (Széki Luca). Lehet, hogy kell ez az érintetlenség, egyfajta szűz szem ahhoz, hogy valaki kellő szabadsággal tudjon dolgozni egy máig féltve őrzött tánctradícióval?

B. O.: Szerintem a valódi újításokhoz tényleg erre van szükség, a merőben más megközelítésre. Ha az élet más területeit nézzük, mindig a külső „bomlasztó elemek” forgatták fel az elkényelmesedett iparokat, mentek szembe bátran a piacokat uraló konglomerátumokkal, és vitték az innovációt a tradicionális mesterségekbe (mint a Tesla az autógyártásba az elektromos kocsikkal). A belső szereplők – ez esetben a néptáncosok – számára ezek az új utak nem tűnhetnek ennyire vonzónak, az energiáikat inkább a meglévő hagyományok ápolására fordítják.

Az „úgynevezett kortárs néptánccal” nekem rendre az a gondom, ami az „úgynevezett kortárs balettel”: attól még, hogy divatos modern és urbánus látványelemekkel, jelmezekkel, színpadképpel, akár multimédiás betétekkel próbálják kortársként pozicionálni az előadásokat, ezek nem a mai kor táncnyelvén, és nem is az alkotók eredeti, saját hangján szólalnak meg. Az univerzális, időtlen témákat nem tudják a ma kontextusában megnyitni, avagy eleve leragadnak az idejétmúlt, sztereotípiáktól hemzsegő, nemritkán szexista narratíváknál.

F. L.: A kortárs mint értékjelző nagyon is vonzó a néptánc-koreográfusok számára, ezért aki közülük ad magára, az ma – hite szerint – úgynevezett kortárs néptáncot művel. Ez persze totális félreértés, szerintük ugyanis minden, ami nem a megőrzött hagyomány része, az eleve kortársi, vagyis elfeledkeznek a színpadi tradíciókról és innovációkról. Így csupán arra törekednek, hogy idegen vagy másutt rég bevált elemekkel felcicomázzák egyébként klasszikus dramaturgiájú, többféle mozgásvilágot keverő kompozícióikat. Ezért aztán nincs is közük ahhoz a friss nézőponthoz és kortárs szemlélethez, ahogyan Kovács Gerzson és a BUTI, jelesül Farkas Zoltán Batyu növendékei, vagy éppen Ladjánszki és Cserepes Gyula nyúlnak a folklór hagyományhoz. Viszont láttam két fontos néptánc-színházi bemutatót is az utóbbi két évadban: Foltin Jolán mélyen politikus és megrendítő Elmúlik című előadását, és a Duna Művészegyüttes kísérletét arra, hogy a Puszták népében meghaladja a néptáncelőadások szokványos dramaturgiai sémáit.

[1] Lapzártánk után érkezett a hír, hogy a pécsi közgyűlés október elsejétől Uhrik Dóra táncművész- táncpedagógust, a társulat alapító tagját bízta meg a Pécsi Balett ügyvezetői feladatainak ellátásával. Vincze Balázs, a korábbi balettigazgató művészeti vezetőként és vezető koreográfusként tevékenykedik tovább az együttesnél.

[2] Lukács András a Bécsi Állami Operaház balettegyüttese, a Wiener Staatsballett táncosa és koreográfusa, a Bolerót a Győri Balett harmincöt éves jubileumára tanította be a társulatnak.

Facebook Comments