A Peer Gynt nem romantikus mesejáték azzal a szívhez szóló tanulsággal, hogy ha az álmodozó fiú beletörődik a realitásba, megtalálja az – ebben a bezáródó világban sokat strapált szóval – „identitását”, akkor beteljesedik életcélja.

„Ki beszél itt hagymáról?”
James Joyce

A Peer Gynt nem romantikus mesejáték azzal a szívhez szóló tanulsággal, hogy ha az álmodozó fiú beletörődik a realitásba, megtalálja az – ebben a bezáródó világban sokat strapált szóval – „identitását”, akkor beteljesedik életcélja. Az előadás plakátján a személyiség tudatos és tudattalan részének szimbolikus ábrázolását, egy jéghegyet látunk (másfelől nézve viszont annak ígéretét, hogy „fázni fogtok!”), de a víz alatt a mélyben nem a jéghegy kilenctizede van, hanem egy eldobott, üres nejlonszatyor, aminek a sarka tűnik jéghegynek. Mert az a szatyor pont úgy néz ki, mint egy Észak-fok, titok, idegenség. A híres hagyma-monológ mélyén nem a személyiség igazi arca, nem a lényeg, nem a mag, hanem korunk szimbóluma, a mérgező semmi van. Ahogyan ezt Nagypál Gábor előadja négyórányi extrém játék után, a százötven éves színmű rejtőzködő komikumát jeleníti meg olyan értő gazdagsággal és intenzitással, olyan felszabadító gravitációval, hogy a falból is jóindulatot vált ki.

Pallagi Melitta és Hommonai Katalin. Fotók: Slezák Zsuzsa

Sokat írtak arról, hogy Ibsen ebben az utolsó, verses drámájában Shakespeare-t idéztet figuráival, de arról nem, hogy lehet Hamlet-paródiának is nézni: a szakadt, hegyvidéki, tanulatlan Peer szintén elveszítette apját, de az ő apja nem dán király volt, hanem norvég paraszt, annak is szerencsétlen szédelgő. Ami a Hamletben pátoszos, értelmiségi lenni-vagy-nem-lenni, az itt evilági szerepek sora, véletlenszerű helyzetekből következő átváltozások, tudattalan megfelelési és túlélési ösztön, mondhatni: ártatlan baromság. Mert milyen eséllyel indul az életben Peer, milyen lehetőségek közül választhat? Ibsen nem szépít: a szegény, okos fiú vagy egy életen át húzza az igát és reprodukálja a termelő erőt a családi fészekben, vagy pedig magának kapar önfeledten, „négereket [szállít] Karolinába / és bálványszobrokat Kínába”, fizetett társasága van, akik meghallgatják élethőbörgését, miszerint: „Mert, gondolom, világos, / mi egy férfi rendeltetése? / Tömören az, hogy mindig hű legyen önmagához, / ne érdekelje más, csak önmaga és a pénze. / De ez módjában áll-e kérdem én, / ha ott lóg rajta egy nő, mint málha a tevén?” Sajátos értelmezése ez a hűségnek, de a megtollasodott Peer jól elvan vele, eszébe se jutna továbbmenni, csak hát a fizetett haverok átverik, és lelépnek a cuccal.

A „légy hű magadhoz” a Peer Gynt nagy „to be or not to be”-je, ez különböztetné meg az embert a nyers ösztönök által vezérelt, „légy magadnak elég” jelmondatú troll-léttől. (Hát jó, magyarul manó, de az eredetiben troll, és mindenhol máshol is: the trolls, die Trollen, los troles, les trolls – egyszerűen nem értem, hogy a Kúnos–Rakovszky fordítás miért hagyta meg Áprily selypegő megoldását. Még inkább trollok a Peer Gynt lényei Hegymegi Máté rendezésében, a hegyeket a kőbányai pincerendszerbe értelmezve át: a gátlástalanul kegyetlen, gyomorforgató étkezési, szexuális és műélvezeti szokásoknak hódoló figurák sokkal inkább a rémeket szülő emberi ész álmai, mint pajkos erdei lények.) Ibsennél az úgymond Shakespeare-idézet, miszerint „To thine own self be true” ugyanazt a parodisztikus szerepet tölti be, mint Joyce Ulyssesében az önelégült nyárspolgár Mr. Deasy fontoskodása Stephen előtt:

„– Maga még nem tudja, mi a pénz. A pénz hatalom, ha annyit élt volna, mint én éltem. Tudom, tudom. Ha a fiatalság azt tudná. Hogy is mondja Shakespeare? Tömd meg erszényedet.
– Jago – dörmögte Stephen.” (Szentkuthy Miklós fordítása)

A „légy hű magadhoz”-t ugyanis a Hamlet Mr. Deasyje, a talpnyaló udvarnokok gyöngye, Polonius prédikálja útra készülő fiának, ráadásul, és ez megint az avoni hattyú egy eléggé rejtett vicce, másodjára.

Amint belép a néző a Stúdió K kicsiny színházi termébe, fejjel lefelé fordított világ fogadja: a székek a színpadon, a színészek a kis, amfiteátrumszerű nézőtér lépcsőin szétszórt élőképben nem mozdulnak, mintegy a dicső enumeráció, a hősök bevonulása paródiájaként. Középen terpeszkedik a később macskának, nagy Görbének, Szfinxnek, idegen utasnak, kutyának, Sovány ördögnek bizonyuló Spilák Lajos; egy lépcsővel a nézőkhöz közelebb egy menyasszonyi ruhás alak ül a földön, félig elfordulva – az Ingridet, zöldruhás lányt, trollkirálykisasszonyt és Anitrát játszó Pallagi Melitta; a másik szélen fél lábbal még közelebb a nézőkhöz egy nő áll lehajtott fejjel: pár perc, és megtudjuk, hogy Peer anyja ő, Åse, és pár óra múlva – egészen más hőmérsékleten – azt is megtudjuk, hogy ő a Gomböntő, aki Peer gyermekkori öntőkanalába tenné a semmilyenre sikerült, se igazán jó, se igazán gonosz antihőst – Nyakó Júlia; legközelebb a közönséghez pedig egy fehér karosszék, utólag azt mondanám, a császári üresség maga. A fekete-fehér kompozíció további elemei: a fekete falra applikált fehér hamisajtó (nem nyílik sehova – a Las Meninas velázquezi fényes semmije jut róla eszembe), ennek hajtja homlokát a mészáros Aslak, Dovre papa egy udvarnoka, Trumpeterstråle: Lovas Dániel; előtte a lépcsőn arcát kezével eltakarva ül a lagzi egyik vendége, későbbi troll, Monsieur Ballon és Begriffenfeldt, a kairói bolondokháza igazgatója: Sipos György; a szembeni falon egy kis nyílásból kétrét hajolt férfi lóg ki (később vőlegény, Peer csúnya fia, szakács troll, Mr. Cotton és hajószakács): Horkay Barnabás; tőle jobbra két lány áll kézen fogva, Helga – Dovre papa, Von Eberkopf –: Homonnai Katalin és a mindvégig Solvejg Kurta Niké; végül pedig egy lavórban, baloldalt, félig takarásban álldogál Peer: Nagypál Gábor.

Egy szó se hangzott még el, amikor Åse felkiált: „Hazudsz!” In medias res: nemcsak az történik, hogy Peer szarvasos meséjének valahol a közepén kezdődik a darab, ennél többet tálalt ki nekünk Ibsen, amit ez az üres trónusos élőkép-kezdés jól kihangsúlyoz: nem azért hazugság Peer története, mert nem vele esett meg, nem azért, mert egy régi legendát plagizál, hanem azért, mert Peer akkor is hazudik, amikor még csendben van.

Az előadásban mégis van valami, ami nem hazudik, és ez a leginkább hanginstallációkhoz hasonlító, Solvejg klarinétjét leszámítva minimális eszközökkel megszólaltatott zene (Kákonyi Árpád munkája). Peer és Åse jelenete után mindenki megmozdul, és kezdődik a színház előterében az esküvői zűr és zavar, közben a lavór átalakul a macska, nagy Görbe, Szfinx, idegen utas, Sovány ördög kezében egy zsinórral nagybőgőszerűen működtetett ritmushangszerré, és Peer beletörődik, hogy a tartózkodó Solvejgről lemondva inkább elrabolja a menyasszonyt. És buszra száll a kis csapat. Nagyjából 20 perc ameddig a következő helyszínhez, a kőbányai pincerendszerhez érünk, ezalatt Solvejg és Helga énekelget, a macska bőgőzik a lavórral, de nem annyit, hogy ne érezzük rendesen a lassan csordogáló perceket. A 20 perc szimbolikus jelentősége még nem annyira a köztudat része, de Kertész Imre szerint mindig van 20 perc, amíg meghozhatod a jó döntést, ez a 20 perc a szabadság ideje – másfelől meg ennyi idő alatt haltak meg az emberek a gázkamrákban. Szóval lehet akár unatkozni is kicsit az úton, alatta viszont az emberi létezés ambivalenciája szakadozik az emelkedő óceánban.

A kőbányai pincerendszer úgy alakult ki, hogy anyagát, a könnyen faragható és fűrészelhető mészkövet kitermelték, belőle épült Budapest egy része, a Mátyás-templom, a Citadella, a Lánchíd két pilonja, az Egyetemi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia, az Operaház és még sok minden más – azt ugyan nem tudtam kinyomozni, hogy a Bakáts téri templom, amelyet 1867-ben, a Peer Gynt megjelenésének évében kezdtek építeni, szintén ebből a mészkőből épült-e, de az építkezés idejét tekintve nem kizárható –, és ha ez így van, akkor az utolsó jelenet helyszíne nemcsak a 150 éves darab egyik potenciális jelentését teljesítené be, tenné elképesztően konkréttá, hanem Budapest építésének történetét is bevonná az értelmezésbe, kapcsolódások jönnének létre a város különböző pontjai között, lenne élete benne térnek és időnek.

Persze az 1867 mint a Peer Gynt megjelenésének éve és a Bakáts téri templom építésének kezdete lehet véletlen koincidencia, de az előadásban más efféle, plusz összefüggést felvillantó helyzet is van. Például a pincerendszerbeli vándorlás végén hirtelen a Faust fiúkórus jelenik meg. Tökéletesen elég volna, hogy gyerekek éneklik a gomolyagok, falevelek, harmatcseppek, tört fűszálak és susogás dalait Peer elmulasztott életéről, ezekhez a dalokhoz, gyermekhangokhoz az éjben, ehhez a szürreális pinceélményhez nem kell hozzátenni semmit, és mégis, utólag még egy döbbenet a kórus neve. Újabb összefüggés-sorozat indul vele, amely az előadást a jódolgában Mephistóval paktumot kötő Faust drámájához köti, mely paktumnak tétje, hogy Faust lelke csak akkor nem lesz az ördög szolgája a túlvilágon, ha soha nem talál olyan pillanatot, amelyikben azt érezné, hogy kész, ez most jó, ez most már ne múljon el. A troll jelmondat hajszálra ennek felelt meg. Nemcsak nyers ösztönökről, a túlélés önös élvezetéről, az éppen kéznél levőben dagonyázásról van szó, hanem az emberi élet időbeli kiterjedéséről, arról, hogy minden akkor van végképp elmulasztva, amikor beérjük azzal, ami van. És tovább: Schilling Árpád 2015-ben bemutatott kétestés Faustjában ez a fiúkórus ragadta az égbe Faust lelkét, Peernek viszont azt éneklik: „Szakadjon rád az ég!”

A visszaúton a buszon velem srégen szembe egy tizenhat év körüli fiú ült, arcán látni véltem a nagy dilemmát.

A semmit nem garantáló Én-Te? Örökös bizonytalanságban élni? Vagy a megfogható Én-Az? Ez utóbbi választás tényleg menthetetlenül felzabálja az embert?

És az altemplomban várt már minket az idő: Solvejg szerepében Meszléry Judit. Kurta Niké is ott volt a klarinétjával, ők együtt valami olyasmit jelenítettek meg, ami túl volt a hazugság lehetőségén. Arról a talán tudatosan szerkesztett, ámde véletlennek tűnő koincidenciáról nem is szólva, hogy Meszléry Judit két olyan, egymástól független dolgot is mondott egy évekkel korábbi interjújában, amelyek pont az ő jelenlétét indokolják a hirtelen megvilágosodás eszközével: „Szerintem főiskolás koromig egyetlen színházi előadást láttam, a Peer Gyntöt” (1); „…még mindig várok. Itt állok 70 évesen, és azt mondom, nagyon sok szerelmem volt, de az a nagy, az az igazi még nem jött el” (2).

A Stúdió K így ajánlja az előadást: „A felnőtté válás drámája ez, az útkeresésé, az elszalasztott lehetőségeké, a szem elől tévesztett céloké.  Mert álmok nélkül nem élhet az ember, de kizárólag álomvilágban sem.” Kár volna hagyni megtéveszteni magunkat, ennél az öntőkanáli bölcsességnél jóval többet tud ez a tökéletesnél is folyton tökéletesebb mozgószínház: képes felszínre hozni Ibsen drámájának (és az emberi lét) irgalmatlan humorát, és képes azt is megmutatni, hogy ez a felszín is milyen relatív, hogy egy vezetett bolyongás végére érve még mindig a föld alatt vagyunk.

Az utolsó helyszíntől, a Bakáts téri Assisi Szent Ferenc altemplomból a nézők önálló feladatvállalásként kell eljussanak a pár lépésre levő Stúdió K-ig, ami azért sem könnyű, mert nem tudni, mi lesz Peerrel. De mit is számít ez a nemtudás amellett, hogy egy találkozás messze erősebb az öntőkanálnál.

Mi? Ibsen: Peer Gynt
Hol? Stúdió K Színház stb.
Kik? Nagypál Gábor, Homonnai Katalin, Horkay Barnabás, Kurta Niké, Lovas Dániel, Meszléry Judit, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos / Fordította: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa / Dramaturg: Garai Judit / Zene: Kákonyi Árpád / Kórus: Faust Fiúkórus, Incze Zsóka vezetésével / Fény: Eőry Zoltán / Jelmez- és díszlettervező: Fekete Anna, Kálmán Eszter / Rendező: Hegymegi Máté

Facebook Comments