Lineáris a színészi pályája – vallja. A diákszínjátszó csoporttól az egyetemen át a színházakig minden olyan egyértelmű volt számára. Marosvásárhelyt a csúcson hagyta ott, és így ugrott a bizonytalanba. Két éve a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja, de emellett sok más előadásban is játszik.

Fotók: Szarka Zoltán

A magyarországi közönség hosszú ideig a Bányatrilógia két drámájával, a Bányavaksággal és a Bányavirággal azonosított téged. Két éve átszerződtél Szombathelyre. Védjegyed még a „bányaságod”?

– Nehezen követem, mit gondol rólam a közönség és a szakma. Azt sem tudom, hányan láttak azokban az előadásokban, hiszen nem sokat vendégszerepeltünk velük itt.

Hoztátok fesztiválokra, több díjad ezekhez az előadásokhoz kötődik. Marosvásárhelyen nagyon megbecsült színész voltál. Magyarországon beleugrottál a szinte ismeretlenbe. Mi vonzott a váltásban?

– Korábban Alföldi Róbert már meghívott a Makrancos Kata előadásba. Ahhoz, hogy Magyarországra szerződjek, nagyban hozzájárult, hogy szerelmes lettem.  És kellett hozzá szakmai kíváncsiság meg egy éles helyzet, amikor Jordán Tamás megkérdezte tőlem, leszerződöm-e hozzájuk. Három nap gondolkodási időt kértem. Jöttem, de nem tudtam mire, hiszen arra az évadra már készen voltak a szereposztások. Kicsit a levegőben lógtam. Mohácsi hívott először szerepre a Falu rossza előadásba. De addig türelmesen várnom kellett.

A Makrancos Kata előadásotok, mely arról szól, a férfi-társadalom hogyan töri be, alázza meg, teszi engedelmessé a nőket, örök téma. Most még aktuálisabb áthallásai vannak.

– Annyira nem kell a dolgok aktualitását keresni, az előadás üzenetét a jelen idejű társadalmi események erősítik fel. Shakespeare kortól függetlenül aktuális, csakhogy Alföldi pont akkor nyúlt a témához, amikor mindenkinek ott zakatolt a fejében a „vak komondor” ügy. Az Alföldi rendezte előadásban fizikai bántalmazás nincs. A mi előadásunkban Kata a lelki zsarolás, a pszichés manipulálás áldozata. Amit akkor közösen felépítettünk, bőségesen elég ahhoz, hogy a néző megérezze a mindig aktuális történetet. Számomra különösen izgalmas, hogy mindenki azt képzel bele, amit akar.

Például az éppen aktuális „Marton-ügy” mint egy sejt burjánzik tovább. Olyan jelenség, ami van, hallottunk vagy tudtunk róla. Sokáig nem hozakodott elő senki vele, de nyilván nem csak a színházi köröket érinti. Létező dolog.

Terheli ez a szakmát, téged, a színészt?

Nagyon törékeny a mi szakmánk. A totális bizalmon kellene, hogy alapuljon, hisz egymás lelkével, idegrendszerével, testével dolgozunk. Az egyik lényege a színházcsinálásnak a tisztelet, a bizalom lenne. És amikor nem ez történik, amikor visszaélés van vele, pont a lelkét, a lényegét veszti el az egész.

Nagyon sok olyan darabban játszol, mint például a Bánya-előadások vagy a közelmúltban az Átriumban bemutatott, A félelem megeszi a lelket, ami a kiszolgáltatottságról szól. A színházak lettek érzékenyebbek ezekre a témákra? Téged különösen megtalálnak ezek a szerepek?

– Biztos, hogy a színház nagyon élesen tárgyalja ezeket a társadalmi jelenségeket. Nem akarok semmiféle sorsszerűséget belemagyarázni, de az egyik szerep hozza a másikat. Ezek találkozások. Mint a Falu rossza, ami szintén a férfi-nő viszonyról szól, hogy szeretlek, akarlak, de a társadalom előtt nem vállalak föl, mert más vagy. Mohácsi Jánossal közösen építettük fel a szerepem, amit én magamban tovább építek, és ami tovább rétegződik bennem. Érzékennyé tesz más szerepek megformálására. Talán ezt is látják bennem a rendezők. Alföldivel már sok közös munkánk volt, találkozik az érzékenységünk, közös nyelvet beszélünk. Mostani rendezésében, a Hegedűs a háztetőnben Percsiket, a külföldről érkezettet, az „idegent” játszom.

Marosvásárhelyről szerződtél Szombathelyre. Érzed magaddal kapcsolatban az idegenséget?

– Nem itt nőttem fel, nem itt szocializálódtam. Rengeteg dologban nem ismerem ki magam. Még a várost sem ismerem jól. Néha nehezen tájékozódom.

Ez is zavaró lehet. Más kulturális közegből jöttél, más tradíciók is hathattak rád.

– Nyelvi, kulturális másságot nem érzek. A nagyvárosi lét sem feszélyez. Az emberi kapcsolatok hiánya, ennek a minősége hiányzik, mert harminc felett már nehezebben kötsz barátságokat. Naivnak, néha tudatlannak érzem sok mindenben magam. De az erdélyi létezés semennyiben nem más, csak nagyon messze van. Kevés magyarországi előadást láttam, ez most sincs máshogy, rengeteget dolgozom, kevés időm marad színházat nézni.

Több szereped is néhányszereplős előadásokhoz köt. Úgy tűnik, nagyon otthonos számodra a szűkebb, intimebb tér.

– Azt gondolom, színészileg a „kisebb” előadás jobban átfogható. Talán azért igazabb, mert gyorsabban kiderülnek a hamis gesztusok, szándékok. Ha ennyire közelről kell valakinek a szemébe nézni, ott a hazugság hamar kiderül. A nagyszínpadon minden egy kicsit emeltebb, minden egy kicsit kifele szól. A nagyon őszinte pillanatokban történik meg – ha van ilyen – a varázslat. Nem tükörbe, inkább egy vakablakba nézek, látom magam, de tudom, hogy mögötte ülnek. Annak muszáj igaznak lennie. Ez az én színházi felfogásom lételeme.

Tudod, mikor vagy hamis?

– Szoktam érezni. Rettegek attól, ha hamis vagyok. Válaszokat keresek rá, hogy miért. Nem engedhetem meg magamnak, mert értelmét veszíti a játszás, amit nagyon szeretek csinálni. Tudom, hogy játék, de ha nem vagy halálosan pontos, nem vérre menő, abba kell hagyni.

Volt már ilyen, amikor komolyan elgondolkodtál az abbahagyáson?

– Többször megfordult a fejemben, hogy kipróbálnám magam az élet más területein is. Nincs más előéletem, csak a színház, nagyon lineáris a pálya, keveset tapasztaltam még.

Sok nagyon karakteres, ügyek mellé álló rendezővel dolgoztál: a fenegyerek Radu Afrimmal, Alföldivel, Mohácsival, Jordán Tamással, Gáspárik Attilával. Hogyan formálták a pályádat, a keménységedet?

– Tetszik a szó, hogy kemény. Kemény vagyok magammal. Így létezem, így akarom csinálni. Őszintén, magammal szemben keményen. Hogy ebben van-e önostorozás, nem tudom, de azt hiszem, ha ezt következetesen elvárom magamtól, akkor előbb-utóbb hozadéka van. Így találkoztam ezekkel a rendezőkkel. Azt láthatták bennem, hogy ezt nagyon komolyan csinálom. Hogy nem lehet hátradőlnöm azután sem, hogy egy szerepben életre hívtam az adott figurát. Folyamatosan az ember szeme előtt kell lebegnie annak az első pillanatnak, amikor elhatározta, hogy csinálja.

Az elmúlt időszakban szinte csak főszerepeket játszol. Onnan merre tovább?

– Imádok mellékszerepeket játszani. Talán jobban is, mint főszerepeket. Jöhet bármi.

Mint a Bányavakság Florinját?

– Isteni dolog volt azt játszani. Sokkal jobban izgat a Hamletben Horatio, Yvonne, burgundi hercegnő drámájában a hercegnél izgalmasabb karakter a herceg barátja. És sorolhatnám még a példákat. Főszerepet játszani óriási felelősség, a gerince egy előadásnak. Fárasztó egy ilyen terhet cipelni. Nem csak magamnak, a partnereimnek is biztonságot, a száz százalékot kell nyújtani. A többi szereplő a „mihez” képest változik, ehhez a mihez képesthez mindig lehet ütköztetni. A főszerepet nagyon ki kell facsarni, hogy ne az legyen, ami írva van, ami elvárt. A mellékszereplő a gerinctől sokfele elmozdulhat.

Alkati, társulat-függő?

– A marosvásárhelyi színház, amikor én odakerültem, nem volt annyira erős. A pályafutásomhoz biztosan sokat hozzátett, hogy össze kellett kapaszkodni, karöltve, szinte a semmiből kellett valamit megteremteni.

Hiányzik abból az időszakból valami?

– Az emberi kapcsolatok. Az hiányzik. De hiszek abban is, hogy egy bizonyos idő után szükség van a váltásra. Azt éreztem, ismerjük, megszoktuk egymást, a zsigeri kíváncsiság már nem úgy működött, ezer réteg pakolódott rá. Megszokásból szólalt meg a kíváncsiság és az egymásra figyelés.

A Gáspárik Attila vezette marosvásárhelyi színház, mint ahogy az itteni játszóhelyeid is, érzékenyen reflektál politikai, társadalmi kérdésekre. Barátnőd, Bánfalvi Eszter többször szólalt meg közéleti dolgokban. Te csöndesebb alkat vagy. Elég, ha az ember a szerepein keresztül alkot véleményt?

– Olyan konkrét helyzetbe még nem kerültem, hogy határozottan valami mellett ki kelljen állnom. De amikor Jordán Tamás körül voltak a botrányok, persze nem volt kérdés, hogy mellette vagyok teljes mellszélességgel. Eszterrel ebben jól kiegészítjük egymást, alkatilag ő a nagyszájú, a kiállós, a Johanna. Én a csendes típus, a figyelő vagyok. Visszafojtom, de belül, mint a jó must, ezer dolog forr. Jól és tudatosan kell ezeket kiengedni. Nagyon jó terep erre is a színház. Azért vagyok itt, hogy magamba szippantsak, s a szűrőimen áteresztve visszaadjam. Nekem ez a közlési rendszerem. Nagy általánosságban nem tudok ezekről beszélni. Az embert tudom megmutatni.

Facebook Comments