Ebben a luxusra hajazó miliőben ugyanis az utánzás a legfontosabb cselekedet, a karaokézás a legművészibb megnyilvánulás, a szelfizés a legizgalmasabb időtöltés, és a „baráti körben” csakis a házilag gyártott kifutón lehet bemutatni az extravagáns ruhatár legújabb darabjait.

Jó ideig nem tudom eldönteni, hogy Novák Eszter nagyváradi A mizantrópja „csak” egy jólmegcsinált, pörgős, szerethető színészi játékkal, látványos elemekkel operáló és sok jó ötlettel  megspékelt minőségi komédia, vagy képes mélyebbre is lefúrni. Persze szó nincs arról, hogy mindezen dolgok mellékesek lennének a Molière-i életmű nem éppen legvidámabb darabjában, de szerencsére időnként felsejlenek a remélt mélységek is.

Fotók: Jakab Lóránt

Zsámbéki Gábor mondja valahol, hogy A mizantróp azok közé a darabok közé tartozik, amelyet ha elővesznek a rendezők, akkor mindig valahogyan saját magukról vallanak általa, arról, hogyan látják a világot. Nos, ennek alapján Novák Eszterről kiderül, hogy nagy adag humorérzékkel rendelkezik, de ami ennél is fontosabb, olyan szatirikus látásmódot asszociál ehhez, amely felülírja az „egyszerű komédiázás”-érzést. Ennélfogva megbocsátom neki a divatbemutatós indítójelenetet is, amelynek hangulata, koncepciója erősen emlékeztet egy másik előadás hasonló epizódjára. Szintén Molière-darab, az Úrhatnám polgár, Sardar Tagirovsky rendezésében, amit a nagyváradi színházban láttam nem is olyan régen a sepsiszentgyörgyiek vendégjátékaként. Előadás, amelyet történetesen épp a Novák Eszter által vezetett társulat hívott meg 2017 áprilisában a nagyváradi HolnapUtán Fesztiválra. Azonban hamar túlteszem magam az enyhe méltatlankodáson, mert bebizonyosodik, hogy helye van ennek az „idézetnek” abban a világban, amit Novák Eszter állít elénk. Ebben a luxusra hajazó miliőben ugyanis az utánzás a legfontosabb cselekedet, a karaokézás a legművészibb megnyilvánulás, a szelfizés a legizgalmasabb időtöltés, és a „baráti körben” csakis a házilag gyártott kifutón lehet bemutatni az extravagáns ruhatár legújabb darabjait.

Novák Eszter tehát nem hangolja drámaira az előadást, ennélfogva a szereplők is többnyire elrajzoltak, főként a Célimène-hez bejáratos társaság: Oronte (Kardos M. Róbert), Arsinoe (Tóth Tünde), Acaste (Balogh Attila), Clitandre (Szabó Eduárd). Ennek a társaságnak a legfőbb ismérve a képmutatás, erre a hamis életformára már az előadás első pillanataiban ráerősítenek a színészek a közönséggel való improvizációs játék alatt, a kifutós-jelenet után ugyanis a nézők is részesülnek a nyájaskodó „haverkodásból”. Szétszóródva a teremben a „jádzó személyek” találomra vagy épp szándékosan kiszemelt áldozataiknak odavetnek egy-egy felületes mondatot – „de jó, hogy látom”, „nahát, milyen jól néz ki”, „olvastam a cikkét, igazán remek volt” stb. – és máris mennek tovább, szelfiznek a közönséggel, az arcukra kiül a műmosoly, mintegy előrevetítve: őszinteségükre nem igazán számíthatunk az elkövetkező két és fél órában. A közönséggel való kapcsolat aztán néhányszor még visszaköszön, érzékeltetve, hogy nem csupán külső szemlélői, hanem részesei is vagyunk ennek a világnak. De hogy ki tartozik a filantrópok, a képmutatók, az álszentek, netalán a korruptak vagy éppenséggel a mizantrópok csoportjába, azt amúgy is csak egy alapos tükörbenézés dönthetné el.

Ennek hiányában Alceste szemüvegén keresztül látjuk ezt a társadalmat, amelyben az erkölcs megbicsaklott, az őszinte emberi kapcsolatok teljességgel hiányoznak, a hízelgés és a képmutatás állandó létforma, és az élet szinte minden területe a dilettánsok törtetésétől hangos. Az előadás hangneméhez igazodik kissé a főszereplő karaktere is, Dimény Levente Alcestje ugyan nem komikus figura, de nem is tragikus hős. Inkább olyasvalaki, aki úgy érzi, ez a társadalom egyszerűen nem neki való, irtózik mindentől, amit maga körül tapasztal, és persze véleményét kíméletlenül tudtára adja a körülötte lévőknek. Ha pedig valaki „nem tud uralkodni a nyelvén”, magára marad, elszigetelődik. Dimény csipetnyi humorral és nagy adag iróniával fűszerezi a karakterét, nem játssza a folyton szenvedő áldozatot, és mintha tisztában lenne azzal is, hogy szókimondó természetét nem könnyű elviselni. Az általa megformált figura nem a szó szoros értelmében vett embergyűlölő, „csupán” a környezetétől megcsömörlő értelmiségi, aki, ha hű akar lenni önmagához és az általa képviselt értékekhez, csakis a társadalomból való kivonulást választhatja. Alakítása pontos, részletekbe menően kidolgozott.

Érdekes módon ez az ember, aki nagy adag kriticizmussal szemléli az őt körülvevőket, nem veszi észre, hogy szerelme, Célimène (Tasnádi-Sáhy Noémi) tulajdonképpen osztja az ő nézeteit abban a levélben, amelyben „baráti körét” jellemzi, és amelyet – ebben az előadásban úgy tűnik – szándékosan „szivárogtat ki”, hátha célba ér Alceste-nél. Talán emiatt sem születik meg közöttük az a közös kompromisszum, aminek alapján együtt maradhatnának.  Célimène nem hajlandó kivonulni abból a létformából, amelybe játékos élvezettel veti bele magát, és amely bevallottan szórakoztatja, de a levele és egész habitusa alapján mégis képes kritikusan is tekinteni „barátaira”. Ezt a kettősséget szépen hozza Tasnádi-Sáhy Noémi játéka, és azt is érzékelteti, hogy bizonyos mértékig képes kompromisszumot kötni azért, hogy Alceste-tel maradhasson, sőt, ő ajánlja fel, hogy feleségül megy hozzá.

Alceste tesz ugyan egy-két tétova gesztust a maradásra, néhány pillanat erejéig téblábol, nem tudja eldönteni, hogy odamenjen-e szerelméhez, vagy induljon el magányos, „pusztába vezető” útján. Nem néznek egymásra, mégis mindketten tudják-érzik, mi zajlik a másik lelkében. Aztán Alceste elindul. És szándékától senki nem akarja eltéríteni.

Hol? Szigligeti Színház, Nagyvárad
Mi? Molière: A mizantróp
Kik? Játsszák: Dimény Levente, Szotyori József, Kardos M. Róbert, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Ababi Csilla, Balogh Attila, Szabó Eduárd, Kiss Csaba, Kocsis Gyula, Tasnádi-Sáhy Noémi. Dramaturg: Kárpáti Péter. Díszlet: Ianis Vasilatos. Jelmez: Florina Bellinda Vasilatos. Rendező: Novák Eszter

Facebook Comments