Arany János úgy áll a középpontban, hogy tőle jóval kevesebb szöveg hangzik el, mint szellemi követőitől, költőtársaitól. Ennek nyomán pedig sokkal inkább kidomborodik az irodalomra, a költői hagyományra, a kortársakra és az utódokra gyakorolt hatása.

„Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni” – írta Petőfi Arany Jánosnak. Hogy a forradalom lánglelkű költőjének mennyire igaza lehetett, s hogy Arany ma sem csupán „levelenként kapja a borostyánt”, azt jól mutatja az a reneszánsz, amellyel születésének bicentenáriumán lépten-nyomon szembesülhetünk, főként Budapesten járva. A Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban nagy sikerű tárlat nyílt (az utóbbi Petőfi fent idézett sorait választotta mottóul), három jeles színházunk pedig bemutatóval, alkalmi előadással tisztelgett a költő előtt.

Aranyozás – írták a címlapra az Örkényben, a Széchényi-könyvtárral közös produkció fölé. A mintegy másfél órás est rendezője, egyben – fogalmazzunk így, jobb híján – műsorvezető-házigazdája Mácsai Pál. Jobb híján – írom, hiszen Mácsai sokkal több, mint műsorvezető: elsőre látványos könnyedséggel, egyúttal egy magasan kvalifikált professzor tudományos szigorúságával vezényli le a Ferencz Győző által feszesre szerkesztett-formált előadást. A némi léhasággal átszőtt tanáros pedantériához fanyar elegancia társul. Jól áll Mácsainak, leginkább azért, mert a szerep láthatóan belülről fakad. A közönség ezt hamar „leveszi”, és bizalommal ráhagyatkozik: legyen navigálója a jó ritmusú, egymásra épülő szövegblokkok között kanyargó szellemi úton.

Aranyozás az Örkényben. Fotók: Horváth Judit

Az est kezdetén, miután Weöres Sándor Negyedik szimfóniája (Hódolat Arany Jánosnak) elhangzik Gálfi Lászlótól, Mácsai az emlékezés nehézségeire figyelmeztet: a „túltolás”, a kötelezőtől való egészséges húzódozás és az újraértelmezés veszélyére. A buktatókat az Aranyozás sikerrel elkerüli; Arany János úgy áll a középpontban, hogy tőle jóval kevesebb szöveg hangzik el, mint szellemi követőitől, költőtársaitól. Ennek nyomán pedig sokkal inkább kidomborodik az irodalomra, a költői hagyományra, a kortársakra és az utódokra gyakorolt hatása.

Humor és játékosság természetes kísérői az előadásnak. A színpad és a nézőtér többször szorosabb interakcióba lép egymással. Mácsai pillanatok alatt közösséget kovácsol a két oldal között egy enyhén rafinált kérdéssel: melyik a három legismertebb Arany János-vers? A válasz borítékolható, legalábbis az, hogy szerepelni fog a bekiáltások nyomán születő felsorolásban A walesi bárdok és a Családi kör. A várakozásnak megfelelően valóban elhangzik mindkettő. Erre felfigyelve pedig joggal feltételezhetjük: nem lehetett más célja a rendezésnek, mint rádöbbentésünk arra a tényre, hogy gondolkodásunk legalábbis ezen a téren egybevágó. Látszólag tehát virtuóz módon a nézők válaszára épül a folytatás: A walesi bárdok és a Családi kör ihlette alkotások, parafrázisok következnek kisebb kitérőkkel.

Az Aranyozás egyik biztos tartóoszlopa a színészi játék minősége. A teljesség igénye nélkül emelünk ki ezek közül néhányat: az Unikornis magazin „Kortársunk-e Arany János?” kérdésére adott feleletek közül Ficza István miniatűr Radnóti Sándor-paródiává emelve interpretálta az esztéta válaszát, oly módon, hogy közben a szöveg tartalma is erősebben tudott megjelenni. Takács Nóra Diána parodizálás nélkül tett hasonlót Parti Nagy Lajos válaszával. A legemlékezetesebb versmondások között említhetjük Für Anikóét (Orbán Ottó: Arany Jánoshoz), Vajda Milánét (Petri György: Irodalomóra hetedikeseknek), Znamenák Istvánét (Térey János: Veszélyben a képíró), Csuja Imréét (Nádasdy Ádám: Hallgass az öregre), Gálfi Lászlóét (Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz). Az est egyszerre könnyed és emelkedett atmoszféráját legfeljebb pillanatnyi zavaró momentumként érinti néhány rosszul sikerült interpretáció. (A leglátványosabb félreértés ezek közül Petri György gyönyörű-megrázó verséé, az Elmegyünké.)

A Nemzeti Színházban láthatja a közönség az ismert dalszerző-popénekes, Ákos Arany-estjét. Mindenekelőtt is érdemes felhívni a figyelmet egy nem elhanyagolható körülményre: ha Kovács Ákos (vagyis a népszerű könnyűzenei előadóművész) Arany János verseket szaval, az kétségtelenül kultúrmisszió. A nézők nem kis részét feltehetően az ő személye – és nem a költőé – vonzotta a Nemzeti Kaszás Attila Termébe. A szándék – a klasszikus költészet iránt feltehetően kevésbé fogékony közönség figyelmét a mai világ túlhabosított bulvárdömpingjében Arany János felé fordítani – tiszteletreméltó. A bevezetőként elhangzó Kozmopolita költészet a fő csapásirányt is megadja: Ákos az Arany-ouvre-ból a hangsúlyt a nemzet költője szerepére helyezi, ami elvileg előadó és befogadó közötti magasabb rendű közösség megszületését vetíti előre. Hogy ez a közösség megszületik-e, az legalábbis kétséges. Fő okként az est minőségi egyenetlenségeit említhetjük.

Kovács Ákos a Nemzetiben. Fotók: Eöri Szabó Zsolt

A dalszerző-énekes feltehetően abból indult ki, amit Latinovits Zoltán gondolt a versmondásról. Azaz: „Az előadóművész is színész, s neki is játszania kell, azzal a különbséggel, hogy neki nem a szöveg cselekményét kell életre keltenie. Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli.”

Ákos viszont nem színész, nem a költészetet szakmai működésének középpontjába állító előadóművész, és ez a sajnálatos tény nyomot hagy versmondásán. Vannak jól eltalált mondatai, olykor metszően pontos hangsúlyai, ám mindezeket nem egyszer üres fordulatok, szembeszökően rutinos megoldások, ritkábban hatásvadász elemek kísérik. Iskolapéldája lehetne ennek az est végén elhangzó A walesi bárdok. A leíró részek szikársága többnyire hiteles, de legalábbis elfogadható. A ballada párbeszédes betéteinek interpretációi viszont kivétel nélkül gyengébben sikerültek. Az első bárd megszólalása például, különösen attól a résztől, hogy „fegyver csörög, haló hörög, a nap vértóba száll” rosszul intonált, a fájdalom pedig, amit érzékeltetni akar, félrecsúszik, mert nem a fájdalom sugárzik belőle, hanem csupán az, hogy az előadó eljátssza a fájdalmat, a keserűséget, a kínt. Lehetne sorolni tovább is a hasonló példákat, ám a végkövetkeztetés mindegyik esetben ugyanaz: egyenetlenségekkel átszőtt, eklektikus előadást láthattunk.

A halhatatlan halott – Arany-félmaraton címmel hirdetett alkalmi programot október 22-re a Katona József Színház. (A „halhatatlan halott” kitétel nem mellesleg Gyulai Pál gyászbeszédéből való.) A színlap később végzetesnek bizonyuló hiányról árulkodott: Bán Zoltán András mellett, aki a szövegeket válogatta, szerkesztette és a forgatókönyvet írta, nem állt rendező. Hogy az ország egyik méltán legrangosabb színháza – eleve bekódolva a részleges sikertelenséget – nem állít rendezőt egy ilyen méretű program élére, az legalábbis meghökkentő. Kétségtelen, hogy bizonyos pontokon erre a munkára nem lett volna feltétlenül szükség – gondolhatunk az olyan vendégként érkezett „műsorszámokra”, mint Bálint András Arany János estjének néhány valóban emlékezetes részlete –, más betétek viszont valósággal kiáltottak utána.

Ettől a hiánytól nyilván nem elválasztható a koncepció esetlegessége. Néhány példa: nem érthető, miért kellett – hacsak nem időkitöltés okán – a Petőfi-Arany levelezést szinte iskolás módon felolvasni. Kifejezetten feleslegesnek, kidolgozatlannak, zavarosnak tűnt az asztaltáncoltatás nem sokkal később következő jelenete is. Az alapszituáció szerint az Egressy Gábor lakásán tartott szeánszokon tűnik fel a Segesvárnál eltűnt/meghalt barát, Petőfi Sándor a Szilágyi Ákos által prezentált szellemalakban, megspékelve a tragikomikus barguzini história elmesélésével. Szilágyi azonban szavalva és énekelve alaposan rájátszott a szerepére, ami nem feltétlenül az ő hibája, hiszen nem volt, aki hozzáértőként lenyesegesse a felesleges, színpadon – és főleg a Katonáén – a dilettantizmusnak megágyazó túlzásokat. A grandiózus vállalkozás nyomán – könnyen lehet, hogy a szükséges idő hiányában – erősen ingadozó színvonalú, olykor a szétesés jeleit mutató produkció született.

Facebook Comments