JAN FABRE, a belga kortárs képzőművészet és színház öngerjesztő popsztárja egy vérperformansszal (My body, my blood, my landscape) hívta fel magára először a figyelmet 1978-ban, utoljára pedig egy monstre, szünet nélküli, 24 órás színházi előadással (Mount Olympus – To glorify the cult of tragedy),[1] amelynek tavalyelőtt volt a premierje Berlinben. A határok átlépése a művészetben mindig feltett szándéka volt. Idén a bécsi ImPulsTanz Fesztiválon egy retrospektív kiállítással (Stigmata. Actions & Performances 1976-2016), egy szólóperformansszal (I am a Mistake) és Troubleyn nevű társulatának új bemutatójával (Belgian rules/Belgium rules) szerepelt. Workshopot is tartott a legendás bécsi színészképző, a Max Reinhardt Seminar épületében, ennek szünetében beszélgettünk vele. ARTNER SZILVIA SISSO interjúja.

– Milyen szempontú válogatás a Stigmata? Érdekli egyáltalán az idő múlása a művészetét illetően?

– A Stigmatát Germano Celant kurátor állította össze az 1976 és 2016 közötti performanszaimból, és teljesen egyéni szempontjai voltak, de rengeteg energiát ölt bele. 1984 óta dolgozunk együtt, amikor is a Velencei Biennáléra hívott meg, hogy a vizuális művészeti projektjeimet mutassa be. Három évvel ezelőtt a római MAXXI-ban (Museo Nazionale delle Arti del XXI secolo) csinálta meg ezt a kiállítást, amely aztán utazott a világban, láthatták Svájcban, Franciaországban, Portugáliában és Japánban is. A lényege annyi, hogy a bejelentett, illetve meghirdetett szólóperformanszaimról és akcióimról készített videókat összegyűjtötte, miközben művészeti kutatást végzett egy csapattal, és annak eredményeit is a közönség elé tárta.

Jan Fabre. Fotó: Leopold Múzeum, Bécs

– Élőben is fellépett az ImPulsTanzon, méghozzá egy szólóperformansszal, amely a Leopold Múzeumban volt látható. Az I am Mistake valamiféle önreflexió?

– Egy performanszt csinálok általában egy évben, és sosem ismétlem meg. Minden akcióm csak egyszer látható élőben. I am a Mistake címmel is volt már, de teljesen másról szólt. Idén a csók volt a téma, és a híres bécsi festő, Gustav Klimt A csók című festménye adta hozzá az apropót. A performansz során két órán keresztül csókolóztam egy osztrák nővel, aki dirndli ruhát viselt. A dirndlit azért koreografáltam bele, mert népviselet, a szegény emberek viselete volt valaha, olyan öltözet, ami elválasztotta őket a burzsoáziától, a gazdagoktól, most pedig a szélsőjobb szimbóluma Ausztriában. Érdekes karrier egy ruhának. Közben ilyen mondatok hangzanak el: „I am a mistake, because I am a stupid dwarf. I am a mistake, because I don’t like fashion. I am a mistake, because I’m a better kisser than Gustav Klimt. I am a mistake, because I like to kiss Austrian women.” Ja, és rajtam fekete öltöny van, és fehér nyuszifülek.

– Ez utóbbi vicc, öngúny vagy puszta esztétizálás?

– Komoly művésznek tartom magam, akinek van öniróniája is.

– A Belgian rules/Belgium rules című előadásban direkt politizálás is akad, illetve nemzettematizálás, Belgiumra, a hazájára vonatkozóan. Nálunk a „belgának lenni” semlegességet jelent. Mit jelent önnek?

– Már a darab címének is kettős jelentése van. Úgy lehetne lefordítani, hogy a belga szabályok, illetve a belgák diktálnak. Ez a darab, amelyet a társulatommal csináltam, egy kritikus, ám szeretetteli ajándékkosár a hazámnak ajánlva. Akárcsak Fellini Rómája, arról szól, hogy a rendező mennyire szereti a hazáját, ugyanakkor nagyon kritikus is vele. Néhány szín az egykori belga gyarmaton, a Kongói Szabadállamban játszódik, ahol a féktelen rablógazdálkodás milliók életét követelte. Sok kezet, mellet levágtunk, sok embert megcsonkítottunk a gyémántért, az urániumért, és erre nem lehet nem emlékeztetni magunkat. Szeretem az országomat, gazdag, és tele van kultúrával, itt születtek a legjobb festők: Brueghel, Van Eyck, Bosch, Rubens, Victor De Knop, Félicien Rops, René Magritte… És nagyon jó zeneszerzőink vannak. Nem értem, hogy a most megerősödő jobboldal miért akarja lebutítani, lerombolni ezt az országot, mert más célja nincs, az biztos. És ez olyan dolgokhoz vezethet, olyan rémes dolgokhoz, amik már megtörténtek. A darabomnak ez a politikai üzenete, de a cím természetesen ironikus, mert Belgium azért sosem diktált senkinek. Nem volt soha annyi katonai vagy gazdasági muníciónk, hogy megmondhassuk másoknak, mit csináljanak. De azért persze Brüsszelt és Belgiumot lehet hibáztatni, ha valami rosszul megy Európában, ahogy a maguk kormánya is teszi, hiszen a hivatalos központ itt van. De csupán egy hivatal vagyunk. Emellett, mint mondtam, nálunk is vannak új jobboldali törekvések, és egyre erősebbek a populizmus hangjai, egyre többször követelnek új törvényeket. Ezek a törvények persze legtöbbször igen szürreálisak. Ünnepelni magát Belgiumot, az országot, de szerintem bármilyen nemzetet – az politikai tettnek számít. Ez az előadás lényege is.

– Annak idején miért hagyott fel a performansszal, és kezdett színházzal, tánccal foglalkozni?

– Képzőművésznek tanultam, és performanszművészettel foglalkozom 1976 óta. Az első színdarabomat 1980-ban írtam egy színésznőnek, akibe szerelmes lettem. A szerelem anarchiája taszított a színház felé, aztán később meg a koreográfia felé is, mert egy táncosnőbe is beleszerettem utóbb. Mindig szerelem kérdése volt, hogy mivel foglalkozom, meg hát fiatal voltam, aki nemzetközileg is meg akart mutatkozni. Kezdtem a szólóperformanszokkal, és aztán rendre valamilyen nemzetközi csoportos akció közepette végeztem. Mindig idősebb emberekkel, mint én. Ezért aztán jobbnak láttam helyet csinálni a saját generációmnak, és színházat alapítani neki.

– A legutóbb készített 24 órás darabja sok nemzetközi fesztiválra eljutott. Én azt gondolom, hogy lehetetlen végignézni egy ilyen hosszú előadást. Számolt a közönséggel is? Érdekli egyáltalán?

– Hogyne érdekelne, éppen hogy a közönség reflexióit, viselkedését kutatom ezzel az előadással. Negyvenöt emberrel tizenkét hónapig próbáltunk, délelőtt 11-től hajnali egyig, szinte naponta. Gondoljon bele! Ez önmagában elképzelhetetlen utazás, fantasztikus volt. Mielőtt a berlini bemutatóra sor került volna két éve, megkérdeztek a társulatomból, táncosok és színészek, hogy szerintem mi lesz, marad-e néző a nézőtéren. Azt feleltem, hogy ha csak 15 néző marad, én akkor is boldog leszek. Aztán a bemutató végén nem volt híja a közönségnek, sőt, negyven percig állva tapsoltak. Már tizenkét városban jártunk a darabbal, és az a tapasztalat, hogy maradnak a nézők. Ezt egyfajta kutatásként fogom fel, mint mondtam, mégpedig nézőkutatásként, illetve katarzisvizsgálatként. Szerettem volna tudni, hogy mit jelent ma a katarzis, min mennek keresztül az emberek egy 24 órás színházi előadás alatt, és elmondhatom, hogy a katarzis így is létrejön, sőt, olyan, mintha részt vettek volna benne. Hálózsákkal, élelemmel jönnek, úgy érzik, hogy benne élnek a rituálékban, táncolnak, kiabálnak, energiát cserélnek.

– Minden darab születése előtt végez kutatásokat? Ilyen gondosan előkészít, kigondol mindent?

– Persze, az Olympust megelőzően hat évig foglalkoztam az előkészítéssel írók, dramaturgok, zeneszerzők segítségével. Találkoztunk, konzultáltunk, próbáltunk. A mostani Belgian rules/Belgium rules előadás előkészítése három évet és öt hónap próbaidőszakot vett igénybe.

Több a rizikó ennek ellenére a színházban, mint a képzőművészetben vagy a szólóperformanszban?

– Igen, de engem egy ilyen tizenkét hónapos próbaidőszak azért bebiztosít. Három teljesen különböző médiumról beszélünk egyébként, és – mivel sok műfajban alkotok – nálam ezek folyamatosan hatással vannak egymásra. Természetesen a színházi előadás a legrizikósabb ezek közül. A legtöbb európai társulat sajnos maximum két hónapot, nyolc hetet próbálhat egy előadás előtt, mielőtt bekerül ebbe a fesztiválrendszerbe, amitől azért én igyekszem távol tartani magam. Nincs előadáskényszerem, és van időm, vannak jó feltételeim a munkához.

– Ez igazán irigylésre méltó. De térjünk vissza egy kicsit az időhöz, ahhoz, amit az elején kérdeztem, hogy fontos-e az idő múlása önnek, és hogyan birkózik meg vele. Vagy más van a művészete fókuszában?

– Kortárs misztikus vagyok, élek és dolgozom egész nap, akár az olyan dzsesszmuzsikusok, akik éjjel és nappal folyamatosan játszanak: a közönségnek esténként, éjjel a hotelszobában egy whisky mellett maguknak. Sosem pihenek, úgymond, mert a művészet, azaz a munka az életem, sosem lehetek kívül. Tanulok az élettől a munkáimon keresztül. Ha nem csapattal dolgozom, akkor rajzolok vagy írok, legtöbbször éjjel, és még naplót is vezetek. Mindez úgy inspirál engem, mintha friss levegőre mennék.

– Ilyenkor találja ki a színházi munkákat is? Megírja? Vagy víziói vannak?

– A színházi előadásokhoz nagyon sokat rajzolok, színpadi akciókat meg jelmezeket is, és írok, nagyon alaposan készülök. Amikor azonban próbálok, már semmit nem csinálok, mert a társulat az én vakvezető kutyám, aki elvisz a megfelelő helyekre, ahova szerettem volna eljutni. Roppant intelligens táncosaim és színészeim vannak, az életben, a munkában és az improvizációban is nagyon kreatívak.

– Még mindig jó barátok Bob Wilsonnal?

– Van egy Laboratórium nevű műhelyem Antwerpenben, ott dolgozik, illetve tanít is Bob. 1984 óta barátok vagyunk. Fiatal voltam, amikor megismertem, sokat tanultam tőle. A barátaim közül egyébként többen is dolgoznak itt párhuzamosan, non-stop, így jöttek össze Marina Abramovićtyal is, így kezdtek el együtt dolgozni. Olyan alkotók kísérleteztek itt, mint Chantal Akerman, Ben Benaouisse, Michaël Borremans, Wim Vandekeybus vagy Romeo Castellucci.

– Milyen más tanítói voltak Bob Wilsonon kívül?

– A nyolcvanas években nagyon figyeltem Tadeusz Kantor színházi munkáit. Fontos volt nekem a színházi és vizuális gondolkodása is. És ugyanúgy csak a saját társulatával dolgozott, mint én.

– Mennyire fontos önnek a szépség?

– Annyira, hogy együtt kell járjon morális értékekkel, nem lehet pusztán esztétika. Hiszek a művészetnek abban a tradíciójában, hogy a szépségnek mindenben ott kell lennie, a lázadás művészetében is. Vegyük csak Boscht, ő volt a legnagyobb lázadó, a festményei tele vannak misztikummal, erővel, politikával, lázadással. Sokkal kortársibb, mint a jelenlegi kortársak.

– Mi a célja a provokációval?

– Mint művész a provokációval egyetlen célom van: kinyitni az emberek tudatát, szemét, felébreszteni őket. A módszer, az sokféle lehet, de a cél a nézői tudat felébresztése. Ilyen módon minden darabom politizál, minden darabom politikus.

– Melyik a legfontosabb, legkedvesebb munkája?

– Egész életemet azzal töltöm, hogy fiatal művész legyek. Egyre fiatalabb leszek, így a legfontosabb munkám még a jövő titka.

[1] Lásd Néder Panni: Állóképesség(ünk), Színház, 2015. december.

Facebook Comments