Az évadértékelők sorából nem maradhatnak ki a fiatal, független színházi kezdeményezések. Azért választottuk ezt a többes, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó megszólalási formát, hogy előadásokról, pillanatokról, színészekről, rácsodálkozásokról, ne pedig életművekről legyen szó. Szeretnénk hangsúlyozni, milyen sokra tartjuk a kísérletezést és az istenkísértő próbálkozásokat, még akkor is, ha ez a munkamódszer esetleg hullámzó színvonalat eredményez, hol remekműhöz, hol vitaképes kísérlethez, hol megélhetési rendezéshez vezet. Hibázni szabad. De valljuk, hogy mindenkit legjobb teljesítménye alapján méltányos megítélni.

HERCZOG NOÉMI

A fontos élmények felsorolása nekem biztos nem fog menni ekkora terjedelemben. (Ráadásul néhány esetben az „idei legjobb” csak annyit jelent majd, hogy idén szúrtam ki egy korábbi bemutatót.) Ha azon gondolkodom, mit éreztem hiteles színháznak idén, akkor most többségükben azok az előadások voltak azok, ahol valamiért megfogott a személyesség színrevitele. Amikor úgy érezhettem, mintha egy találkozás részesévé válnék. A kortárs színház egyes áramlataiban, úgy látom, hasonló léptékű változás zajlik, mint anno a polgári színház születésekor. A polgári drámáról azt szokták mondani, hogy az istenek és a királyok helyett a mindennapi polgárt állította a néző elé. Persze van ebben a gondolatban valami iskolás, hiszen miért ne lehetne közünk Médea könyörtelen dühéhez. De azért igazság is van benne, mert az ismerősségnek semmihez sem hasonlatos, esztétikai ereje van. Most úgy látom, egyre-másra kezdenek megjelenni a kortárs magyar színházban is egy demokratizálódási folyamat legújabb szereplői. Akik nem egyszerűen mindennapi hősöket alakítanak, nem. Sőt. Olykor állatokat, isteneket, egyebet. Viszont (ellentétben a polgári drámával) előadóilag (előadásmódban, illetve sokszor már megjelenésükkel is) közvetítenek egyfajta személyességet. Nem véletlen, hogy többen közülük írják, rendezik és játsszák is alkotásukat: távolodva ezáltal a színháztól, és közeledve a performanszhoz. Megjelentek a köznapi hangon beszélők, a hozzánk hasonlók. De vigyázat: okosabbak, mint hinnénk! Tudatosan játszanak a személyes jelenlét, az önszínrevitel és a mindennapiság látszatvalóságával. Én pedig azt vettem észre, hogy mindig a hála, mert az egyenlőség és az önmagamra ismerés jóleső érzése fog el akkor, ha a színpadon megmutatkozni látom az előadók hozzám – nem csak külsőleg, de lelkiekben is – hasonlatosabb, mindenkiben meglévő, csakhogy ebben az esetben felvállalt, megmutatott (előadásmódbeli vagy testi) sérülékenységét. Hiszen a művészetnek, annak mindenképpen, amelyik engem érdekel, ezzel a sérülékenységgel van dolga. Emlékszem korábbról Schilling Árpádra, ahogy áll pucér politikai aktivistaként a Lúzerben, Sárosdi Lillára A harag napjában. Idén a Parental Ctrl (GroundFloor Group, Kolozsvár) fiatal huszon-egynéhány éveseire, a Stúdió K csodálatos társulatára a Kerekasztal Szélben szállókjában (rendezte: Kárpáti István), Boross Martin Cím nélküljéből Balog Gyula hajléktalanjára. Mintha ledőlne még egy fal – ez már hányadik? Ezek az előadások a legkülönbözőbb módokon, többek közt az előadó – természetesnek tűnő, választott előadásmódjának, és az ezzel való rendkívül tudatos és reflektált játéknak köszönhetően – képesek a megszokottnál egyel közelebb férkőzni ahhoz a nem tökéletes lényhez, aki az ember. (Nemrég egy túlsúlyos színész állította, hogy ő mellékszereplő alkat [sic!]. Végre elkezdett vele egy picit vitatkozni a magyar színház.) Most pedig jó sok mindenbe belekapok, hogy jól belém lehessen kötni.

Török-Illyés Orsolya a Kálmán napban (Látókép Ensemble). Fotó: Láng Péter

Nagyon heterogén azoknak az előadásoknak a köre, amelyekről írni fogok. Van köztük polgári dráma, például a Kálmán nap (szerző-rendező: Hajdu Szabolcs), ahol a természetesség a valóságosság – a polgári illúziószínház látszatával játszik egy valódi házaspár. Belesünk valaki életébe. De Hajduék ki is kacsintanak. Ahogy Gáspár Ildikó is, amikor Ödön von Horváthot brechtesíti az Örkény Színházban (Hit, szeretet, remény), és Kókai Tünde karakán áldozatalakításán keresztül ellenszereposztást alkalmaz. Kókai nem Ödön von Horváth-féle naiva, játéka képes egy drámai reprezentációs színház keretei közt is hitelesen bírálni egy ma alig kritizált csoportot, a szociális érzékenység tekintetében másokat hangosan elmarasztaló, de ugyanezt az értékrendet saját magától már nem megkövetelő állampolgárt.

Kelemen Kristóf tavalyi bemutatóját, a hosszú című Miközben…-t fontosabb előadásnak tartottam, mint az ideit, mert önérdekérvényesítő képessége, szakítása a fű alatt terjedő frusztrációk hazai gyakorlatával itthon igen ritka: végre valaki a nyílt beszédet választotta. És ehhez egy olyan dokumentumszínházi nyelvet, amelyben minden előadó személyes üggyel és személyes rizikót vállalva egyszerre színészként és civilként volt velünk. És teljesen érthetőnek tartom, hogy Kelemen Kristóf nem ugyanolyan innovációval rukkolt elő idén, mint tavaly: keresgél – a tehetség valahogy pont így működik. A Magyar akácban azt szerettem, hogy teljesen máshonnan indít. És egyáltalán nem bánom, hogy az erős alapötlet – az akác szimbolikájának a pálforduláshoz hasonlatos változása a magyar politikai beszédben – nem tudta teljesen kiforrni magát. (Leginkább talán az lehetett a gond, hogy egy képzőművészeti gondolat – Pálinkás Bence képzőművész volt a társalkotó – nem tudott időbelivé válni.) De egyedi volt Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence színpadi jelenléte: szeretem, hogy ez már az a generáció, amelyik nem egyféle színházi szerepben gondolja el magát, hogy a két rendező színre lép mint performer. És amikor Kelemen színre viszi magát, mindig van valami hamiskás mosoly a szemében.

Igaz ez Fekete Ádámra és Cserne Klárára is, akik, érdekes, ugyanannak a dramaturgosztálynak voltak tagjai. A pályakezdő dramaturgok szabadsága Magyarországon nekem általában is felszabadító. Fekete Ádámra például nem úgy gondolok, mint aki egyszerre színész, költő, rendező, író és dramaturg, hanem valakire, aki jobb pillanataiban képes arra, hogy a különálló szerepek fölött, egyfajta színházi-előadóművészeti egységben gondolja el magát: ő performer, stand-up komikus. Önreflexiója és humora a színpadon egyedülállóvá teszi, és ez mégsem választható külön intelligens-lírai-önironikus szerzői, rendezői alkatától. Az idei programból a Fejlesztés alatt Q-ban szeretném kiemelni színpadi jelenlétét. Mert újabb rendezése idén sem volt, majd most, ősszel: talán várta az ihletet. Nagy luxus ez ma, tisztelem érte.

És akkor maradjunk ugyanennél az osztálynál. Cserne Klára 4 DIMENZIÓ című előadása, „biztonságos játékkísérlete” még vontatott volt, amikor láttam. Gyerekelőadás ez is, de aligha csak gyerekekhez szól. Viszont mindenképp egyedivé teszi az a mód, ahogyan a gyerekeket színre viszi. Mégpedig nem úgy, ahogy azt a színházban megszoktam. Mert ha ritkán szerepelnek is gyerekek a kortárs magyar színpadon, azért a hagyománya megvan. Idén például a Katona József Színházban lehetett gyerekeket látni Székely Kriszta (akinek én a Petra von Kantját nagyon szerettem!) Nórájában. A Nórában gyerekeket szerepeltetni állítólag újdonságszámba ment, mert ebben a darabban ők többnyire láthatatlanok. Először rá is csodálkoztam az átlagon felülien cuki kiskorúakra, de aztán jelenlétüket mégis kevésnek éreztem: az ő perspektívájukat az előadás nem mutatta meg. Változatlanul kizárólag szülői szemszögből láttuk az eseményeket. És mivel az előadás nem reflektált színpadi feleslegességükre (amely megegyezett a gyerekek darabbeli „feleslegességével”), úgy éreztem, a rendezés észrevétlenül újratermeli a gyerekek ibseni státuszát. Talán nem szép kijátszani egymással szemben két előadást, de tudom is, ki fogja a hozzászólók közül majd megvédeni. Fontos, hogy a gyerekek jelenléte azért tud Cserne Klára picit bumfordi produkciójában vonzó és izgalmas lenni, mert ez az előadás elfogadja, hogy a gyerekek színpadi jelenléte nem tűr meg mást, csak központi figyelmet. Mert az ő játékuk egész egyszerűen annyival izgalmasabb, mint bármi más, ami betanult. (Egyébként egy teljesen más megközelítést, Pass Andrea Bebújósát, és benne a színészileg megformált és középpontba állított gyerekszereplőket – Petrik Andrea, Schruff Milán – is szerettem, azt hiszem, főleg a humoruk miatt.) Cserne Kláránál viszont egyenesen olyan érzésem volt a gyerekek önreflexív játékát figyelve, mint egy másik, dokumentumszínházi projekt bemutatóján: a SzívHANG/Éljen soká Regina! című előadás úgy készülhetett el roma közmunkásnők részvételével, hogy előtte egy fél évig csak alkalmazott művészeti feldolgozó folyamat történt. Ezt pedig alapvetőnek éreztem abból a szempontból, hogy ezek a nők hitelesen, a színpadi helyzetükre pontosan reflektálva tudtak megszólalni. Ezért nem hatott kínosan a nem tudás megmutatása. Ezért tudtam azonosulni azokkal, akiket a színpadon láttam. És ezért eshettem bele abba a hübriszbe, hogy nálam sokkal nehezebb körülmények közül jövő roma asszonyok sorsában, hangjában, arcában ismerjem fel középosztálybeli önmagamat.

Kell a tudatosság azoknak a színészeknek esetében is, akik mintha mindig saját személyiségüket, saját sérülékenységüket formálnák színpadi szereppé, akik önmagukkal játszanak, és vállalják, hogy lemondanak a látványos szerepformálás védőburkáról. Közülük emlékezetes volt nekem idén Stork Natasa (Kárpáti Péter: 1089 – színház az orrod hegyén), Spilák Lajos (mekkorát macskázott Hegymegi Máté Peer Gyntjében!). És szép, mert jelenvaló volt a lovász lankadatlan figyelme is állatára Zsótér Sándor Hippolütoszában a Nemzeti Színházban.

Végül szeretnék kilépni a színházi terekből. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt politikai nyilatkozatai most egyet jelentenek a legjobb politikai kabaréval és performansszal. Illetve Schilling Árpád gatyás és pezsgős videói, a politikai aktivista és színházrendező önszínrevitelei. Ezek a performanszok attól is olyan jók, hogy meg tudnak maradni ambivalensnek: a néző komolyan is veszi őket, meg nem is. Elvégre mégiscsak könnyebb azonosulni egy gatyás forradalmárral, mint egy hőssel. Valakivel, aki úgy mondja meg a tutit, hogy közben nem akar mindenkinél profibbnak és tökéletesebbnek tűnni. Olyan szabadság árad belőle, amely ma, úgy tűnik, egyre inkább csak az éterben és a Facebook perifériáján lehetséges. Öröm az ürömben, hogy ez a fajta jelenlét, amely még a Kádár-kori neoavantgárd pincéiből és lakásaiból is kiszorult, cserébe minden eddiginél szélesebb publikumot nyer.

Kiss-Végh Emőke a Csehovban (Dollár Papa Gyermekei). Fotó: Csányi Krisztina

VARGA ANIKÓ

Elég nehéz a saját nézési opcióimon keresztül fiatal színházi alkotókról írni, hiszen még így is sok mindent/mindenkit nem említek. Nem volt meglepő, hogy amit Herczog Noémi felvet, sokban összecseng azzal, amit magam is fontosnak tartok. A hiteles megszólalást, személyességet, élőséget, egy olyan performatív szemléletet, ami a színházi helyzetet kimozdítja számomra, akár az alkotói, akár a befogadói szerepek sztenderdjeire való rákérdezéssel. A kettő persze erősen összefügg, és leginkább a reprezentációs nyelv újragondolásában mutatkozik meg. Ahogy mindezzel az is összefügg, hogy ilyen irányú kísérletekkel jellemzően nem a nagy színházi intézmények kötött termelési rendszerében találkoztam, hanem a kisebb, stabilabb vagy alkalmibb szerveződésű alkotói műhelyekben.

Netán még ezektől is egy (két-három) körrel odébb, a színháztól gyakorlatilag mentes helyeken, mint Szomolyán, ahol a Romankovics Eda rendezte Éljen soká Regina! készült. Azért is ezzel kezdem a sort, mert követve a Sajátszínház egyéves projektjét szívszorító élmény volt helyzetszerűen rálátni arra, hogy bizonyos társadalmi helyzetből indulva milyen rettenetesen nehéz eljutni a színpadig, és ez alatt azt is értem, hogy a színpadon artikulált saját hangig, a színpad szocio-látványosságot elkerülő belakásáig. A szimpla időpont-egyeztetéstől kezdve (a közmunkás-családi női életben szabadidő is kéne ehhez) addig a lelki és közösségi megerősödésig, amit a nyilvánosság elé lépés egyáltalán megkíván. Amikor ilyen módon válik egy társadalmi probléma hordozójává, a színház médiumként is átértékelődik. A játéknak, még ha direkt módon nincs is impaktja a társadalmi cselekvésre, és talán ez nem is feladata, van egy olyan valóságfaktora, ami a színház eseményén mindig túlmutat – a fizetett fikcióra irányuló szerződés, hogy a színész/néző elvégzi a munkáját (vagy sem), és hazamegy, itt nem marad zavartalan, láthatatlan, felvet kérdéseket. Például azt, hogy egyáltalán ki hova, milyen helyzetbe megy haza. Hasonló ebből a szempontból a Mentőcsónak három színházi társasjátéka – az idei a sorozatban a Boross Martin rendezte, hajléktalanságról szóló Cím nélkül. Ebben a játék olyan szituációkat modellez, amelyeken végiglépdelve annak is átíródik a viszonya a hajléktalansághoz, aki erre különben érzékeny. Rám erősen hatott az a gesztusa az előadásnak, hogy játszik benne egy olyan ember, aki megélte/megéli a hajléktalanságot, ami persze nem kisebbíti a profi színészek hitelességét. Mégis, a személyes történet, jelenlét hordoz egy tanúságot, ami arcot ad a jelenségnek, és ez a játékon túl is elkísér. Egyébként az önszínrevitel, a személyesség sem kerülheti ki a színházi megformálás, hatáskeltés bonyolult kérdéseit – ezek az előadások nagyon bölcsen, okosan számot vetnek azzal, hogy az őszinteség, involváltság pszichológiai értelemben nem jelent eleve kongruens viszonyt előadó és néző közt, maga is retorikai konstrukció.

Visszatérve a performativitásra, a Sinkó Ferenc rendezte Parental Ctrl-ban az volt élmény, hogy mennyire könnyed benne a műfajközti gondolkodás, és hogy érzékelhetően a három előadó személyiségén, az ő érzékenységükön keresztül építkezik. Nagyon szerettem a minimalizmusát, az egyszerűségét, amely mégsem steril. Ez a közvetlen esztétika az erdélyi színházi közegben – amelyben az előadói nyelvet a művészi megformálás artisztikus hagyománya alapjaiban (gazdagon, csak roppant egyneműen) meghatározza, és ebből nehéz kimozdulni az intézményes színpadokon kívül is – számomra frissen hatott. S ha már Parental, a benne előadóként játszó Sipos Krisztina rendezői debütjének, a Váróteremmel létrehozott Kedd – choirtárs előadásnak külön örültem, még ha késve is láttam. Mert ez az avantgárd ízlés, humor, kifinomult önreflexió, akár az apró arányokban való gondolkodás olyan nehezen talál helyet a nagy színházi látványosságok közt.

Érdekes a profizmussal kapcsolatos felvetés, bár a személyes vagy társulati brandinget önmagában nem tartom negatív dolognak. Akkor van rossz íze, akkor viselkedik páncélszerűen, amikor a görcsös egzisztenciális és szakmai megfontolás hajtja, hogy valamit állandóan fel kell mutatni, és a branding magát az alkotást helyettesíti, fedi le, vagy éppen pumpolja fel, amikor nem sikerült annyira jól. Reakció a termelési és jelenléti kényszer rendszerszintű problémájára, de még így is működik. Van, aki teljesen másként gondolkodik, vagy ezen a kérdésen átlép. Például a Hodworks vagy a Látókép Ensemble évente, netán annál is ritkábban „jön ki” előadással, művészileg mégis megkerülhetetlenek. És akkor itt a bónusz: meg kell élni valami másból. (Nem mintha az állandó placcon levés ezt megoldaná.) Hajdu Szabolcsék Kálmán napját külön izgalmas volt az Ernelláék folytatásaként nézni. Az életközepi válságnak ezt az eseménytelen nappaliját, ahol a bezárulás-érzet olyan bosszantó semmiségekben bukkan elő, mint hogy a faltól pár centire eláll a galérialépcső. A férfibüszkeség, miután Szabó Domokos hosszú küszködéssel felszereli a nyújtózkodórudat – ilyen kicsik itt a sikerek. Mert pont a nagy dolgok megoldhatatlanok. Izgalmas, ha az egyes előadásokon túl, azok révén egy színházi gondolkodásba tudok bekapcsolódni, és az van itt, kutakodás – az Ernelláék sokszínűbb világából egy helyzettelenségbe való átlépés –, ahogy a Hodworks munkáiban is. Hódék előadásai olyan kortárs én- és testélményeket fogalmaznak meg, amelyekhez érzésem szerint a drámai színház még csak keresi az eszközeit – például a hálózatként elgondolt szubjektum kulturális tapasztalatát. Ezzel persze nem írtam le a Grace-t, amely a Szólókhoz hasonlóan színpadi teremtéstörténet, a töredék nyelvén a mindenről szól. Hód előadásaiban az különleges, hogy az előadó testére, jelenlétére vonatkozó kérdéseket a nézők felől teszi fel, ezen a viszonyon, érzékelésen keresztül kommunikál, üljön a néző sötétben, fényben, félhomályban. (Külön megragadott ezekben a munkákban Szabó-Székely Ármin dramaturgi munkája, a sűrű, asszociatív szöveg.) Hogy maga a nézés mennyire aktív tevékenység, hogy az „itt és most” színházi helyzete mennyire át van itatva nemcsak a távolléttel, de különböző terekkel és időkkel – csak persze ez az aktivitás soha nem adott, hanem a színrevitel módján múlik –, a kortárs táncszínházban mindig erős élményem. Például Vass Imre, Vadas Zsófia Tamara vagy Fülöp László konceptuális munkáiban – a taking place mint hosszas toporgás az előadáskezdésben végül is performatív esszé magáról az alkotásról.

A közösségi alkotás szemléletként mintha valóban – és szerencsére egyre inkább – magától értetődő lenne a fiatal színházcsinálók számára, akik bátran közlekednek a különböző kreatív szerepek, művészeti területek közt. Nem is feltétlenül arról van szó, hogy megszüntetik a színészi, rendezői, írói vagy dramaturgi funkciókat, hanem azok státusát bontják le. (A könnyed közlekedés táncos és koreográfusi szerepek közt az említett táncosoknál is látható.) Ez azzal is jár, hogy máshonnan tekintenek a színházcsinálásra, színházi képzésre. Innen nézve nem véletlen, hogy Kelemen Kristóf első munkája, a Miközben… épp a képzés problémáival foglalkozik. Az ő előadásaiban az az új, ahogyan színházzá forgatja a kutatói megfontolásokat. Fekete Ádám különleges, sokoldalú tehetsége pedig mindig élmény. Nemcsak a FAQ társulat HLHTTLNSG-ában volt jó nézni (az egész előadást is), ahol drámaírót játszik, akiről kiderül, merő fikció, de a Tótferiben is, ahol elég találó szereposztásban ő az Isten. Atyám teremtőm. Fekete otthon van Kárpáti Péter színházában, ahogy évek óta Stork Natasa is, akivel sajnos szinte csak itt találkozni (idén az 1089-ben), de mindig azonnal lehet utazni vele, a játékintelligenciával, ahogyan elegánsan, flottul, koncentrált jelenléttel hajlik helyzetből helyzetbe, egyik fikciós szintből a másikba. Nekem az ő játéka macskaszerű: egyik pillanatban nyújtózkodóan kéjes, a másikban váratlanul odakarmoló. És Stefanovics Angéla, aki szintén nagy mestere az élő játéknak. Azt hiszem, ez azon is múlik, hogy ők mindhárman mély önismerettel, tudatossággal használják és nyitják meg a néző számára a saját alkatukat, adottságaikat, habitusukat.

Székely Kriszta Nóra-rendezésében (Karácsony Helmeréknél) a gyerekek megjelenítése, amit Noémi említ, közvetett módon inkább ahhoz kapcsolódott számomra, hogy tud-e releváns lenni ma Ibsen drámája erőteljesebb értelmezés nélkül. Mindez a kanonikus szövegeknek általában is kihívása a kortárs színházban, és több olyan tehetséges rendezést láttam az évadban, amelyekben a nagyon komoly, értékes alkotói, színészi munka ellenére számomra mégis megtört az adaptáció szándéka. Olasz Renátó Kitagadottak című rendezésében talán ott, hogy a schilleri történet közeli követésével, fordulataival belebonyolódott annak anakronizmusaiba, és ez végül érthetetlenné tette, hogy miért dühösek, kik valójában a számkivetettként megjelenő fiatalok. Hegymegi Máté a kőbányai pincerendszerben játszódó energikus és monstre (úgy értem, szövegben szinte teljes, és fizikailag a játszótól és a nézőtől egyaránt állóképességet igénylő) Peer Gyntjében paradox módon ez a tényleg különlegesen szép „kihelyezés” elállta az utat, hogy valóban közel kerüljek az életutazás gondolatiságához. Azon töprengtem, vajon nem épp a megmutatás miatt, hogy a furcsa stációk következetes végigjárása egyenes viszonyban áll a drámai történéssel. És nincs ellenpont ahhoz képest, hogy ezek a gazdag képzeletjátékok talán nagyon szűk helyen, egy dióhéjban, az agyban zajlanak. Nem szeretnék előadásokat hasonlítgatni, ez olyan értelemben lehetetlen is, hogy mindegyikben autonóm alkotói gondolkodásmódokról van szó – inkább eljárásként volt érdekes az, hogy más előadások a klasszikus drámákhoz a radikális csonkításon/szelekción keresztül viszonyulnak, számomra termékenyen: mint a Káva Peer Gyntje vagy a Dollár Papáék Csehovja.

De a tehetség, ahogy Noémi írja, nyilván nem pontszerű, hanem munkatapasztalat (munka és tapasztalat), és ezeket az utakat mind bejárja.

Vass Imre, Molnár Csaba és Marcio Canabarro a Grace-ben. Fotó: Dömölky Dániel

KARSAI GYÖRGY

A rácsodálkozás, a meglepetés, a nem várt bekövetkezte a legfontosabb színházi pillanat. Sőt, azt gondolom, hogy ez a színház lényege, a pillanat, amelyért egyáltalán érdemes színházat csinálni, illetve színházi előadást nézni. Arisztotelész azt írja a Poétikában, hogy a jól, hatásosan szerkesztett színpadi cselekmény (a dráma) a fordulatok és a felismerések (peripeteiai kai anagnóriszeisz) egymásba fűződő, logikusan egymásra épülő rendszeréből áll. Ezek az alkotóelemek hozzák létre a nézőben a hatást, vagyis azt az érzéssort – nála kiemelt fontossággal a félelmet és a részvétet –, amelyek megteremtésével a színház más/több az egyéb műfajoknál (elsősorban is az eposznál, a lírai költeményeknél), sőt a többi művészeti ágnál (a festészetnél, a szobrászatnál, a zenénél) is. A megismételhetetlen, a színház varázslatában megszülető hatás, az „itt és most”-élmény titkának megfejtése a kritikus egyik – ha ugyan nem a legfontosabb – feladata. Amikor egy évad általam látott előadásaira visszagondolok, számomra ez az első értékszűrő: melyik előadás tudott meglepni, melyiknek volt olyan „titka”, amely hatott rám, nem hagyott nyugodni, míg meg nem fejtettem. Ennyi és nem több a jó előadás kritériuma. Szememben ugyanis az az előadás egyértelműen rossz, amely hidegen hagy, amely után ugyanolyan lelkiállapotban jövök ki a színházból, ahogy bementem. Az pedig nem is lehet vitás, hogy e kritériumrendszer nem színháziformáció-függő: nálam egyenlő eséllyel indul a „jó előadás” címért kőszínház és független társulat, tapasztalt, több évtizedes, megérdemelt sikerekben gazdag művészi múlttal rendelkező színházi alkotó és pályáját éppen most kezdő, vagy akár a szorosan vett színházi alkotói pályára kívülről érkező alkotó. Fentiek értelmében az is nyilvánvaló, hogy a hitelesség mint a színházi előadás minőségének (rendkívül fontos!) kritériuma a nagyobb egész – a színházi hatás – részeként keresendő és értelmezendő.

A „független” mint színházi (társulati) kategória definíciójának problematikus pontjaival – központi támogatástól független? játszóhelytől független? az alkotók függetlenek bármely kőszínháztól? stb. – ezen írás keretei között nem foglalkozom (bár lenne igényem rá), mi több, azt az akár kissé cinikusnak, kissé nagyképűnek, kissé struccpolitikusnak is tűnhető álláspontot is vállalom, hogy nekem, egyszerű nézőnek igencsak kevés közöm van ahhoz, milyen formációban, milyen támogatási rendszer, milyen infrastruktura stb. keretei között készült az adott előadás. Én megvettem a jegyemet, itt ülök (esetleg állok), tessék engem elbűvölni, magas fokú színházi élményben részesíteni! Azt hiszem, ez nehezen támadható gondolatmenet. A hitelesség más kérdés: ha a megjelenítés, a színészi játék szakmai minőségét értjük ezen, akkor könnyen félresiklik az elemzés, hiszen oly sokszor láttuk már, hogy egy kiváló színész akár egy tökéletesen üres előadást is „hitelesíthet” alakításával. Éppen ezért a hiteles jelző helyett színházi vonatkozásban szívesebben használom az érvényest, vagyis azt a definíciót, hogy érvényes az, ami megszólít: amit látok és hallok, az nekem és rólam szól. A legfontosabb, hogy az adott előadás az én kérdéseimre válaszoljon, az én problémáim és az azokra adott – egy vagy több lehetséges – válasz jelenjen meg a színen. S ez megint csak nem formációfüggő követelmény: Hegymegi Máté fantasztikus Peer Gyntje (Stúdió K, Nagypál Gábor remeklésével) a kőbányai pincerendszerben, éppúgy tökéletesen megfelelt e nem könnyű feltételeknek, mint Székely Kriszta ízig-vérig kőszínházi Nóra-rendezése (és itt a remek színészi alakítások – Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Kocsis Gergely, Pelsőczy Réka, Keresztes Tamás! – nem belesimultak a rendezői koncepcióba, hanem maguk voltak a testet öltött gondolat, s ez az, ami a színház fent említett meglepetése, csodája). És még ennél is jobban a Kaukázusi krétakör-rendezése a Kamrában – igencsak jó évadot zárt a többek között a „legígéretesebb pályakezdő” címmel kitüntetett rendező!

Nekem az évad egyik meghatározó élménye az „ős-független” Maladype Remek hang a futkosásban előadása volt. Jól tudom, két éve mutatták be, mea culpa, hogy csak most jutottam el rá. Balázs Zoltán konok eltökéltséggel (és amit soha nem értettem nála: megingathatatlan jókedvvel és optimizmussal – hogy ezeket honnan veszi a mai hazai színházi viszonyok közt, oly jó lenne tudni!) járja az útját, ha jól számolom, immár tizenhetedik éve (!). Ebben a varázslatos előadásban a megrendítő felfedezés az, hogy a zene és a mozgás megszólal, a testek és a tárgyak beszélnek és zenélnek. Nem kellenek feltétlenül veretes mondatokká cizellált szavak ahhoz, hogy érzelmekről, tragikus és vidám életfordulatainkról beszélni lehessen: Sáry László operát írt Weöres Sándor Téma és variációkjából (micsoda fantasztikus ötlet!), Balázs Zoltán megrendezte (a másik fantasztikus ötlet!), s egy órán át azt látjuk, halljuk, ahogy kilenc bámulatosan fegyelmezett, fölényes szakmai tudással megáldott színész alapvető fontosságú élettörténeteket mond el sok humorral és tragikummal. Alázat a színészi és zenészi játékban, tökéletes tudás, tiszta gondolat és játékosság. Ennyire egyszerű ez. Ők adták nekem ezt a meglepetést:  Borbély László, Rozmán Lajos, Rákóczy Anna, Petrovics Anna, Kéringer László, Duffek Ildikó, Huszárik Kata, Szilágyi Ágota.

És akkor még néhány „független” előadás, amolyan válogatás a best of jegyében: a 2010-ben alakult k2 mára nem is kérdés, hogy ugyanabban a mezőnyben, ugyanazon esztétikai kritériumok alapján méretik meg, mint a független szféra bármely nagyágyúja, a Pintér Béla és Társulatától a Maladypén és a Protonon át egészen a Stúdió K-ig. Teljesítményüket az elmúlt évek során szakmai díjak egész sorával ismerte el a kritikus szakma, s közönségsikerük is egyértelmű. Hogy csak az utóbbi egy-két év legjobb előadásait említsem, ott van a Bulgakov-feldolgozás, a Züfec, a ’népi színjáték’ Sömmi, a magyar történelmi tudatra fókuszáló Röpülj, lelkem!, a csőcselék-lélektanról látleletet nyújtó, méltatlanul kevés visszhangot kiváltott Dongó, az 1956-os forradalmat megidéző Holdkő, vagy az önmagukkal való számvetés remek színházi estje, a Cájtstükk. (És ott voltak még a görög beavatószínházi előadásaik, a Perzsák és az Alkésztisz, amelyeket ugyan ők maguk ma már nem tartanak számon, de – személyes érintettség ide, személyes érintettség oda, elmondhatom – azok is nagyon jó előadások voltak.) A Benkó Bence–Fábián Péter rendezőpáros jól, mi több, nagyon jól működik, s folyamatosan dolgoznak, rendeztek Debrecenben, Miskolcon, az Ördögkatlan fesztiválon, de a Thealternek is állandó vendégei, s idén már készítettek előadást Celldömölkön, a Soltis Lajos Színházban. Az egykori kaposvári színinövendékek – plusz a budapesti Színművészetin végzett Viktor Balázs – csapattá értek.

A Panodráma is járja a maga útját, a Lengyel Anna vezette független színházi formáció a dokumentumszínház, azon belül is a verbatim (’szó szerint’) színház elsőszámú hazai képviselője. Az elhangzó textus minden esetben saját kutatásaik, helyszíni interjúk, beszélgetések lejegyzéséből áll össze. A romagyilkosságról készített Szóról szóra (2010), a Tanulni, tanulni, tanulni (2014) és a Más nem történt (2015), vagy a legújabb, a Csodát magunktól kell várni (2017) között jól megrajzolható ív feszül: mindig az állampolgári, tudatos világlátásra és cselekvésre ösztönzés a cél. A legjobb értelemben provokatív ez a színház: hogy vegyük észre és értsük meg a minket körülvevő világ történéseit, a társadalmi igazságtalanságokat, a kitaszítottak és megalázottak lehetetlen élethelyzetét. Feuer Yvette, Hárs Anna, Garai Judit, Pass Andrea dramaturgi, rendezői és drámapedagógusi munkája teszi egyre értékesebbé és fontosabbá előadásaikat. Ehhez járul az egyre igényesebb színészi minőség (például Urbanovics Krisztina, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, vagy vendégként most Bezerédi Zoltán). Mindez együtt azt eredményezi, hogy a Panodráma bemutatói minden színházi szezonban a független szféra meghatározó eseményei.

Egészen más típusú élmény: ebben az évadban jutottam el a Kerekasztal egy régebbi bemutatójára, a Széttört tálra. Edward Bond művében jó és nagyon jó színészi alakítások – az előbbi kategóriában Lipták Ildikó és Nyári Arnold, az utóbbiban Pájer Alma és Farkas Attila – avatják a színházi nevelési programot mint művészi küldetést elsődlegesen felvállaló társulatnak ezt az előadását is a fontos évad-élmények közé.

Hajdu Szabolcs Kálmán napja persze előkelő helyen szerepel nálam is az évad fontos előadásainak listáján: az Ernelláék Farkaséknál filmes és színházi sikere jelentette az áttörést ennél a jelentős alkotónál – talán nem hangzik jól, sőt akár igazságtalan ítéletnek is tűnhet, de talán éppen azért nem tartozik számomra ez az előadás a meglepetések közé, mert hozza azt a minőséget, amelyet elvártam tőle. Jó, hogy van, jó, hogy ilyen, még sok ilyet, várjuk a folytatást! Legyen mindig velünk, legyen a miénk Hajdu színháza (és filmjei): biztos ponttá vált a minőségi színházi előadás keresésekor, s ez, azt hiszem, nagyon nagy dolog.

Volt még egy Soós Attila rendezte Orlando-élményem (Trojka Színházi Társulás), amely sok-sok hibájával, félbe-, harmadába hagyott értelmezésfoszlányaival, sőt olykor kifejezetten zavaros színpadképével, a rendezői értelmezés követhetetlenségével is itt maradt velem, amikor az elmúlt évad maradandó élményeit kell számba vennem. Minden bizonnyal döntő itt a színészi alakítások minősége: Mészáros Piroska, Petrik Andrea, Sztarenki Dóra és Egyed Bea nagyon jó, éppen a kellő mértékben egzaltáltak-tébolyultak, majd józanul kiegyensúlyozottak ebben a víziót és a realitást keverő, amúgy igencsak zavaros történetben. A tehetség mindenképpen ott van a színpadon, fog ez még tisztább formában is megjelenni.

Zárásul egy vallomás: haboztam, írjak-e ebben a speciális évadmustrában egy olyan előadásról, amelyet nem tudok a kőszínházi–független koordinátarendszerben elhelyezni. Végül előbbre valónak találtam a bevezetőben megfogalmazott rácsodálkozás-meglepetés kritériumnak való megfelelést az elméleti kérdéseknél: a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatója (Horváth Csaba osztályában), Nagy Péter István megrendezte Euripdész Bakhánsnőkjét. Mozgás- és fizikai színház, verbalitás és aprólékosan kidolgozott színészi játék egy nagyon maira értelmezett, „woodstockosított” antik tragédia színrevitelében. A mindent elárasztó őrület megszületésének és a közösség minden tagját megfertőző elterjedésének döbbenetesen pontos elemzése ez Euripidész ürügyén – nem hiszem, hogy nagyot tévedek, amikor azt mondom, hogy fogunk még hallani a rendezőről és színészeiről (róluk: Molnár G. Nóra, Gyulai-Zékány István, Herman Flóra, Barna Lilla, Ténai Petra, Hojsza Henrietta, Nagy Henrik, Kotormán Ábel, Gaál Dániel, Vadász Krisztina).

Facebook Comments