Cirkuszi szempontból mozgalmas volt a nyár, legfőképpen azért, mert a FINA Világbajnokság záróünnepségének köszönhetően vigyázó szemüket még azok is a kínai és orosz rúdra vetették, akik a műfaj iránt egyébként nem érdeklődnek.

A bámulatos fizikai teljesítményekben bővelkedő sportesemény stílusos lezárásaképpen a Recirquel újcirkusz-társulat, helyesebben annak vezetője, Vági Bence látványos show-val örvendeztette meg a nagyérdeműt a Papp László Budapest Sportarénában, bár arról fogalmunk sincs, egyszerű halandók hogyan juthattak be rá, mert egyenes úton nekünk nem sikerült, így csupán a közvetítésen keresztül élvezhettük – a kommentátor nagyrészt nyilván előre megírt összekötő szövegeit is. A gáláról soha nem látott mennyiségű lelkes beszámoló jelent meg, mindegyik méltatta a produkció látványvilágát, gondolatgazdagságát (már amennyire ez az adott csodaszarvas-témán belül lehetséges), profizmusát. Ezzel nem is vitatkozunk, csupán egy megjegyzés engedtessék meg: újcirkusznak címkézni ezt a nagyszabású, hattételes koreográfiát tévedés, többek között azért, mert akárhonnan nézzük, itt nem a kortárs táncosok „csatlakoztak” a cirkuszművészekhez, sokkal inkább fordítva történt. A színpadi tömeget sokféleképpen hullámoztató mozgáskompozíciót vakmerő cirkuszi számok tették érdekesebbé: a 14 kínairúd-artista (mennyiségi rekord), a mongol kaucsuk-csoport (köznyelvben guminők), a világhírű „kézenállóművészek” (handstand) és oroszrúd-akrobaták, no és a kazah Sky Angels, a monte-carlói cirkuszfesztivál Arany Bohóc díjának idei nyertesei mind-mind igazán nyaktörő számokat mutattak kicsit kiragadva hagyományos környezetükből, amelyek ugyanakkor csak részben (főleg nemzetiségüknél fogva) szervesültek a magyarság eredetlegendájába. De a hatás megvolt, és hát a show-műfaj már csak ilyen, fogadjuk el.

Blick Théâtre: [hullu]. Fotó: Arthur Bramao

Úgy tűnik, tavaly óta a nagy dérrel-durral bejelentett nemzeti cirkuszművészeti stratégia nem sokat haladt előre, hacsak az alkalmazott cirkuszművészet egyre gyakoribb megjelenését nem tekintjük előrehaladásnak. A fenti mellett példa erre az augusztus 20. alkalmából Székesfehérváron bemutatott jubileumi Koronázási Szertartásjáték is (rendezte Szikora János), amelyben – a Fővárosi Nagycirkusz közleménye szerint – „idén cirkuszművészek, akrobaták és légtornászok is közreműködtek”. De ne legyünk türelmetlenek, adjunk még egy kis időt a stratégia kibomlásának, hátha idővel a cirkusz nem csak az új kenyérrel asszociálódik…

Mindeközben január óta azért a szigorúbb értelemben vett újcirkusz nemzetközi képviselőivel is volt szerencsénk találkozhatni. A Trafóban a franciák hozták a megszokott magas minőséget. A Compagnie XY Mégsincs este… című produkciójáról órákig lehetne áradozni, de jegyzetelni közben sajnos nem sikerült, mert ha akartam, sem tudtam volna levenni a szememet a színpadról, egy pillanatra sem. Egyszerűen minden egyben volt: könnyed játékosság, elegancia, személyesség, sejtelmesen alulvilágított tér, lélegzetelállító emelések, dobások, ugrások, épülő és lebomló embertornyok és -palánkok – egy rövid órányi csoda. Az Iéto a társulat megalakulása óta második előadása, Az egyensúlyvesztés ösztöne hasonló elven működött, mint a 2012-ben Budapesten vendégeskedett első, csak a csapat bővült azóta, ami nem feltétlenül vált az új produkció előnyére. Több lett az üresjárat, kicsit elhalványodtak az arcok, de az izgalmas falécek, botok, kötelek megmaradtak, ahogy a fiatal artisták egyensúlyérzéke és az egyszerűség bája is. Az új színt a palettán idén a Blick Théâtre [hullu] című előadása jelentette: a színpadon kartondobozokból egy külön világ épült, amelyet különös kis lények népesítettek be – egy autista lány képzeletének termékei. A varázslat pedig a titokzatos technikától lett teljes, hiszen a dobozokat félembernyi bábfigurák húzták-vonták. A csapat alappillérei, Loïc Apard, Johanna Ehlert és Matthieu Siefridt nem új szereplők az újcirkuszi/bábos porondon: 2005-ben többedmagukkal létrehozták a Court-miracles című előadást (és hozzá a Boustrophédon társulatot), amellyel ma is járják a világot. Ott egy hadikórház a színhely, ahol pöttöm nővérek és hadtáposok cikáznak görkorcsolyával a sebesültek között, de nem csak úgy l’art pour l’art – az előadók minden fellépés végén a tábori gázégőn teát főznek a beszélgetni vágyó nézőknek, és maradnak velük, ameddig csak kell.

Ha újcirkusz és Trafó, akkor nemcsak franciák, hanem svédek is. A Svalbard Company március végén vendégül látott All Genius All Idiot című produkciója minimum zavarba ejtő volt, legalábbis a közönség azon részének, amelyik újcirkuszi előadást várt (a 14 éves korhatár megjelölése ellenére oldalán gyerekekkel, amitől meg az előadók jöttek kissé zavarba, de ügyesen kezelték a helyzetet). Az este inkább a koncert és a revü határán mozgott, amihez – ha már bevezettük a fogalmat fentebb – némi alkalmazott cirkuszművészet társult. De ebben a revüben nem volt csillogás, egy szeméttelepre pottyantunk a város szélén, a kitaszítottak, már-már fájdalmasan tehetséges, talán őrületbe hajszolt, nőnek öltözött fiatal férfiak közé, akikben tombol az energia. És ahogy azt a cirkuszban kell, a hatás itt sem maradt és sokáig nem is múlt el – szociálisan, intellektuálisan, fejben.

Ugyanez, mármint hogy bármilyen hatás hosszan maradna utána, nem igazán mondható el az idei Sziget cirkuszi helyszíne, a Cirque du Sziget egyik kanadai előadásáról, amely szintén valamiféle peremhelyzetet akart volna felvázolni, bár itt az öt fiú nem kitaszított, hanem túlélő. A Machine de cirque (ez a társulat neve és az előadás címe is egyben) díszlete egy ígéretes tákolmány, de egy-két villanást kivéve puszta ígéret is marad. A zenészük/zenebohócuk ugyan használja, speciel ő az egyetlen, aki igazán illeszkedik az összehordott környezetbe, és amíg ő dobol, a másik négy dobál stb. Vannak ugyan ügyes számok, és a finálé felé egyre nehezebbek a mutatványok, de még a végső, parádés ugródeszkázás sem kompenzálja az addigi lötyögést, a kicsit blőd (és a posztapokaliptikus vízióba cseppet sem passzoló) udvarlós jelenetet vagy a – bár roppant szerethető és mulatságos, de inkább megint csak revübe illő – nem magamutogatósan meztelen játékot a törölközőkkel.

És ha már így belevágtunk a Szigetbe maradjunk is itt, annál is inkább, mert Kanada több társulattal is képviseltette magát. Mesterségbeli tudásban a sátor esti utolsó produkciója, a családi alapon működő Cirque Alfonse Barbuje minden addigi hiányérzetért kárpótolt. Szegycsontdöngető élő zene, a kifutószerű színpadon szilaj görkorcsolyázás, a fiúk (nagyrészt untermannok) dobálnak, hol buzogányokat, hol a lányokat, emelgetnek, egyensúlyoznak, a folyamatokat időnként megtöri egy roppant ellenszenves fakír (az ő szerepe egyértelműen az időhúzás, míg a többiek kifújják magukat, de ettől még lehetne ízlésesebb), mindenki egyre hiányosabb öltözékben, feszülnek az izmok, és így tovább a teljes őrületig – és a gatyaletolásig. Rettentő cinikus, de fantasztikus előadás ez, bár talán túl sokat (mindent) akar mutatni, sallang akad benne bőven.

Stílusban és mesterségbeli tudásban (!) ehhez a más helyszínre hirdetett LIMBO állt a legközelebb, azzal a különbséggel, hogy az ausztrál csapat ha akarom, cirkusz, ha akarom, nem. A Magic Mirror sátorban a „szexi és provokatív előadás” tulajdonképpen teljesen a helyén volt, hiszen a szintén élő zenés produkció leginkább egy füstös varietébe illene, ahol az emberek körben iszogatnak az asztaloknál, mígnem azon kapják magukat, hogy a szemük a színpadra tapad. Vagy azért, mert folyamatos csábításnak vannak kitéve, vagy azért, mert nem hiszik, hogy férfi is lehet olyan hajlékony, mint a színleg hipnotizált jóképű srác; hogy az a huncut, bögyös barnaság tényleg nyeli a tüzet, mielőtt köpné, és nemcsak a tüzet, a kardot, sőt fénykardot is, a piros égők világítanak a torkában; hogy a másik jóképű srác, aki az előbb még énekelt, két kimosolygás között olyanokat csinál a kínai rúdon abszolút testközelben, hogy pislogni is elfelejtünk. És a sway pole még csak ezután jön: a szintén kifutószerű, szűkös színpad három oldalán hárman rögzítik magukat egy-egy hajlékony rúd tetején, és himbálóznak föl-le, föl-le, úgy cicáznak egymással és a közönséggel. Azért pedig külön köszönet, hogy noha ennek a show-nak (mert ez bizony show a javából, olyan szempontból is, hogy a szereplőgárda nyilván hamar „kiöregszik” belőle, nem szakmailag, hanem a hamvasság múltával) kulcseleme a hódítás, a tényleges gatyaletolásig itt nem jutunk el.

Freak Fusion: fightinGravity. Fotó: Bokor Krisztián

A Cirque du Szigethez visszatérve túl sok kiemelendő már nem akad. A három szabadtéri előadás nem igazán feszített a hagyományos kereteken. A szicíliai Circo Riccio párosa kedves burleszkben húzta egymást, miközben egy huszonhat szintes rúdon vízzel teli poharakat egyensúlyozott, amihez a közönségből három srácot talpig vízállóba öltöztetett. A chilei Mimo Huenchulaf, ahogy a neve is mutatja, a pantomim eszközeivel késztette menekülésre az óvatlanul odatévedt érdeklődőket, mivel kiszemelt áldozatait nem kis próbáknak vetette alá: amikor én láttam, összeadott egy párt, amihez oltár gyanánt képzeletbeli szögekkel keresztre feszített egy fiút (és a kiképzést még ő bírta a legjobban). A kanadai Mr. Banana pedig szintén a közönségből halászott magának segítséget, hogy felállítsa az állványt a kötéltánchoz, sípoló chilei kollégájánál jóval finomabban – a nép szórakoztatásának ilyen formáinál a jó pszichológiai érzék sokkal fontosabb, mint a mesterségbeli tudás. A sátorban a Compañia Vavel Circus előadásáról legyen elég annyi, hogy ez valahogy még nincs kész, mert a biciklista és a kínai rudas lány izmos számait leszámítva inkább csak eltelt valahogy az idő, noha a spanyol unterfrau (van ennek nőnemű alakja?) vérbeli bohócként a lelkét kitette a közönség szórakoztatásáért. A kenyai The Black Blues Brothers produkcióját pedig csak a feléig sikerült megnézni, de az ennyiből is látszott, hogy a fekete srácok pattogtak, mint a gumilabda, miközben igen érzékenyen játszották ki a néger kisinas és társai sztereotípiáit.

Két érdekességet azért még érdemes megemlíteni a környékről. A Fidelio színház- és táncsátorban feltűnt egy (helyesebben kettő) a francia újcirkuszból ismerős név: Mourad Merzouki Pixel című koreográfiájához a digitális látványt Adrien Mondot és Claire Bardainne készítették (az előadást Fuchs Lívia a Belgrádi Táncfesztiválon látta, cikkét lásd lapunk 2017/6. számában – a szerk.), akik most sem okoztak csalódást. Magának a produkciónak is csak annyit lehet felróni, hogy túlságosan megzabolázza az utcai flaszterhez szokott táncosokat – ami a tapsrendnél, ahol elengedik magukat, ki is derül –, és a többször visszatérő kígyónőt bár tudnánk feledni! A másik helyszín, amely megért még egy kirándulást, a Vurstli volt, ahol az indiai Circus Raj más kultúrája hatott üdítően. A népviseletben pompázó mutatványosok odahaza nyilván nem számítanak „egzotikumnak”, de nem is ezzel nyűgöznek le, hanem a gyermeki ártatlansággal és játékossággal, a mikénttel, ahogyan tényleg meg akarják mutatni a tudományukat, amelyet mintha csak az utcán szedtek volna fel és odahaza az udvarban gyakoroltak, és mindezt a lehető legpuritánabb felszereléssel: fémtálakat egyensúlyoznak, a függönyt tartó kötélen táncolnak, rugalmasságuk illusztrálására elég egy kis fémkarika, amelyen egyszerre ketten is átbújnak, biciklikerekekkel zsonglőrködnek, azzal a kevéssel gazdálkodnak, ami a kezük ügyébe akad.

A nyárból egy előadás maradt még ki, pedig az tényleg a legjobbak közül való. Ahogy az Origónak adott interjújában a Cirque Éloize egyik tagja elmondta, „a kritikusok sokszor hajlamosak a hiányosságokat keresni egy-egy előadásban, hol a történet logikáját vagy a különféle számok közötti kapcsolódást, hol a színészi játékot kifogásolják”. Nos, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon látott Saloonban nincs mit kifogásolni. Az 1993 óta létező kanadai társulat lényegesen nagyobb eszköztárral dolgozik, mint például a fent említett indiai, és ezt használni is tudja. Noha a western keret előzetesen és látatlanban kicsit ijesztőnek tűnt, a remek arányérzékkel összeválogatott és élőben felvezetett zenék szépen ritmizálták a jelenetek sorát, ahogy a vadnyugat benépesül. Kunsztokból, humorból és meglepetésből az elejétől a végéig nem volt hiány: egy kicsavart, félkezes emelés itt, egy laza spárga a karikán ott stb., akinek épp nincs rekvizit a kezében, az beszáll az énekbe, a kis pantomimesről pedig, akit az előadás kétharmadáig lötyögő bohócnak néztünk, hirtelen kiderül, hogy a világ legjobb gurtnisa. Mindehhez díszletül egy fából ácsolt állvány szolgál, amely nemcsak mutatós, de (végre) funkcionális is. Bevallom, ezzel az előadással örvendetesen meglepett a Nyári Fesztivál.

Mindemellett – beszéljünk haza – az évad legnagyobb meglepetése a Trafóban ért. Májusban a Freak Fusion előállt egy új előadással: a fightinGravity minőségi ugrás a fiatal társulat és, megkockáztatom, a hazai újcirkusz életében. Rengeteg munka, letisztult vonalak, jól kitalált önálló és páros számok, talaj- és levegőakrobatika, néhány palánk és gumikötél, optimális térkihasználás – lám, nem kell ahhoz feltétlenül intézményi biztosítóháló és nemzeti stratégia, hogy az akarásból valami igazán fontos szülessen.

Facebook Comments